Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak…
Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek…
…és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak….
Forrás: Lélektől lélekig
Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak…
Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek…
…és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak….
Forrás: Lélektől lélekig
Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papírt,
éjben virrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó,
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
bútorokat.
De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetít láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – úgy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt,
gyöngyszínű eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álomba süppedt háztetőket.
Egy cseppnyi csillagot is látok!
Ó, szép kis csillagom! köszönöm,
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél, s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdő vagyok – eltévedek magamban,
gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
a kéklő, fulladásos alkonyatban
vagyok s leszek, de nem tudom, mi módon.
Hold-fűrész tép belém, porom szitálja
kiszáradt zápor, elfogyok zihálva,
ki árnyaim a föld könyvébe írtam,
a levelek szemét vörösre sírtam.
S nem könny szememnek ezre hull a tájra,
parázsló csont vagyok, s min ég: a máglya,
voltam s leszek, de nem tudom, mi módon,
a fulladásos, kéklő alkonyatban
gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
erdő vagyok – eltévedtem magamban.
Forrás: Lélektől lélekig
A tündérek birodalmából érkeztem ide.
Ide, a sárkányok, boszorkányok,
gyötrelmes hétpróbák
világába,
és már nincs hova
hazamennem.
Forrás: Lélektől lélekig
Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
(Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.
De minden mással nagy csatákat vívtam én.
Minden barátom s minden ellenségem tudja,
hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
volt végig rakva életem kegyetlen útja.
A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.
Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
békét kötök velük, és szívből megbocsátok
mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.
Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.
Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.
Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
nem kötök addig békét – önmagammal.
Forrás: Lélektől lélekig
És minden dolgok mélyén béke él,
és minden tájak éjén csend lakik,
s a végtelenség összhangot zenél,
s örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz,
és mindenik gyötrődés győzelem,
s a kínok kínja, mely vérig sebez,
segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök,
s e tájon mind elmúló, ami jó,
s az élet, a szép, nagy processzió,
mely indul örvény és sírok fölött,
az égi táj felé tart csendesen,
s egy stációja van: a végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Eső esik,
esik az eső,
mintha
opál gyöngyök
hullanának
az ég
fekete kötényéből.
Esik az eső,
esik,
esik,
esik.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak lassan múljék, sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó, s készen lenni jó ugyancsak.
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt, illik tanulnom,
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot.
Nem csekély dolog,
hogy gyermekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek, nem is tudom,
élők-e még mind, mert mind élni látszik,
s mind jókedvű és jóakaratú,
az ünnep örömétől csillogó.
Csak lassan múljék, hisz jobb is talán
a várás, mint a beteljesülés.
Advent… Ó, mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam… ezt még nem, sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? Öregkor?
Fehér a kert, áldom, fehér a város,
áldom, s elindulok titokzatos ösvényeken
(kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe, fenyőszagba, gyertya-
fénybe, s remélt ajándékokhoz is.
Fehér a kert, a város is fehér,
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak. Advent. Nem tudok
semmit, de mindent könnyen elhiszek.
Kell a meglepetés, kell, kell az ünnep.
Forrás: Lélektől lélekig
Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
mutattok olyan egyszerű,
gyönyörű példát!
Ág ággal, egymásba fogódzva
akácfa, bodza,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében –
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Az izgága szél hiába szaval,
uszít zsarnok vihart –
törvénytudók, ti,
akácfa, bodza
ág ággal egymásba fogódzva,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Forrás: Lélektől lélekig
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)