https://verskucko.com

Kategória: Versek

  • Komjáthy Jenő: Magamról

    Akartok a lelkembe látni?
    Ismerni mély rejtelmeit?
    Nem remegek mindent kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit.

    Szeretni és gyülölni mélyen
    Tudok s kimondom szabadon;
    A sorssal szembeszáll kevélyen
    Szilaj, erős akaratom.

    Szeretem azt, amit gyülöltök,
    Mi éget, mint a nyári nap,
    Lelkembe lángot lángja öntött,
    Fölöttetek magasra csap.

    Gyülölöm azt, amit szerettek,
    Az aljast és a köznapit,
    Miért titokban gyáva reszket,
    Silány szerelme nem vakit.

    Erényem egy van: a szabadság;
    Ezért hevülnek a nagyok,
    Ezt rettegi a lelki vakság; –
    Bünöm is egy van, hogy: vagyok.

    Hogy itt vagyok e torz világon,
    Hol rózsa vértalajba’ kel,
    Hol összeég fertői lángon
    E tiszta, bátor, hű kebel.

    De összeég bár, újra-él majd
    A szellemüdv s az égi kín
    És földöntúli szenvedély hajt
    Új létet szálló hamvain.

    Nem süllyedek mégsem közétek,
    Mert lelkem tiszta, mint a nap,
    Nem éri vész, nem fogja vétek,
    Mert mindennél hatalmasabb.

    Mert lángja hit, hatalma eszme,
    S tudvágy emészti szívemet,
    Istennek óriás szerelme
    Átjárja minden ízemet.

    S ami hevít, amit imádok,
    Csak önnön lelkem lelke az;
    És legyen üdv vagy legyen átok,
    Csak lelkem átka, üdve az.

    Nem ismerek én más hatalmat,
    Csak ami szívemben ragyog;
    Idegen Isten! nincs hatalmad!
    Magamon úr csak én vagyok.

    Oh tudtok-é lelkembe látni?
    Megértni mély rejtelmeit?
    Oh lehet-é nektek kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kálnoky László: Az a kis ember ott belül

    Az a kis ember ott belül
    ugrál, torz fintort vág, nevet;
    fejedben lakik, agyvelőd
    az ágya, ablaka szemed.
    Ha torkod sírás fojtogatja,
    s keserűséged könnybe gyűl,
    szemtelen hangján felkacag
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    tarka zászlókkal integet.
    Nem látja más, csak te tudod,
    mi van a homlokod megett:
    cirkuszporond és arzenál,
    hol minden együvé vegyül,
    mert rendet sohasem csinál
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    szájas demagóg, lázadó.
    Te vagy a buta nép neki,
    téged uszít és téged óv.
    Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
    és ha a hallgató bedűl,
    kaján szamárfület mutat
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    élősdid, kis belső tetű,
    húsodtól s véred italától
    torkiglakott tekintetű.
    Megvárja, míg a szív megáll,
    a szemgolyón át elrepül,
    és egy új testbe költözik
    az a kis ember ott belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: [cím nélkül]

    „Igazad lehet, mikor azt mondod,
    ahhoz, hogy az embert szeressék,
    ahhoz előbb az embernek
    saját magát kell szeretnie.
    Hogy szépnek lássák,
    ahhoz önmagát is szépnek kell látnia.
    De hát a szemek.
    Könnyű szeretni az olyannak önmagát,
    aki mosolygó arccal jött a világra,
    könnyű szépnek látni magát annak,
    aki mindenki számára szépnek született.
    Mert azt,
    hogy szeretetre méltó valaki,
    vagy sem,
    azt a szemekből lehet kiolvasni.
    A szemek tanítanak meg szeretni,
    vagy gyűlölni önmagunkat.
    És a világot.
    Mások szemei.
    Hogy mások milyennek látnak.
    Bennünket.
    De a mosolytalan arc
    olyan szemekkel találkozik,
    amik azt sugallják,
    rajtad nincs mit szeretni.
    Ezért nem tanul meg
    szívből mosolyogni.
    A szemek döntik el,
    hogy szép,
    vagy csúnya valaki önmagának,
    szereti,
    vagy nem szereti valaki önmagát.
    Pedig a szemek nem mindig igazak,
    mert az önmagát nem szeretők szemei
    ellenségessé lesznek,
    ha szeretetre méltóval találkoznak.
    Gyűlölik a világot,
    nem néznek a szemébe,
    félnek a visszajelzéstől,
    félnek,
    meglátják benne szeretetlen
    önmagukat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • .kaktusz: Tudod

    Tudod arra gondoltam,
    hogy ki kell mondani.
    Semmit nem szabad visszafojtani,
    mert az olyan,
    mint az alattomos,
    lassan ölő méreg.
    A visszafogott érzés öl.
    Szabadon kell engedni,
    nem szabad visszafogni
    se a bennünk élő Istent,
    se a bennünk élő ördögöt.
    Ki kell nyitni a palackot,
    különben szétrobban.

    Próbáltam,
    mind a kettőt próbáltam
    visszaszorítani,
    a szeretetet,
    a gyűlöletet is,
    de nem sikerült.
    Hiába mondogattam
    Magamnak mondogattam,
    ez nem én vagyok,
    nem tudok ennyire szeretni,
    nem tudok így gyűlölni.
    Hiába minden próbálkozás,
    mint az erővel visszatartott folyó,
    egyszer csak áttört a gáton
    a szeretet is, a gyűlölet is.
    Kimondtam magamnak.
    Szeretek,
    és amit sokkal nehezebb volt,
    gyűlölök.
    És mindez most,
    oly sok év után jött két ember.
    Két érzés.
    Azt hittem,
    együtt ez képtelenség,
    hogy a kettő
    nem fér el együtt a szívben,
    de most már látom.
    Megfér.
    De tudod,
    ha nem mondom ki,
    akkor megfulladok.
    Ki kellett mondanom.
    Gyűlölök,
    és éjjel, ébren,
    gondolatban,
    embert öltem.
    Kívántam, ne éljen.
    Úgy éreztem,
    nincs más megoldás.
    Ő öl, ha őt nem ölik.
    Aztán, mentem hozzád,
    és meggyóntam.
    Neked.
    Te szót se szóltál,
    fel se oldoztál.
    Nem mondtad,
    legyek jó,
    hogy ne legyek gonosz.
    És mégis megszűnt a teher.
    Most már úgy érzem,
    kell lennie más útnak is,
    mint a halál.
    De ha nincs,
    akit szerethetek,
    akit annyira szerethetek,
    hogy a legalantasabb bűnömmel is
    hozzá mehetek,
    akkor nem lett volna soha
    feloldozás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Határ Győző: Áttűnés

    mint a tűz fészkéig leégett
    hamu-porhanyó
    fenékig hamuhodni –
    elülni volna jó

    végnyughelyet meglelni
    betelni volna jó
    nyugalmat is feledni –
    telelni volna jó

    se igét se igézet-metaforás
    felesküvést
    se tömjént se madonnát se
    gyertyafüstölést

    a pattant húr: nincs mivel –
    nem szól és nem remeg
    legyen meg áttűnésem:
    legyen már végre meg!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely Magda: Az arc

    Harmincon túl az arc
    elszabadul.
    A rossz, a jó kiütközik
    Javíthatatlanul.

    Hiába, ha a tettetés
    tökéletes.
    A gyalázat az arcot
    szétrágja, mint a szesz.

    Minden elvétett indulat
    belehasít.
    Jelzi a hús a jellem
    földcsuszamlásait.

    Kivési, meglazítja
    a réseket.
    Kicsap a szenny az arcok
    töltései felett.

    Az elhagyott vonásokat
    fölveri a vadon.
    Harmincon túl az arcon
    nincs hatalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Mindent tudunk

    Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
    akár a találós mesék.
    Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
    amit félünk, s amire várunk, az
    iszonyú együgyüség.

    Jövendőnk: akárcsak a gyász,
    amely már régen megesett,
    ismerjük s helyrehozhatatlan.
    Mint levelét az ág a fagyban,
    számlálgatjuk a perceket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Alázat

    Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
    fejemre a perc lágy, szirupos árja,
    a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
    magányom mégis csonthéjába zárja.

    Kemény vagyok és omló por vagyok,
    nem olvadok és nem köt semmi sem,
    ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
    a lelkem szikla, testem végtelen.

    De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
    Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
    – csak már az emlék és valami vágy
    fogyó türelmem alján felderengtek.

    S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
    s mint szemem alját kék lepi a házat,
    belenyugodni lassan, bágyadón,
    majd megtanít a virradó alázat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Minduntalan

    Minduntalan megsértenek.
    A villamosok, a legyek,
    a képzelet, a mozdulat –
    percenként öl az indulat.
    S az indulatra, mint a zsák,
    váratlan hull a bénaság.
    Jó volna messze, messze – mindegy.
    Meg-megbicsaklik a tekintet.
    Még vágyom.
    De már hallom olykor,
    hogy sustorog, mint függönyön
    üres ablakban éji szél,
    a közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Zoltán: A kedveshez

    Emeld szived a csillagok fölé:
    Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
    Emlékeknek száll hattyufellege
    És énekel a csendnek csalogánya.

    Létünk csak szikra két sötét között,
    Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
    A mindenség fényénél felragyog,
    Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

    Szivünk legyen friss harmatos csokor,
    Pipacshoz kössünk kék katángot társul
    S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
    Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

    Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
    Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
    Az életem egy futó gondolat
    Mig szépséged átvillan a világon.

    Forrás: Lélektől lélekig