Nem akarom gondolataim szavakba folyását Nem akarom álmaim ébrenlétemmé válását Nem akarom véres verítékkel megalázni magam Nem akarom már megtenni a kiszabott utam
Hallom a csengettyűszót fenn a magasban Hallom ahogyan zúgnak a habok a folyóban Hallom álmomban a félelem kiáltását Hallom a haldokló madarak szárnycsattogását
Látom a villámot fába csapódni Látom a tegnapi pofonok nyomait lilulni Látom mennyire lobog a tűz lángja Látom hová vezet az út néma magánya
Érzem hideg szavaid lecsorogni arcomon Érzem nem lehet többé innen elindulnom Érzem mennyire sokat tévedtem Érzem sokkal jobb sosem volt régen sem
Aztán ha mégis változik valami Csupán az idő csúszik alólam ki Egyensúlyom vesztve a mélybe zuhanok
Tudom egy új világba szorult a hurok
S mint lélekharang kong az üres terem Hidd el szép lesz a mélyhűtött szerelem
Alszunk vagy száz évet s nem vénülünk Ha minden elmúlik csak akkor ébredünk
Akkor majd szeretni fogsz mint Rómeó Júliát Akkor majd szedsz nekem egy csokor orgonát Akkor majd lehozod a csillagokat is nekem Akkor majd akkor válik valóra az igaz szerelem
S néha messzebbről látom őt, aki most hozzátok beszél. Látom, amint a hűvös szalonban lassan cigarettára gyújt s fáradtan csöppen ajkáról a szó. Látom arcán a kora ráncokat, látom kusza erőtlen haját. Látom, amint lemegy a lépcsőn, s a kövezeten kong a lépte, s a háta csüggedten előre hajlik, s a két karját lóbálja szerencsétlenül. Látom, amint egyedül baktat keresztül a sötétedő sétatéren. Felöltőjét nyitogatja a szél, s kajla kalapja ereszként csurgatja az egyhangú, tavaszi esőt –
De szép is lenne, ha egy este, elalvás előtt Betoppanna Micimackó, hogy látogatóba jött És megkérdezné: Véletlenül akadna egy kis méz És bölcsen megbeszélnénk, hogy a méz mindig kevés
És eljönnének Micimackónak az ismerősei És Nyuszival együtt barátai és üzletfelei S egy égi kar intene, hogy énekelhető egy dal amit a Babits Mihály bácsi írt nekünk
Mindenik embernek a lelkében dal van És a saját lelkét hallja minden dalban És akinek szép a lelkében az ének Az hallja a mások énekét is szépnek
És beszélgetnénk arról is, hogy a lélek mire való Mire Micimackó megjegyezné, hogy énekelni jó És Bagoly persze mondaná, hogy a pszichózis bonyolult És Malacka meg szégyellné, hogy erről nem tanult
És Nyuszinak eszébe jutna, hogy épp valamit nagyon keres De Füles csak legyintene, hogy szóra sem érdemes És Zsebibabának elmagyarázni a problémát nehéz De Micimackó azt mondaná, tudod, ez olyan, mint a méz
Mindenik embernek a lelkében dal van És a saját lelkét hallja minden dalban És akinek szép a lelkében az ének Az hallja a mások énekét is szépnek
És Micimackóval együtt most már te is jól tudod Hogy énekelni mindenképpen kellemes dolog És szorult helyzetünkben jó, ha kéznél van egy dal Mit együtt énekelhetünk, és senkit nem zavar
Mindenik embernek a lelkében dal van És a saját lelkét hallja minden dalban És akinek szép a lelkében az ének Az hallja a mások énekét is szépnek
Forrás: Lélektől lélekig (Babits Mihály: „Mindenik embernek a lelkében dal van” – szabad átirat, ismeretlen szerző)
És úgy, s csak annak ki velem van, gyönyörű szerelmem, Nők, kik kísérnek, kikben az igazat kerestem, s neked is még, csak neked, gyönyörű szerelmem, lehet, hogy mindent elrontottam, mikor neked üzentem. Másképp kellett volna, gyönyörű szerelmem, de felhők szakadtak az égen és kinyílt a holnap, a jövő, melyet hibás napjainkból megkapunk előre, mit rég elvesztettem, a pillanatok, mint korhadt fa kidőlnek, gyönyörű szerelmem, villám sújtotta életünk még így is szép, mert mindent érted tettem, te gyönyörű, te kedves, te vagy az kiben az igazit kerestem.
És most, utoljára, s csak annak ki nem láthat, de bármit annak, ki sohasem sírt, csak egyszer, az engem sírva nem láthat, csak egy igaz pillanat legyen, mit régóta kerestem, légy te az, ki lehetnél, gyönyörű szerelmem.
Édes, édes most a nap, bor van benn, vagy méz? első csókban nyár és ősz kéken összenéz. Mámoros a levegő lenge tánc a fény, senki sincs ki ellenáll, hősebb legyek én?
S vajjon hősebb aki sir? jobb-e aki fáj? melyik hüség igazabb? s már felel a táj – gesztenyéken rőt levél s második virág, zsenge bimbók és avar, bolond a világ?
Te is becsapod szivem sulyod, bánatod? mind ledobtad mit a sors orvul rádrakott s ugy perdülsz most táncosan mint kit szél kavar, álljak? fussak? melyik több? honnan e zavar?
Uj virágzás és gyümölcs vegyül itt, mohó, kecskerágó, bodza is mind csupa bogyó s mire kóró lesz a zöld csipkerózsaág virít majd a csitkenye kihivó virág,
gunyos, piros üzenet mire jön a tél, csattogó fehér fogától senki sincs ki fél. Hári János minden fa, dicsekvő legény, messze van még tél és fagy, hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szivem, hidd a vágy, a nyár örökké tart, jó kaland, s mindig utra vár – s feledd, feledd hogy a vég mindig siri hó, ahol annyi vágy után megpihenni jó.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet ad maga mellett, a tűzként izzó naplementében. Várj. Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját, léted porlepte köntösét, a tested hagyd most magára, el. Pihenj meg itt. Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben, arra könnyből fátyolt teremt. Cserébe a tenger megannyi szikrát, apró csillagot, gyémántot ad. A Nap színekkel, izzó vörössel, sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat. A pillanat nem múlik, az idő megáll. A természet emlékül adja neked legszebbik arcát. A Nap, mint szerelmes kedvesébe, tengerbe úgy merül, fényével takarva be. Búcsúzóul a szél lágy csókot ad. Menj hát tovább. Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek, utadra kísérjen el.
Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.
Forrás: Lélektől lélekig
Ady Endre – A föl-földobott kő – Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János – Családi kör – Toldi estéje
Petőfi Sándor – Nemzeti dal – Szeptember végén – Anyám tyúkja
