https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.


    Forrás: PIM

  • Ágh István: Könnyelmű vers

    Nagykabátom zálogházban,
    svájcisapkám elveszett,
    szeretőmet másnak adtam,
    új szeretőt nem lelek.

    Kószálok a verőfényben,
    sugárral fölbetűzött
    ropogó zöld szél a pénzem,
    röpköd ujjaim között.


    Forrás: PIM

  • Balassi Bálint: Hatvanhatodik

    (ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten tégedet” etc.)

    HATVANHATODIK

    Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
    Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
    Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
    Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

    Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
    Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
    Régi vitézséghez dolgotokot veti,
    Istennek ajánlva légyetek immár ti!

    Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
    Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
    Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
    Adassék egészség már mindnyájatoknak!

    Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
    Katonatalálmány, újforma ékesség,
    Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
    Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

    Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
    S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
    Maradjon nálatok jó emlékezetem,
    Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

    Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
    S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
    Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
    Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

    Igaz atyámfia s meghitt jóbarátim,
    Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
    Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
    Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

    Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
    És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
    Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
    Isten s jó szerelem maradjon véletek!

    Sőt te is, óh, én szerelmes ellenségem,
    Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
    Ki érdemem – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
    Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
    Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
    Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Halottak napján

    Halottak napján.
     Este, hogyha hallom,
    hogy áhítatra kondít a harang,
    elálmodozom a búgó harangon.
    Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
    hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
    mely a szívemben porladoz, alant.

    Imádkoztam, mint kisfiúcska ekkor,
    vékony kezem megfogta jó anyám,
    szemembe nézett mélyen, s átölelt jól.
    Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
    A lámpatenger kék, beteg derűjét,
    az őszi fényt tükrözte vissza tán.

    Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég,
    a lelkem ott járt a sírok között,
    s a víziók egymást riogva űzték.
    Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
    két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
    tágas szobánk homályba öltözött.

    Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
    én megbotoltam réveteg imámban,
    anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
    Fáradt imám hozzá szállt, s őt imádtam.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Ágh István: Virágosat álmodtam

    Édesanyám,
    virágosat álmodtam,
    napraforgó
    virág voltam álmomban,
    édesanyám,
    te meg fényes nap voltál,
    napkeltétől
    napnyugtáig ragyogtál.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek

    Egy kis értelmet a reménynek!
    Nem boldogságot, csak hitet, csak
    egy kis értelmet a reménynek,
     adj, Istenem,
    emberi sorsot a szegénynek!

    Nézd, gyönyörű volna az élet,
    van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
     és milliók
    rabjai a nyomorúságnak.

    Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
    ezerféle ravasz gonoszság,
     pedig erős
    nép nélkül elpusztul az ország.

    Nektárral és ambróziával
    csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
     mondd, Istenem,
    törvény az ember szenvedése?

    Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
    Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
     Szidtad magad,
    mikor téli esőben áztál?

    Ha nem éheztél, dideregtél,
    nem szólok hozzád soha többet,
     úgyse tudod,
    mit gondol a szegény előtted;

    de ha tudod, mi a csalódás,
    ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
     akkor, uram,
    hozzád küldöm imámat én is:

    – Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
    ki közönyével megtiport,
     de add nekem
    ajkáról a biztos mosolyt,

    a hitet, erőt! Adj új lelket
    a sok-sok hitetlen szegénynek,
     adj, Istenem,
    egy kis értelmet a reménynek!

    Forrás: DIA

  • Déry Tibor: Vers

    Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
    alkotott az ember. S szemlét tartani
    szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
    szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
    ujjai alatt mint betüit a vak,
    olykor felkel s szavakat
    mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
    egymás vállán ülnek és alaktalanul
    lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
    a megszólitottak.

    S e csönd egyre nyomasztóbb,
    s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
    hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
    s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
    ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
    ti is megrendültök és fénykoszorutok
    csörögve széthull mint az őszi lomb.

    A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
    tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
    és a képmutatás.

    Hogy pedig el ne merüljünk
    a gazban amely az elhallgatott válasz
    fölött sárgán kinő és gorombán
    dörögve már befutja a teret
    s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
    a feszengő mindenséget melynek dallama
    romlandóbb a virágnál: ideje lesz
    csöndesebbnek lenni s meghajolva
    felvenni képét ama gyermeknek
    ki hatalmas anyjához este hazatér
    s elsimul benne mint avarban a levél.

  • Tóth Árpád: Ave morituri

    Üdvözlegyetek, szomorú társak,
    Szomorú társak, halvány ajkuak,
    Bús bajtársak, horpadt szivüek,
    Üdvözlegyetek, szótalanok,
    Üljünk ki este a szürke víz mellé,
    Nézzük este a hideg folyamot,
    Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
    Üljünk ki a kőgarádicsokra.

    Benn a bárkában, a sötét bárkában
    Öleli a halász kacagó párját,
    Pirosló ablakú, aranyos függönyű
    Csendes, szentképes, pici szobában…

    Üljünk ki a kőgarádicsokra,
    Horpadt szivüek, szótalanok,
    S gondoljunk a gondolatunkra,
    A csendesre, a szomorúra,
    S mosolyogjunk a piros örömön,
    Az eleven örömön, mi, halottak,
    Szomorú társak, csendes halottak,
    Üljünk a partra mosolyogni…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Miért?

    Ablakomban, szürke esten,
    Üldögélek, semmi kedvem,
    Munka nélkül, tétlenül
    Sok, sok percem elrepül.

    Porbelepte, satnya ágra,
    Szirmasíró, bús virágra
    Nézek némán, hidegen,
    Árva sorsuk mit nekem!

    Lelkem üres, puszta, fásult,
    És a perc mindegyre száguld,
    Míg egy sápadt alkonyon
    Itt kell hagyni ablakom…

    S a halál szól irgalommal:
    „Ne vesződj már szívbajoddal,
    Jégkezemmel szeliden
    Megsimítom, s elpihen.”

    Akkor vadul felsikoltok:
    Nem akarok lenni boldog,
    Élni, élni, akarok!
    Miért? balga, bús titok!

    Forrás: MEK