Kategória: Versek,

  • Mikolai Bertics Mihály – Ha eljössz…

    …Hozd magaddal a csendet,
    hajadban
      az erdők illatát,
    homlokodon
      a derűt,
    szemedben
      a csillanást,
    tekintetedben
      a reményt,
    mosolyodban
      a kacajt,
    orcádon
      a pírt,
    kebledben
      a dobogást,
    ölelésedben
      a bilincset,
    köldökcsészédben
      a forróságot,
    lépteidben
      a méltóságod.

    …Ha eljössz,
    te, magad légy
    a semmi, s a mindenség;
    leple az éjnek,
    tüze a napnak,
    ringató ének,
    pirkadó ablak,
    gyöngye a mélynek,
    hullámok habja
    csörgő patakban,
    vágyódás csókja
    ajkakra szórva,
    szivárvány csíkja,
    szemekben szikra.

    …Ha eljössz, hozd magaddal
    másik énemet,
    amit csillaghulláskor
           nálad hagytam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dutka Ákos – Örök óta

    Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
    Lebontsam hamvas, illatos hajad.
    Ha így ülsz elém, – mintha ezer éve
    Sok ezer meghitt, boldogságos éve
    Ismerném a szemed, puha válladat.

    Száz asszony, kiket őseim szerettek,
    Kikért fellobbant mindig ez a vér,
    Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
    Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
    Ma mind benned él, Tebenned él.

    Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
    Száz boldog, száz csókos életen át,
    Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
    Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
    Örök óta érzem a hajad illatát…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaderják Gitta – Az élethez hit kell

    Bármily csapás érjen
    túléled majd – hidd el
    Újra kezdhetsz mindent
    egy parányi hittel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ismeretlen szerző – Világszép Tündér Ilona

    S forog maga körül lassan, nesztelenül,
    Senkitől sem hajtva, soha meg nem állva.

    Csarnok közepében kereklapu asztal,
    Kerek asztallapba sugárzó Nap róva.

    Tündérlányok ottan asztalt terítenek,
    Terített asztalra ételt, italt tesznek.

    Minden kerül oda, szájnak, szemnek kedves,
    Útról érkezőnek, rég nélkülözőnek.

    Ezután Ilona asztaltól fölkelvén
    Szép szerelmes szóval Miklóst is szólítja,

    Gyümölcsös kertjébe sétára noszolja,
    Gyönyörűszép karját karjába akasztja.

    A Világ Kincséhez hogy őt elvezesse,
    Aranyalma fáját Miklós megismerje.

    Tündérkert közepén áll a csodaszép fa,
    Minden nap éjfélre almái megérnek,

    Gyönyörű gyümölcsét tündérek élvezik,
    Tündérhon lakói boldogan ehetik.

    Csodafa tövénél zöldlevél nyoszolya,
    Miklós és Ilona most leülnek oda.

    Szerelmes szavakkal egymást szólongatják,
    Gyönyörű csókokkal egymást ápolgatják.

    Ölelkezvén ülvén, akként beszélgetnek,
    Alma megérését míg ottan megvárják.

    Elmeséli Miklós ide utazását,
    Galamb érkezését, útnak indulását,

    Sűrű aranyerdőn átal miként jutott,
    Két folyón átkelvén ottan miként járt volt.

    Szóval mondja neki Gyönyörű Ilona,
    Szóval magyarázza ölelő kedvese:

    – Szálló fehér galamb a lelket jelenti,
    Egymáshoz valókat egymáshoz vezérli.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrássy Réka – Ne várj rám

    Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
    A világ végén ülök egy rozoga padon
    és lábamat lóbálom a semmi felett.
    Ülök itt magamban kettőnk helyett.

    Az ember nem felejt könnyen.
    Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
    Fázik a talpam, égeti a semmi.
    Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.

    Ringatózom, mint egy kisgyerek,
    mellettem a Magány szendereg.
    Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
    Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Mircea Florin Șandru – Egy vers

    Mit írsz? – kérdi ajtót nyitva a gyermek.
    Verset – felelem –, egy verset az alkonyatról.

    Miért épp az alkonyatról? – kérdezi,
    olvasólámpám fénykörébe lépve.

    Mit írsz? – kérdi asszonyom,
    ablakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőt.
    Egy verset – mondom neki –, verset a magányról.

    Miféle magányról? – kérdezi,
    kilép a lámpa fényköréből.

    Mit írsz? – faggat apám
    a folyosó homályába veszve.
    Verset. Egy verset a halálról – válaszolom.

    Hogyhogy a halálról? – hökken meg és zokog.

    Mit írsz? – érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedő,
    a boltos és a bürokrata.

    Mit írsz? – kérdezi főnököm,
    míg a nap eseményei
    a nyomdagép tölcsérébe hullnak.

    Verset, egy verset – mondom nekik.
    Verset a csendről.

    Miféle csendről? – szól asszonyom.
    Csend még álmunkban se létezik.
    Sikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál.

    Nem szeretem az alkonyt –
    szól a gyerek.

    Szobámba térve
    kuporgok a sötétben, elalszom,
    és senkinek se jutok az eszébe.

    Ha egyedül vagyok,
    fehér és fekete lovakat látok.
    Egy fehér lovat és egy feketét – így az apám.

    Torkig vagyok a halállal –
    mondja az orvos.
    Mindennap meghal valaki.
    A cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítve,
    míg a rokonok értük jönnek.

    Sose szólsz semmit – mondja a szomszéd –,
    nem hallom a hangod.

    Hallgatok.
    Lassan elfogynak a szavak
    a csendről, az alkonyatról,
    a magányról, a halálról.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szőcs Kálmán – Te is tudod

    Esik eső,
    szakad, szakad,
    szeretnélek,
    de nem szabad.

    Te is tudod,
    tudom én is,
    nézzük egymást
    mégis, mégis.

    Törvény, szokás,
    szabott szabály,
    ajtó, asztal,
    ház a határ.

    Te is tudod,
    tudom én is,
    várjuk egymást
    mégis, mégis.

    Beborul, és
    kinyíl az ég,
    minden éjjel
    megyek eléd.

    Te is tudod,
    tudom én is,
    messze vagyunk
    mégis, mégis.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Ernest Hemingway – idézet

    „El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat,
    éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is.
    S ha egyszer szívedbe költözik a tél,
    próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”

    Forrás: Ernest Hemingway

  • Bálint Lea – Boldogságom erdeje (11.)

    Az angyalok az ördögökben laknak
    ők az albérlők
    ha becsengetsz nem tudhatod
    ki nyit ajtót.

    1963

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem

    Mottó:
    Az élet nem küzdelem: inkább szelíd folyamat — haladás egyik ponttól a másikig;
    mintha egy napsütötte délutánon egy völgyben sétálna az ember.

    — Stuart Wilde

    Különféle küzdők

    Ugye emlékszel: gyerekkorodban azt mondták, ha vinni akarod valamire, keményen munkálkodnod kell. Hogy az élet tele fájdalommal és küzdelemmel; meg kell dolgozni azért, hogy elfogadjanak és szeressenek, és hihetetlen erőfeszítésbe kerül pusztán csak a felszínen maradni. Én legalábbis határozottan emlékszem, hogy anyám azt mondta:
    A küzdelem nemesíti a lelket.

    De ki állítja, hogy ez igaz?

    Nézd meg a természetet. Fennmaradásához valóban felhasznál bizonyos mértékű erőfeszítést, de küzdelmet nem. Vajon a tigris úgy kel föl reggel, hogy ezt mondja magának:
    „Ma küzdeni fogok, mint az őrült, és remélhetőleg vacsoraidőre sikerül valami ennivalóra szert tennem”?

    Szó sincs róla. Egyszerűen csak fölkel, kicsit megszimatolja a hónalját – vagy mit szoktak a tigrisek reggeli előtt csinálni –, aztán elindul. Délre pedig ott van az ösvényen az ebédje, a Nagy Szellem jóvoltából. Jó, az utolsó harminc méteren a tigrisnek egy kicsit rá kell gyorsítania. De ezt aligha lehet küzdelemnek nevezni.

    Lehet, hogy te is keresztülutazol a városon, hogy beválts egy csekket. Csakhogy az erőfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség. Nekünk, embereknek is erőfeszítésre van szükségünk a fennmaradáshoz, a küzdelem viszont olyan erőfeszítés, amelyet érzelem és elkeseredés színez.

    Gondold meg: ha teljes felelősséget vállalsz az életedért, akkor azt is vállalod, hogy sorsodat magad alakítod, életed pedig alapvetően a legbelső gondolataidat és érzéseidet jelképezi — azt, hogy mit tartasz önmagadról.

    Ha pedig éveken keresztül százezernyi alkalommal azt a gondolatot tápláltad a tudatalattidba, hogy „az élet küzdelem”, akkor természetesen ezt fogod kivetíteni a legbelső érzéseidből is. Akkor is, ha tudatosan nem vagy tisztában ezzel.

    Ha valamely ügy túl simán megy, ha valami túl könnyűnek látszik, belső éned energiát bocsát ki, amely azt mondja:
    „Vigyázz! Ez gyanúsan egyszerű. Pusztítsuk el, és teremtsünk olyan körülményeket, amelyek igazolják a hitünket: az élet küzdelem.”

    A dolgok széthullanak, és te úgy érzed, mintha egy szem mogyorót görgetnél föl a Mount Everestre az orrod hegyével. Végül, miután ismét megtapasztaltad a balsors minden nyűgét, belső éned előállítja ugyanazokat a körülményeket, amelyek hetekkel korábban, minden erőfeszítés nélkül is előálltak volna.

    Ez a könyv segít felismerni a küzdelmet, földeríteni az okait, és megszüntetni. De előbb nézzünk meg néhány jellegzetes figurát a Küzdők Panoptikumából.

    (itt folytatódik a szöveg a férfi és női küzdőtípusok részletes leírásával, változatlan tartalommal, bekezdésekre tagolva, ahogy az eredetiben szerepel)

    A közös ezekben a figurákban az, hogy mindannyian személyiségük nem valóságos oldalára játszanak rá. Pedig elég lenne egy kicsit igazítani a beállítottságukon, és küzdelem helyett folyammá válna az életük.

    A küzdelmet kemény munkával kell előállítani.
    A folyam viszont természetes állapot.
    Abbólfakad, hogy az ember elfogadja önmagát,
    és észreveszi: élete többnyire egyensúlyban van.

    Forrás: Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem