Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
világokat tudnánk emelni s rontani.
Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
pergő csillagoknak avarán léphetnél.
Ha vaskarom átfonna, ha tejkarod átfonna,
napoknak, holdaknak járása más volna.
Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
nem volna virradat, nem volna alkonyat.
Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
az Úristen szíve is gyorsabbat dobbanna.
Forrás: Szívzuhogás
Im kedvesem édes! kék hegyen túl
a nap remegő sugára leszáll,
és tiszta gyepágyon lágy pihenésre
oly biztosan int a berki homály.
Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
s hű párja körül a fülmile zeng,
és illatözönben zöld koszorúkkal
a boldog aranykor képe dereng.
Ott messze irígylő vizsga szemektől
a földi szokás rabféke szakad:
csak a szerelmemnek égi hatalma
vesz kényeket és új kénybe ragad.
S mint parti virággal víg ölelésben
a feldagadó habba vegyül,
úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
míg a gyönyörűség mélyibe dűl.
S mint a füzes ingó lombjain által
a holdnak ezüst világa ragyog:
a teljesülés szép álma felettünk
még bájos alakban lengeni fog.
Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
s a fülmile nyájas zengzete múl,
majd éji leheltén a komor ősznek
a csermelye fagy, a rózsa lehull.
Míg bátor erőben kérkedik a lét,
és a liget ernyős rejteket ad,
most éljük az éltet, hervad is az bár,
a múltnak azért emléke marad.
Nézd a magas égnek csillagirását,
mely érzeni és szeretni tanít!
O hadd szemeidben visszaragyogni,
mit lelkem epedve s égve gyanít.
Forrás: Szívzuhogás
A hatalmas szerelemnek
megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
gyönyörű kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
eleven hajnali tűz,
ajkaid harmatozása
sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
szeretőd amire kért:
ezer ambrózia csókkal
fizetek válaszodért.
Forrás: Szívzuhogás
Óráját fölhúzom este – társnak,
szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
s fényei, ébredései,
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel.
Vaspor, izzadság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
meséz, de sziszeg, mostoha.
S úgy alszom el, mintha nem lennék,
s nem ébresztene csak – soha.
Forrás: Szép versek 1975
Édes, kínos emlékezet,
Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
S mi légyen a szerelem;
Ámor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem:
Nagy különbség volt közöttem,
Aki valék azelőtt,
S aki lettem, látván őt.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Sem esőnek dobolása,
sem szeleknek ordítása
fel nem riaszt engemet,
sem a fáknak gyenge zöldje,
rigó hímje, kakukk hölgye
nem indítja szívemet,
nem énekek és nem színek,
gyönge szagok, réti hímek,
kankalin, sem ibolya,
nincs ajkamnak mosolya.
Vággyal nem, búval sem élek,
mint gubóban lepkelélek
szálak fonnak át meg át,
minden tagom mozdulatlan,
sorsom csak áll fordulatlan,
csillagzat vagy délibáb.
Minden szólam szólalatlan,
minden lépés indulatlan,
fényes ködfolt a jelen
s időm múlik jeletlen…
Küllők, kerekek forognak
újszülöttek fintorognak
s ríni kezdnek hirtelen,
malmok, tyúkok kotkodálnak,
völgyek csúsznak, hegyek mállnak
s kizöldülnek esztelen,
hagyom mállni akik mállnak
zabáljanak, kik zabálnak,
sutban, zugban, szemeten
ki mint tehet, úgy tegyen:
énfölöttem mint az álom
csillag áll az éghatáron,
nagy szövőszék, távoli,
kinek rengő motollását,
selyem gyolcsa suhogását
egyre vélem hallani.
Énköröttem láthatatlan
gubó készül, bonthatatlan,
fojtó, fojtó kegyelem,
elveszejtesz szerelem.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Valaki hí engem, valaki hí,
Látom a távolban, látom, amint
Hivogató, halavány keze int.
Valaki hí engem, valaki hí,
Érzem szemének mágnes-sugarát,
Maga felé húz, vonz a ködön át.
Valaki hí engem, valaki hí.
Értem küldi, – de ez sem elég, –
Illatos, bódító leheletét.
Valaki hí engem, valaki hí,
Hangja csábító varázsfuvola…
S nem mehetek hozzá soha, soha.
Forrás: www.eternus.hu – Sárközi György versei, „Szívzuhogás” antológia
Törtkarú ágra kötve
leng a kifordult fészek.
A lágytenyerű földre
szúrós csillagok néznek.
Hűs álmokból hajt vissza
és hűs álmokba kerget
életünk. Szívem issza
a nyugtató szerelmet.
De páros csizma koppan
és géppisztolycső fémlik –
új testben, új alakban
ez emberek a régik.
Orcájuk ismerős színű,
s kámzsa, kereszt, kakastoll,
csillag vagy iker S betű
egyként hallgass parancsol.
Kamaszdühű, vad válaszok
kúsznak el a tenyérig,
de félelembe falazott
éjszaka feketéllik.
Forrás: PIM
Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
Forrás: PIM
Nagyapámat sose láttam,
megelőzött a halálban.
Simaszőrű fehér kecske
s tarka malac legelészik
már felette.
Fejfája sincs, rég ellopták,
széthasítva tűzredobták.
Krumpli főtt a fejfa lángján,
repedt, rozsdás, ritkánfütött
bádogkályhán.
Néki ez az ágy: a végső.
Nékem ez az első lépcső
fölfelé, a tiszta napra,
nagyapámnál messzibbre és
magasabbra.
Az utódok szaporodnak –
lemaradnak a halottak.
Ritka köddé vált az emlék,
nem lelek sírt már seholsem,
bár keresnék,
és kihűlve alvad bennem
árnyéka, mint vér a sebben.
Mindegy most már. Hadd aludjék.
Ha siratnám, csak hazudnék.
Váljék teste puha röggé,
pihenjen és porladozzék
mindörökké.
