https://verskucko.com

Kategória: Versek

  • Verseghy Ferenc: 189. Ének szent István király’ jobbjáról

    Oh szent jobb kéz! földünk’ fénye,
    nemzetünknek szent reménye,

    kútforrása létünknek,
    hű dajkája hitünknek;

    légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak.

    Oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    A’ pogányok vakságából,
    a’ vadságnak rút sorsából

    a’ magyarnak hajnala,
    ah! te voltál angyala,

    hogy tanítsák a’ gyarlókat,
    gyámolítsák a’ habzókat,

    te rendeltél véneket,
    te egyházi rendeket.

    A’ ki félvén a’ hívságtól,
    búcsút vett az ál világtól,

    annak bátor szent fokot,
    te szerzettél klastromot.

    Akkor is, ha tán Rómába
    vagy Jézusnak szent honába

    jámborságból vándorolt,
    a’ magyarra gondod volt.

    Hány özvegynek gyámolója,
    hány árvának pártfogója

    volt hazánkban irgalmad,
    szünhetetlen szorgalmad!

    A’ betegnek, éhezőnek,
    mindenféle szenvedőnek

    te nyujtottál orvoslást,
    köntöst, ételt, ápolást.

    Végre, hogy köz boldogságunk,
    fenn maradjon bátorságunk,

    Isten’ annya pártfogónk
    általad lett gyámolónk.

    Néki adtad koronánkat,
    ő rá bíztad új hazánkat,

    hogy földünknek népeit
    óvja úgy, mint híveit.

    Illy felséges tetteidnek,
    illy tündöklő érdemidnek

    bére az, hogy Tégedet
    rothadás nem sérthetett.

    Bére az, hogy több csudával,
    mint dücsődnek zálogával,

    mellyért áldja nemzetünk,
    fényesnek tett Istenünk.

    Várad, Szent-Jobb szól ezekről,
    szól Ragúza több lelkekről,

    kikkel érted az Egek
    sok jeles jót tettenek.

    Hogy Mohácsnál megrontattunk,
    Tőled is, óh! megfosztattunk,

    nyűgben sírtak népeink,
    árván nyögtek szíveink.

    Ámde háza Ausztriának
    megtérítvén a’ hazának

    mind az eltünt díszeket,
    visszaszerzett Tégedet.

    Áldd meg Isten! jóvoltáért,
    és Te szent kéz, a’ hazáért

    légy e háznak csillaga,
    légy hűségünk’ záloga.

    És ha tán köz-ellenségünk
    rajtunk üt, vagy más inségünk,

    oh terjedgy ki Te reánk,
    hogy megszánnyon köz Atyánk.

    Intsd meg szívét a’ magyarnak,
    kit balságok megzavarnak,

    tűrje mennyért séreit,
    ’s várja értök béreit!

    Köss közöttük egyességet,
    tartsd fel a’ köz békességet,

    hogy mint egy test éllyenek,
    ’s mindig eggyet értsenek.

    Emlékeztesd itt léteddel
    ’s visszatérő ünnepeddel,

    hogy egy tőnek ágai,
    egy egésznek tagjai.

    ’S a’ ki végén életének
    búcsut mond elhült testének,

    vidd az Isten’ színéhez,
    hogy feljusson béréhez!

    Légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak,

    oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    (1821–1822)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Balogh József: Mit kívánok

    Kívánok én hitet, kedvet,
    szép szerelmet, hű türelmet,
    utakhoz fényt, csodát, álmot,
    békességes boldogságot,
    magyar szót és égre kéket,
    emberarcú emberséget,
    verseket, célt, igazságot,
    daltól derűs jobb világot,
    bokrok mellé társnak fákat,
    napfényt, amely el nem fárad,
    tekintetet szembe nézve,
    éjt meg nappalt soha félve,
    kézfogásos tiszta csöndet,
    és mosolyból minél többet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Tavaszi csengő

    A téli árnyak
    alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
    tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
    s a messzeségben szél-feszítő szárnyak.

    A téli csöndben
    jó menni tavaszt megsejtő örömben,
    sejtő örömben, fehér hó-örömben,
    s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.

    A téli erdő
    útja már mind új csillagért esengő,
    csillagtavaszért, új égért esengő
    és cseng a szívben szépséghangú csengő.

    A téli varjak,
    tudom, kísérnek és velem maradnak,
    át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
    múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.

    Tündérkönny cseppen
    ágak közé lopakodó melegben,
    tavaszmelegben, ébresztő melegben
    – és szól a csengő, egyre bűvösebben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Zárt teherkocsi

    Kattog a négy kerék.
    Azt kérded, hova visznek?
    Mondhatnám: szinte mindegy.
    Függélyesből vízszintes.
    Négy kattogó keréken
    odavezet a sín,
    ahol levél nem ér el,
    hol nem vagy név, se cím.

    Tán negyvenen vagyunk.
    Azok ott már többéves
    rabok, halálfehérek,
    nyugodtak, csendesek;
    mi új rabok vagyunk,
    akiknek inge véres,
    ne nézd a különbséget:
    rab és rab egyremegy.

    Mért gubbasztok ily búsan?
    Szökőkút volt a kedvem,
    hány ágyban hemperegtem,
    és hány tengerben úsztam!
    Ami tortát megettem:
    vagy harminc emelet.
    Kár, hogy be nem fejeztem
    még minden versemet.

    Hogy Alfred de Musset-nek
    szebben virult a nyár?
    E század gyermekének
    rosszabb mahorka jár.
    Nem nősz magasra itten.
    Kattogni kezd a sín.
    Mit elmulasztott Hitler,
    behozza azt Sztálin.

    (1950 őszén)

    Forrás: Arcanum

  •   Ratkó József: Szégyentelenül

    Mert szólnom kell a fűről is,

    a fémről és a kőről is,

    a menekülő fényről is,

    a férfiról, a nőről is,

    és mindent el kell mondanom,

    igazhoz igazítanom,

    hát ezért kell olyan nagyon

    a szabadság, a nyugalom!

    .

    Mióta élek, dolgozom

    Parasznyán, Pesten, Putnokon,

    mindig a nehezét fogom,

    még sincs egy rendes bútorom.

    Kis gondjaim közt guggolok,

    felmagasodni nem tudok.

    .

    Segítsetek, ne hagyjatok!

    könyvet, kenyeret adjatok!

    Semmiből se kell sok nekem.

    Barátom, ha hiszed, ha nem:

    egy harapásnyi kenyeren

    éltem le fele életem.

    De már kevés ez nem elég

    huszonhét havi maradék.

    Éléskamrám az üres ég

    csillaga morzsányi ebéd.

    .

    S míg ezt a verset hadarom,

    tucatnyi édes haverom

    él ilyen egérkebajon

    gondjai közt hallgatagon.

    Én szólok fakír nem vagyok,

    aki bár lelkéig vacog,

    mégis forró verset dadog,

    hogy gőzölögnek a sorok!

    .

    Költő vagyok hát tudom én,

    hogy hivatásom a remény,

    és tudok hinni is kemény

    gyémánt-jövőnkben bízom én.

    De ugrik, illan a hitem,

    naponta meg kell védenem,

    mert ez a kétéltű jelen

    hol ellenem van, hol velem.

    .

    Pedighát apám a veszélyt

    nem nagypofájú hősökért

    vállalta, izgatott, beszélt

    értem, értük, mindenkiért!

    S ha én szólok sem magamért,

    kollektív bánatért, bajért,

    rontott hitű parasztokért,

    kemény, egyforma életért.

    .

    S mert szólnom kell a fűről is,

    a fémről és a kőről is, a menekülő fényről is,

    a férfiról, a nőről is,

    és mindent el kell mondanom,

    igazhoz igazítanom

    hát ezért kell olyan nagyon

    a szabadság, a nyugalom!

    .

    Mint aki pénzért hegedül,

    s száján lágy, kérő mosoly ül,

    sürög a vendégek körül

    szótlanul, szégyentelenül,

    úgy kérem én is a kegyet:

    adjatok könyvet, kenyeret,

    szorítsatok egy kis helyet

    végre nekem is köztetek!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szendrey Júlia: Keserű kín

    Keserű kín és gyötrelem
    Volt énnekem a szerelem;
    Ami másnak életet ad,
    Az hozza rám halálomat.

    Meghaltam én réges-régen,
    De nem nyughatom békében,
    kísértetként járok, kelek,
    Keresve, mit nem lelhetek.

    Keresve a boldogságot,
    Mire sehol nem találok;
    Mi messziről annak látszik:
    Árny, mint én, mely velem játszik.

    Hogyha közelébe érek,
    Rémképétől elszörnyedek
    S futok vissza koporsómba
    Új kínoktól ostorozva.

    S rám vonom a búbánat szőtt
    Gyászos halotti lepedőt,
    S várom, hogy az ég majd megszán,
    Hogy majd meghalok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Gellért Oszkár: Amint a karod fölemeled

    Amint a karod fölemeled
    Mennyi bidres-bodros szövet
    Hull vissza, mint egy zuhatag
    És milyen finom kis pihék
    Pelyhedzenek a könyöködbe
    A könyököd kinyögöd
    És szívembekönyökölsz – au!
    Au – vau! Miau!
    És milyen fehér vonal emelkedik,
    Amint karod fölemeled
    Emelkedik, csavarog, terjed
    A könyöködtől a kisujjad körméig
    A kisujjad körmétől megint vissza
    A kisujjad körmétől visszáig
    Amint a karod fölemeled
    A könyöködtől a kisujjad utolsó percéig
    Tizenöt centiméter
    A kisujjadtól a könyöködig tizenöt centiméter
    Összesen harminc centiméter.
    És hogy rezegnek a szálak
    És kicsi pelyhek szurkálnak szíven.
    Amint a karod fölemeled
    Hogy fejemhez vágd a levesestálat.

    Így írtok ti

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Agyagási Károly: A féltestvérek

    Új mese született izgatott agyamban,
    Leírjam? Ne írjam? – töprengek magamban.
    Talán jobb is volna társaihoz tenni
    S a nagy semmiségbe magammal elvinni.
    De így fáradt lelkem nem jut oázisra,
    A bizonytalanság mégjobban kínozna.
    A munka erőt ad. Addig élni vágyom,
    Míg a hazám sorsát eldőlni nem látom.
    Ez a mese tehát lelkem orvossága,
    Megjelzett időig életemet nyújtja.
    Akkor aztán szivem törjél darabokra,
    Teljesült reménnyel szálljak le a sírba.
    Mert én az örömtől akarok meghalni,
    Mit a sok kín után nem fogok elbírni.
    De ha ily szép halál nem jutna számomra,
    Átokkal, szitokkal szállok a pokolra.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Juhász Gyula: Én Istenem

    Nekem te nem vagy messze, égi bálvány,
    Siketen, zordon trónoló Nagyúr,
    Előtted állok én kifosztva, árván
    És boldogan, ha ég viharja gyúl.

    A földiek nekem nem ártanak már
    S az égiek testvéreim nekem,
    Viharodnak palástját áldva add rám
    S villámodat érezzem szivemen!

    Ó, gyújts ki engem, mint szent jegenyédet,
    Hogy égve égjek s a mély éjszakát
    Mint áldozati láng ragyogjam át.

    Mert égve égni: ez a földi élet
    S beléd hamvadni boldog epedőn,
    Mint kísértet hajnalkor temetőn.

    Forrás: Vers mindenkinek

    Kulcsszavak:

  • Rabindranath Tagore: Áldozati ének

    Csak pillanatig add nekem,
    hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
    munkámat aztán befejezhetem.

    Nem tud elülni a szivem.
    Arcod látása nélkül egyre küzdök
    kesereves, meddő, partalan vizen.

    Ma ablakomra hullt remek,
    sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
    s dongó méhektől zsongott a berek.

    Most Téged nézlek egyedül,
    míg valahol nagy élet-áldozatról
    a semmittevés álma rám terül.

    Dsida Jenő fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket