Kategória: Versek

  • Reményik Sándor: A régi határkő

    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Ez emberkézre vall
    Simára csiszolt oldalaival.
    S mért, mért nem: ez még áll.
    Határkő. Elment tőle a határ.
    S tulajdonkép minek
    Ezen akadni meg?
    Megakadnak a vándorfellegek?
    Ledülnek töprengeni a szelek?
    Mi lehet, mi e magasban is fáj?
    Innen s túl egy az ég és egy a táj.
    Innen s túl egyformán szegényesen
    Gyalogfenyő és boróka terem.
    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi sírhalom.
    Alatta mégis egy világ pihen.
    Láttam, ahogy valaki ráborult
    És sírt keservesen.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Lévay József: Mikes

    Egyedül hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását…
    Egyedül, egyedül
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
    Tenger haragjában!

    Peregnek a fákról az őszi levelek,
    Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
    S más vidékre száll a
    Csevegő madárka
    Nagy Törökországból…
    Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
    Melyik szögletébe a széles világnak
    Idegen hazámból!?

    Zágon felé mutat egy halovány csillag,
    Hol a bércek fején hókorona csillog
    S a bércek aljában
    Tavaszi pompában
    Virágok feselnek…
    Erdély felé mutat, hol minden virágon
    Tarka pillangóként első ifjuságom
    Emléki repkednek!

    Ah mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
    Mikor minden bokrod régi ismerősem!
    Mért vagy szolgaságban,
    Gyászos rabigában,
    Oly hosszu időkig!?
    Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
    Az édes szabadság büvös bájos karja,
    Vissza mind a sírig.

    Itt eszem kenyerét a török császárnak,
    Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
    Éjjeli sötétben
    Hallgatni beszédem’
    Beárulás végett…
    Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
    Melyet vihar tördel, de legalább szabad
    Levegővel élhet.

    Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását
    Egyedűl, egyedűl
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke az eget csapkodó
    Tenger haragjában.

    Rodostó, 1758.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka

    1

    A vadász ül hosszu méla lesben,
    Vár felajzott nyílra gyors vadat,
    S mind fölebb és mindig fényesebben
    A serény nap dél felé mutat.
    Hasztalan vár; Vértes belsejében
    Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

    A vadász még lesben ül sokáig,
    Alkonyattól vár szerencsejelt:
    Vár feszülten a nap áldoztáig,
    S ím a várt szerencse megjelent:
    Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
    S szép sugár lány, röpteként csapongó.

    „Tarka lepke, szép arany pillangó!
    Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
    Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
    Ahol a nap nyúgodóba jár.”
    Szól s iramlik, s mint az őz futása,
    Könnyü s játszi a lány illanása.

    „Istenemre!” szóla felszökelve
    A vadász: „ez már királyi vad!”
    És legottan, minden mást feledve,
    Hévvel a lány nyomdokán halad.
    Ő a lányért, lány a pillangóért,
    Verseneznek tündér kedvtelésért.

    „Megvagy!” így szól a leány örömmel,
    Elfogván a szállongó lepét;
    „Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel
    A leányra nyújtva jobb kezét;
    S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
    A leány rab szép szem sugaránál.

    2

    Áll-e még az ősz Peterdi háza?
    Él-e még a régi harc fia?
    Áll a ház még, bár fogy gazdasága
    S telt pohárnál űl az ősz maga.
    A sugár lány körben és a vendég;
    Lángszemében csábító varázs ég.

    S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
    A kupák már felvillantanak,
    Ősz vezére s a hon nagy nevéért
    A vén bajnok könyei hulltanak;
    Most könyűi, vére hajdanában
    Bőven omlott Nándor ostromában.

    „Húnyt vezérem ifju szép sugára”
    Szól az ősz most „éljen a király!”
    A vadásznak vér tolúl arcára
    S még kupája illetetlen áll.
    „Illetetlen mért hagyod kupádat?
    Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

    „Mert apád én kétszer is lehetnék
    És ha ittam, az nincs cenkekért;
    Talpig ember, akit én említék,
    Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
    S illetődve s méltóság szemében,
    Kél az ifju, tölt pohár kezében:

    „Éljen hát a hős vezér magzatja,
    Addig éljen, míg a honnak él!
    De szakadjon élte pillanatja,
    Melyben attól elpártolni kél;
    Egy király se inkább, mint hitetlen:
    Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

    S mind zajosban, mindig hevesebben
    Víg beszéd közt a gyors óra ment.
    A leányka híven és hivebben
    Bámulá a lelkes idegent.
    „Vajh ki ő, és merre van hazája?”
    Gondolá, de nem mondotta szája.

    „Téged is, te erdők szép virága,
    Üdvözölve tisztel e pohár!
    Hozzon isten egykor fel Budába;
    Ősz apáddal a vadász elvár;
    Fenn lakozva a magas Budában
    Leltek engem Mátyás udvarában.”

    Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
    Inti őt a kürthang: menni kell.
    Semmi szóra, semmi biztatásra
    Nem maradhat vendéglőivel.
    „Emlekezzél visszatérni hozzánk,
    Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

    Mond szerényen szép Ilonka, állván
    A kis csarnok végső lépcsején,
    S homlokán az ifju megcsókolván,
    Útnak indúl a hold éjjelén.
    S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
    Fölveré azt szerelem hatalma.

    3

    Föl Peterdi s bájos unokája
    Látogatni mentenek Budát;
    Minden lépten nő az agg csodája;
    Mert sok újat meglepetve lát…
    A leányka titkon édes óra
    Jövetén vár szép találkozóra.

    S van tolongás s új öröm Budában:
    Győzelemből várják a királyt,
    Aki Bécset vívó haragában
    Vérboszút a rosz szomszédon állt.
    Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
    Nem vidúl még szép Ilonka képe.

    „Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
    Mily szerencse fordúlt életén?
    Honn-e, vagy tán messze költözötten
    Jár az őzek hűvös rejtekén?”
    Kérdi titkon aggó gondolattal,
    S arca majd ég, majd szinében elhal.

    S felrobognak hadvész-ülte képpel
    Újlaki s a megbékült Garák.
    S a király jő, fölség érzetével
    Környékezvén őt a hős apák.
    Ősz Peterdi ösmer vendégére,
    A király az: „Áldás életére!”

    „Fény nevére, áldás életére!”
    Fenn kiáltja minden hű ajak;
    Százszorozva visszazeng nevére
    A hegy és völgy és a zárt falak.
    Haloványan hófehér szobornál
    Szép Ilonka némán és merőn áll.

    „A vadászhoz Mátyás udvarában
    Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
    Jobb nekünk a Vértes vadonában
    Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
    Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
    S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

    És ha láttál szépen nőtt virágot
    Elhajolni belső baj miatt,
    Úgy hajolt el, félvén a világot,
    Szép Ilonka titkos bú alatt.
    Társasága lángzó érzemények,
    Kínos emlék, és kihalt remények.

    A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
    Szép Ilonka hervadt sír felé;
    Hervadása líliomhullás volt:
    Ártatlanság képe s bánaté.
    A király jön s áll a puszta házban:
    Ők nyugosznak örökös hazában.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Czóbel Minka: Nyár vége

    Piczi fehér felhő
    Arany búza felett,
    Széles szekereken
    Hordják az életet.
    Sötét ákáczsor közt
    A szekér nyomába,
    Kavargó porfelleg
    Sürün száll utána.
    Repülni tanuló
    Fiókgólyák járnak,
    Keresztben az élet, –
    Vége már a nyárnak.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Móricz Zsigmond: Csak megmaradni

    A semmibe lezuhanónak
    mit ér a csillagok zenéje,
    mit ér a rét híme,
    az erdők állata,
    mit ér a gondolatok ereje,
    az évmilliók szózata,
    mit ér a hímes perzsaszőnyeg
    s a pontos óra a falon,
    mit ér a szerelem…
    Csak egy kell:
    csak egy perc még!
    S még egy
    és még csak egy…
    csak a percek rebegve könyörgött sora…
    Összehúzódni a semmiségig:
    De megmaradni,
    csak megmaradni,
    az Élet ruháján sejtporul…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gyurkovics Tibor: Vágy

    Ami után kapkodsz, elvész,
    amit elengedsz, megfogod.
    Karodba röpülnek a fecskék,
    s magadra hagynak a csillagok.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Berda József: Epitáfium

    Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
    gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
    eszedbe jut: ama években megőszült, derűs
    kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
    az örökkévaló fiatalság énekese volt
    egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
    nagyokat ölelni, míg kedvire éhetett-ihatott
    e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
    vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.

    Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
    megöregedni soha; legény volt ám a talpán,
    ki, ha meghalt is, él még irgalmatlanul,
    s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
    alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
    odafönn, míg meghatottan egyre várja a vígasztaló napot,

    mikor fiatal lábak meleg tapadása alatt
    dicsőségesen feltámad majd halottaiból.

    Forrás: 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap – Berdalok

  • Berda József: Hédonista

    Ó evés gyönyörűsége! Legméltóbb dolgom
    dicsérni téged: ím megint nemes cselekedetre
    készülök én! – Bizseregj has: itt gőzölög
    előtted a fűszerrel-teli leves s a legfinomabb
    töltöttkáposzta; hitemre! – belémtolakodnak mindjárt.
    Ó becses fáradság, most hát a jó levest szürcsölöm,
    s aztán te kerülsz sorra, ízes káposzta! Csak lassan,
    utoljára jön a fejedelmi töltelék!

    Hej, a töltelék a disznóból! Érzed-é,
    kocsonyás tejjé melegedik benned, majd
    kipattan a bőrödön s hirtelen tűzbeborult tested
    egészséges lányokra gondol…

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Papp János előadása

  • Darvas Szilárd: A pesti Villon

    Vidám nekrológ szegény nagyétkű Berda József poétáról
    Falusy György átköltésében

    Testvér, ha egyszer messzi tájra tévedsz,
    ahol az Ister piszkos vize zúg,
    hol minden reggel panamára ébredsz,
    szóval, ha egyszer arra visz az út,
    s a rossz vizet undorral földreköpve
    pirosló orrod habzó borba túr,
    egy bús varázs megejt, tudom, örökre,
    mert itt írt verset Berda Jóska úr,
    a pantallója két araszra vágva,
    alul gatyája ki-kiütközött,
    s a sanda nőszemeknek kapzsi vágya
    a csábos térden visszatükrözött,
    ha két ebéddel éhgyomorra végzett,
    a szaftba mártva mind a két kezit,
    a sok burzsuj ijedten összenézett,
    mind azt hitte, hogy ő következik.

    Mint esőlét a zúgó házcsatorna
    az őszi ködben hektószám viszi,
    a jó piát úgy nyeldekelte torka,
    aki nem látta, tudom, nem hiszi,
    ismert kadart, rizlinget, szamorodnit
    és zöldszilvánit, sillert, malagát,
    egy korty italért tán kinyalta volna,
    mint szomjas arab, a nagy Szaharát,
    s az étel-ital jó talajba szállt át,
    mert megtrágyázta lelke humuszát,
    s ha cifra szóra pengette a száját,
    káplárban is lefőzött húsz huszárt,
    míg egy napon Bicsérdy híve lett ő,
    hiába várván husos abrakot,
    egyet gondolt és lett belőle kettő:
    szegény Berda a fűbe harapott.

    És így jutott az égi nagy mezőkre,
    ahol a borban nincsen szacharin,
    s ahol a menüt majd úgy állítja össze
    sajátkezüleg Brillat Savarin,
    hogy bőven legyen benne sonka, bukta,
    s amit a földön kedvelt, annyi más,
    s a fiastyúkból főz az égi kukta
    számára finom csirkepaprikást,
    szárnyas pincérek vödörszámra hordják
    az irodalmi olcsó feketét,
    s mikor próbára tennék már a torták
    egy elefántnak is a fenekét,
    ha már a zsír is megfakult a szádon,
    s úgy érezed, hogy már menni kék,
    ott lovagolj az égi reteráton,
    és könnyü légyen néked ott a szék,
    s legyen szükséged este avagy reggel,
    ne láss szükséget semmiben se itt,
    s törölközőnek használd egészséggel
    Gyökösi Endre legszebb verseit.

    Ajánlás:

    S ha altájad majd pajzán dalra hangol,
    oly zordonan, ahogy nem tud se angol,
    se longobárd, se kelta, sem görög,
    a burzsujok itt lent majd összenéznek,
    mert azt hiszik, hogy fent a menny dörög.

    Forrás: 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap – Berdalok

  • Csokonai Vitéz Mihály: A kevély

    Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
    Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
    Felemeli orrát a többiek felett,
    Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
    Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
    Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
    Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
    Mintha csak ő volna ember a világban.
    Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
    Útálván a véle testvér főld porait.
    Sőt büszke lelkének az esik terhére,
    A Teremtőt azért veszi crisisére;
    Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
    Úri tüdejének színi ugyanazt kell. –

    Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
    Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
    Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
    Így több becsűletet fogunk adni mi is.
    Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
    Mégis a hasonló embert fel sem venni!
    S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
    Azzal pretendálni tőle becsűletet.
    A becsűlet olyan dögpárának langja,
    Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
    Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
    S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
    Az embernek igen kényes természeti,
    S magát megvettetve látni nem szereti. –
    Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
    Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. –
    A kevélység csupán a bolondnak gondja;
    Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
    Hát a világnak Ily bolondja sok van-é? –
    Hogyne! sőt a világ az Ily bolondoké:
    Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
    Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
    Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
    Gyermekségből támadt fényes buborékok!
    Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
    Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Pavletits Béla előadása