És minden dolgok mélyén béke él,
és minden tájak éjén csend lakik,
s a végtelenség összhangot zenél,
s örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz,
és mindenik gyötrődés győzelem,
s a kínok kínja, mely vérig sebez,
segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök,
s e tájon mind elmúló, ami jó,
s az élet, a szép, nagy processzió,
mely indul örvény és sírok fölött,
az égi táj felé tart csendesen,
s egy stációja van: a végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Eső esik,
esik az eső,
mintha
opál gyöngyök
hullanának
az ég
fekete kötényéből.
Esik az eső,
esik,
esik,
esik.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak lassan múljék, sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó, s készen lenni jó ugyancsak.
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt, illik tanulnom,
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot.
Nem csekély dolog,
hogy gyermekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek, nem is tudom,
élők-e még mind, mert mind élni látszik,
s mind jókedvű és jóakaratú,
az ünnep örömétől csillogó.
Csak lassan múljék, hisz jobb is talán
a várás, mint a beteljesülés.
Advent… Ó, mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam… ezt még nem, sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? Öregkor?
Fehér a kert, áldom, fehér a város,
áldom, s elindulok titokzatos ösvényeken
(kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe, fenyőszagba, gyertya-
fénybe, s remélt ajándékokhoz is.
Fehér a kert, a város is fehér,
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak. Advent. Nem tudok
semmit, de mindent könnyen elhiszek.
Kell a meglepetés, kell, kell az ünnep.
Forrás: Lélektől lélekig
Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
mutattok olyan egyszerű,
gyönyörű példát!
Ág ággal, egymásba fogódzva
akácfa, bodza,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében –
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Az izgága szél hiába szaval,
uszít zsarnok vihart –
törvénytudók, ti,
akácfa, bodza
ág ággal egymásba fogódzva,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Forrás: Lélektől lélekig
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)
Sirassátok, ti férjek, azt,
ki nektek gyakran bésegített;
mert azt, ki hetekig elmaradt,
nem hiányolták nejeitek.
Ti meg, mauchline-i kicsikék,
ha iskolába mentek,
ne tapossátok sírja füvét,
mert ő volt tán, titeket ki nemzett.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)
Robert Burns, Egy mauchline-i jómadár sírverse, humor, irónia, házasság, csibészség, skót költő
Kattints a címre a teljes vershez!
Mauchlinei férjek keseregjetek,
segítőtök buzgó volt, nem titok;
míg ti heteken át távol keltetek,
nem búslakodtak asszonyaitok.
Mauchlinei lurkók, ha tudtok,
iskolába jövet-menet közös tisztelettel
füvön át könnyedén járjatok,
tán apátok az itt fekvő pernahajder.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Répás Norbert)
Megjegyzés:
A „pernahajder” a német Bärenhäuter (medvebőrös) szóból ered, amely az „auf der Bärenhaut liegen” (lustálkodik) kifejezésből vált ki. A szó története egészen Tacitus Germania című művéig vezethető vissza, ahol a germánok békeidőbeli henyélését írja le.
Beh kegyetlen a szűlő,
ki vagyont lesi,
gazdag mamlasz fiának
lányát odaveti.
A lányra, a szegényre
mi vár más menedék?
Hogy apja ne gyötörje,
szenved mint feleség.
A vad sólyom elől így
menekül a galamb;
reszketve a haláltól,
így csapkod fent-alant,
amíg csak el nem csügged,
amíg gyámoltalan
a szikla-szívű solymász
lábához nem zuhan.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Illyés Gyula)
Három nagyhatalmú király
Keleten összeáll,
és összeszövetkeznek ők,
hogy vesszen Árpa Pál.
Ekével elásták eképp,
földet kapa kapált,
három királyok esküvék:
megölték Árpa Pált.
De utána jött a víg Tavasz,
hozott záport, esőt,
Árpa Pálunk feltámadott,
s elképedének ők.
És jött a fülledt, forró Nyár,
ő nőtt egyenesen,
fején szúrós lándzsahegyek,
hogy jól védve legyen.
Beköszöntött a józan Ősz
és sápasztó szele;
Árpa Pál teste megroggyant,
és a feje vele.
Színe megfakult, megkopott,
a vénség kezdte ki;
és akkor jött az ellenség,
és az esék neki.
Fegyverük éles penge volt,
és el lett nyesve térd;
kocsira köték mint rabot
gonosz bűneiért.
Aztán ponyvárafektetés,
aztán a dupla bot;
aztán meg a felköttetés,
és megforgattatott.
Aztán egy setét sanda lyuk
vízzel lett töltve meg,
és megragadták Árpa Pált,
és vízbe vettetett.
Aztán a földre fekteték,
s agyusztálták tovább,
s amíg csak volt még benne szusz,
lökték idébb-odább.
Tűzzel pörkölték csontjait
és bennök a velőt,
mit kerékbe Molnárlegény,
sőt két kerékbe tört.
Kiszívták szívéből a vért,
hasukba folyt a nedv,
s minél többet vedeltek ők,
annál jobb lett a kedv.
Nagy hős volt, nagy hős Árpa Pál,
nemes vért örökölt,
aki csak itta azt a vért,
a bátorsága nőtt.
Ez elfelejtet minden bajt,
ettől nő az öröm:
dalra fakaszt özvegy szívet,
noha szemében a könny.
Hát köszönsük fel Árpa Pált,
igyunk, ember fia!
S ne felejtse utódait
az öreg Skócia!
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)
Régi angol népdal, sok változatban maradt fenn és sokan dolgozták fel. Burns versének is több változata van. Dupla bot: cséphadaró. Saját szóalkotásom; valójában nem „duplának” nevezték, hanem csak (olykor) „másfélfának”: egy hosszabb meg egy rövidebb husáng volt összekapcsolva bőrszíjjal vagy lánccal. Parasztfelkelésekben mint fegyvert is használták. Angolul flail, de a szó természetesen nem szerepel a versben, hanem csak az, hogy ’jól elpáholták, megbotozták’. Israel Efraim
Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból…
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
Amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.
Forrás: szeretem a verseket
Mondd csak, nagyi: a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
– Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.
Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;
szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja…
olyan volt rég nekem is.
Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.
Csodálatos évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk
nagyapókád oldalán.
Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.
Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek…
ezerszínű őszünk múltán
hajamra már dér pereg.
De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át.
Forrás: szeretem a verseket
