Kategória: Versek

  • Madách Imre: Próza és Poézis

    Csodálod a virágnak színeit,
    Imádod a lányt eszménykép gyanánt,
    Fellelkesülsz a nagyság szavaira,
    Költő vagy, minden hétköznapi bánt,

    S mégis, ha a virágnak gyökere
    Nem lenne földben, hervadna korán,
    Ha a prózába sohse szállna le,
    Nem lenne oly virágzó a leány.

    S midőn a szónok úgy fellelkesít,
    Előbb már odahaza jóllakott. –
    Így jár karöltve eszmény és göröngy,
    Nem szabad azt széjjelszakítanod.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Somlyó Zoltán: A szívben

    A szívben sok kis óhaj él,
    heverve szendereg, henyél.

    Mint hisztériás démonok:
    mind akaratos és konok.

    Ha szép napos a délután,
    sétálnak a szív zeg-zugán.

    Ha esős est van: zokogón
    ugrálnak a szív-dobogón.

    Kis lábuk toppan, zeng az éj;
    elcsúsznak, s mondják: jaj, de mély;

    de mély e forró kis verem!
    Egy perc – és mind talpon terem.

    A szív úgy érzi: megreped,
    mind-mind gyorsabban vereget.

    A sok óhaj rajt átoson
    és hempereg a vánkoson.

    Aztán felsikolt zokogón…
    (Egy csók ül a szív-dobogón.)

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Gulyás Pál: Somodi Borbála

    Hej Birike,
    Birike,
    Somodi Borbála,
    hív immár az estike
    kesznyéteni bálba,
    estike illatozik
    nemsoká fölötted,
    menyasszonyi koszorúdat
    feketén kötözted,
    feketébe öltözött
    piruló hótested,
    menyasszonyi viganódat
    koporsóba tetted,
    éjfekete koporsódat
    fekete föld várja,
    hej Birike,
    Birike,
    Somodi Borbála!

    Feketévé változott
    pártádon a kendő,
    ugri-szőke kontyodon
    hetvennyolc esztendő.
    Messze van a Hortobágytól
    szőke Tisza partja,
    messze van a bűdi báltól
    ravatalod talpa,
    messze táncolnak fejfádtól
    a dobi legények,
    messze dalol nyoszolyádtól
    az eltáncolt élet.

    Elszálltak a csillagok,
    a Tiszába estek,
    pici piros topánkádra
    harmat vet keresztet.
    Hideg harmat alatt virul
    szemed violája,
    hej Birike,
    Birike,
    Somodi Borbála!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Zelk Zoltán: Apa, anya hazajöttek

    Anya, apa hazajöttek,
    fáradtak, mert este van.
    Azt kérdezik: féltél, fáztál
    idehaza, kisfiam?

    Anya simogat és csókol,
    kérdezgeti: hogy vagyok?
    Én meg mondom: hogyha megint
    elmentek, hát meghalok…

    De ha mégis tovább élek,
    és én is felnőtt leszek,
    hogyha én is gyárba járok
    keresni a kenyeret:

    magamhoz veszem a kulcsot,
    és az ajtót becsukom,
    akkor aztán másszanak ki,
    ha tudnak, a kulcslyukon!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Móra Ferenc: A csókai csóka

    Csókai csókának
    mi jutott eszébe?
    Föl szeretett volna
    öltözni fehérbe.
    Unta szegény jámbor,
    hogy ő télen-nyáron,
    örökkön-örökké
    feketébe járjon.

    Ahogy így tűnődik
    ághegyen a csóka,
    arra ballag éppen
    Csalavér, a róka.
    Attól kér tanácsot,
    mit kellene tenni,
    hófehér galambbá
    hogy kellene lenni.

    „Nincsen annál könnyebb –
    neveti a róka –,
    fürödj meg a hóban,
    te fekete csóka!
    Olyan fehér galamb
    lesz rögtön belőled,
    hogy magam se tudom,
    mit higgyek felőled.”

    Nagyeszű rókának
    szót fogad a csóka,
    nagy vígan leugrik
    az ágról a hóba.
    Az orra hegye se
    látszik ki belőle,
    kérdi is a rókát:
    mit hisz most felőle?

    „Azt hiszem, galamb vagy” –
    csípte meg a róka,
    s csapott nagy ozsonnát
    belőle a hóba.
    Róka-csípte csóka,
    csóka-csípte róka –
    így lett fehér galamb
    a csókai csóka.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Reményik Sándor: A régi határkő

    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Ez emberkézre vall
    Simára csiszolt oldalaival.
    S mért, mért nem: ez még áll.
    Határkő. Elment tőle a határ.
    S tulajdonkép minek
    Ezen akadni meg?
    Megakadnak a vándorfellegek?
    Ledülnek töprengeni a szelek?
    Mi lehet, mi e magasban is fáj?
    Innen s túl egy az ég és egy a táj.
    Innen s túl egyformán szegényesen
    Gyalogfenyő és boróka terem.
    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi sírhalom.
    Alatta mégis egy világ pihen.
    Láttam, ahogy valaki ráborult
    És sírt keservesen.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Lévay József: Mikes

    Egyedül hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását…
    Egyedül, egyedül
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
    Tenger haragjában!

    Peregnek a fákról az őszi levelek,
    Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
    S más vidékre száll a
    Csevegő madárka
    Nagy Törökországból…
    Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
    Melyik szögletébe a széles világnak
    Idegen hazámból!?

    Zágon felé mutat egy halovány csillag,
    Hol a bércek fején hókorona csillog
    S a bércek aljában
    Tavaszi pompában
    Virágok feselnek…
    Erdély felé mutat, hol minden virágon
    Tarka pillangóként első ifjuságom
    Emléki repkednek!

    Ah mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
    Mikor minden bokrod régi ismerősem!
    Mért vagy szolgaságban,
    Gyászos rabigában,
    Oly hosszu időkig!?
    Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
    Az édes szabadság büvös bájos karja,
    Vissza mind a sírig.

    Itt eszem kenyerét a török császárnak,
    Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
    Éjjeli sötétben
    Hallgatni beszédem’
    Beárulás végett…
    Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
    Melyet vihar tördel, de legalább szabad
    Levegővel élhet.

    Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását
    Egyedűl, egyedűl
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke az eget csapkodó
    Tenger haragjában.

    Rodostó, 1758.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka

    1

    A vadász ül hosszu méla lesben,
    Vár felajzott nyílra gyors vadat,
    S mind fölebb és mindig fényesebben
    A serény nap dél felé mutat.
    Hasztalan vár; Vértes belsejében
    Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

    A vadász még lesben ül sokáig,
    Alkonyattól vár szerencsejelt:
    Vár feszülten a nap áldoztáig,
    S ím a várt szerencse megjelent:
    Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
    S szép sugár lány, röpteként csapongó.

    „Tarka lepke, szép arany pillangó!
    Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
    Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
    Ahol a nap nyúgodóba jár.”
    Szól s iramlik, s mint az őz futása,
    Könnyü s játszi a lány illanása.

    „Istenemre!” szóla felszökelve
    A vadász: „ez már királyi vad!”
    És legottan, minden mást feledve,
    Hévvel a lány nyomdokán halad.
    Ő a lányért, lány a pillangóért,
    Verseneznek tündér kedvtelésért.

    „Megvagy!” így szól a leány örömmel,
    Elfogván a szállongó lepét;
    „Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel
    A leányra nyújtva jobb kezét;
    S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
    A leány rab szép szem sugaránál.

    2

    Áll-e még az ősz Peterdi háza?
    Él-e még a régi harc fia?
    Áll a ház még, bár fogy gazdasága
    S telt pohárnál űl az ősz maga.
    A sugár lány körben és a vendég;
    Lángszemében csábító varázs ég.

    S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
    A kupák már felvillantanak,
    Ősz vezére s a hon nagy nevéért
    A vén bajnok könyei hulltanak;
    Most könyűi, vére hajdanában
    Bőven omlott Nándor ostromában.

    „Húnyt vezérem ifju szép sugára”
    Szól az ősz most „éljen a király!”
    A vadásznak vér tolúl arcára
    S még kupája illetetlen áll.
    „Illetetlen mért hagyod kupádat?
    Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

    „Mert apád én kétszer is lehetnék
    És ha ittam, az nincs cenkekért;
    Talpig ember, akit én említék,
    Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
    S illetődve s méltóság szemében,
    Kél az ifju, tölt pohár kezében:

    „Éljen hát a hős vezér magzatja,
    Addig éljen, míg a honnak él!
    De szakadjon élte pillanatja,
    Melyben attól elpártolni kél;
    Egy király se inkább, mint hitetlen:
    Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

    S mind zajosban, mindig hevesebben
    Víg beszéd közt a gyors óra ment.
    A leányka híven és hivebben
    Bámulá a lelkes idegent.
    „Vajh ki ő, és merre van hazája?”
    Gondolá, de nem mondotta szája.

    „Téged is, te erdők szép virága,
    Üdvözölve tisztel e pohár!
    Hozzon isten egykor fel Budába;
    Ősz apáddal a vadász elvár;
    Fenn lakozva a magas Budában
    Leltek engem Mátyás udvarában.”

    Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
    Inti őt a kürthang: menni kell.
    Semmi szóra, semmi biztatásra
    Nem maradhat vendéglőivel.
    „Emlekezzél visszatérni hozzánk,
    Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

    Mond szerényen szép Ilonka, állván
    A kis csarnok végső lépcsején,
    S homlokán az ifju megcsókolván,
    Útnak indúl a hold éjjelén.
    S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
    Fölveré azt szerelem hatalma.

    3

    Föl Peterdi s bájos unokája
    Látogatni mentenek Budát;
    Minden lépten nő az agg csodája;
    Mert sok újat meglepetve lát…
    A leányka titkon édes óra
    Jövetén vár szép találkozóra.

    S van tolongás s új öröm Budában:
    Győzelemből várják a királyt,
    Aki Bécset vívó haragában
    Vérboszút a rosz szomszédon állt.
    Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
    Nem vidúl még szép Ilonka képe.

    „Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
    Mily szerencse fordúlt életén?
    Honn-e, vagy tán messze költözötten
    Jár az őzek hűvös rejtekén?”
    Kérdi titkon aggó gondolattal,
    S arca majd ég, majd szinében elhal.

    S felrobognak hadvész-ülte képpel
    Újlaki s a megbékült Garák.
    S a király jő, fölség érzetével
    Környékezvén őt a hős apák.
    Ősz Peterdi ösmer vendégére,
    A király az: „Áldás életére!”

    „Fény nevére, áldás életére!”
    Fenn kiáltja minden hű ajak;
    Százszorozva visszazeng nevére
    A hegy és völgy és a zárt falak.
    Haloványan hófehér szobornál
    Szép Ilonka némán és merőn áll.

    „A vadászhoz Mátyás udvarában
    Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
    Jobb nekünk a Vértes vadonában
    Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
    Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
    S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

    És ha láttál szépen nőtt virágot
    Elhajolni belső baj miatt,
    Úgy hajolt el, félvén a világot,
    Szép Ilonka titkos bú alatt.
    Társasága lángzó érzemények,
    Kínos emlék, és kihalt remények.

    A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
    Szép Ilonka hervadt sír felé;
    Hervadása líliomhullás volt:
    Ártatlanság képe s bánaté.
    A király jön s áll a puszta házban:
    Ők nyugosznak örökös hazában.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Czóbel Minka: Nyár vége

    Piczi fehér felhő
    Arany búza felett,
    Széles szekereken
    Hordják az életet.
    Sötét ákáczsor közt
    A szekér nyomába,
    Kavargó porfelleg
    Sürün száll utána.
    Repülni tanuló
    Fiókgólyák járnak,
    Keresztben az élet, –
    Vége már a nyárnak.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Móricz Zsigmond: Csak megmaradni

    A semmibe lezuhanónak
    mit ér a csillagok zenéje,
    mit ér a rét híme,
    az erdők állata,
    mit ér a gondolatok ereje,
    az évmilliók szózata,
    mit ér a hímes perzsaszőnyeg
    s a pontos óra a falon,
    mit ér a szerelem…
    Csak egy kell:
    csak egy perc még!
    S még egy
    és még csak egy…
    csak a percek rebegve könyörgött sora…
    Összehúzódni a semmiségig:
    De megmaradni,
    csak megmaradni,
    az Élet ruháján sejtporul…

    Forrás: Vers mindenkinek