Annyi idő, talán évezredek múltán,
mindig így volt, s így lesz ezután.
Emlékszem rád. És emlékezel rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Kategória: Versek,
-
Szepes Mária: Viszontlátás
-
Hatos Márta: Idézetek
„Szeretni annyi, mint örülni más örömének, akkor is, ha nem bennünk találja meg.”
Forrás: Lélektől lélekig
-
Márai Sándor: Júniusi reggel
S így lassan mégis elmaradtam
És gombjaim is leszakadnak.
Poros és kócos rendbe raktam
Emlékét a régi szavaknak.Lehet, hogy egy hibát csináltam,
Üzentek, s éppen lusta voltam.
Autóztam tán, vagy udvaroltam,
Cikket írtam, vagy nem tudom mit.Vagy nem mentem a telefonhoz
S lehet, hogy Isten hívott éppen.
Talán kártyáztam egy szobában
És valami másról beszéltem.Hol romlott el? Uram! Mi történt?
Hol a hiba? Ki tehet róla?
Hisz itt belül minden meleg még
S nem leszek már Savonaróla.Rekedt nyögés ez csak, nem ének,
Görnyedten és egyedül állok,
És mint a gyerek, kiabálok,
Ha fölébred s fél a sötétben.Forrás: Lélektől lélekig
-
Lesznai Anna: Ébredés
Éltem aluvó asszonyéltemet
Testem nem volt más: minden nyarak teste,
Hajam a fáknak kusza lombja volt,
Szívem a nappal leáldozott este.És nem volt más álomra nyílt szemem
– Hiába hajlott ködfejtő betűkre –
Mint minden víznek és minden egeknek
Egymásba mélyedt magalátó tükre.Bús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
November hóban őszi pára ült meg.
Mindenik maggal kipergett az éltem
És lenge lelkem lebegett a szélben.– Te eljöttél és kiváltottál engem,
Te csudahántó megváltó szerelmem.
Hogy gyökeret vert tebenned a lelkem
Én fölsikoltva önmagamra leltem.Az én karom reszket ölelve téged,
Az én szívemre verődik beszéded:
…Sebzett lelkem a nyarakból kiválott
Most talpig saját fájdalomban állok.Forrás: Lélektől lélekig
-
Lesznai Anna: Tudom, hogy vagy
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.És utolsónak bevonulok én is –
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.Forrás: Lélektől lélekig
-
Szilas József Tamás: Nem érdekel
Nem érdekel, hogy hány csepp a tenger,
vagy hány bolygó a világegyetem
azt akarom tudni, mire gondolsz, mikor
a fülembe súgod: szeretlek, kedvesem.
és ha az alagút végén a fény a
kivégzőosztag torkolattüze,
vajon átölelsz-e?
forró csókkal suttogva, hogy
több ez a másodperc velem,
mint lenne tíz élet nélkülem…nem érdekel, hogy kié voltál mielőtt szívedhez értem
azt akarom tudni, megállsz-e előttem,
teljességeddel, hogy szerethesselek.
és meleg télikabátként hagyod-e,
hogy átöleljen a szerelmem.nem érdekel, hogy hányszor estél el,
azt akarom tudni, felállsz-e,
hogy újra csókot lehelj fáradt lelkemre.
hogy álmos hajnalon a víz tükrébe belenézve
valóban önmagad látod-e.nem érdekel, hogy hány szívet törtél,
vagy a Tiéd hányszor tört össze.
azt akarom tudni, vajon
karjaidban lejárt-e a törések ideje.nem érdekel, hogy milyen sötét fellegek takarják
el az eget, vagy a világ holnapra elsüllyed-e,
azt akarom tudni, minden hátralévő percben,
hogy milyen nektárt rejt még ajkad íze.nem érdekel, hogy mi az, amit már megkaptál,
azt akarom tudni, hogy még mire vágysz,
és felismered-e, ha szembe jön Veled a boldogság.nem érdekel, hogy mi az, ami fájt,
azt akarom tudni, fájna-e, ha nem az enyém volnál.nem érdekel, hogy hol van az, ahol még nem voltál,
azt akarom tudni, meddig jössz el velem,
hogy megtaláljuk azt, amit egyedül nem találnánk.
hogy Neked én, nekem Te, kettőnknek egymás a világ
és az utolsó három szavad:
„szükségem van rád!”Forrás: Lélektől lélekig
-
Tóth Bálint: Ketten egyedül
Ketten, egyedül,
mint két ujjam,
mint a mutató s a középső,
mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam,
mindenki nélkül,
mindig együtt,
egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam,
olyan, olyan egyedül-együtt
szeretve, játszva, ölelve
Éjjel-nappal, reggel-este
összefonódva, mindenütt együtt
Pörlekedve és feleselve
de mindig, mindig egy irányba
s tán nem is tudva, nem is sejtve,
az okát, célját meg sem értve,
valami belső ihletésre,
tán génjeink parancsszavára
szállunk-szállunk egy ismeretlen
egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van,
röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
csillagfényes égen, ékes V alakban.Forrás: Lélektől lélekig
-
Falus Julia: Mit hagytam ott…?
Vajon megtudom-e valaha
mit hagytam ott benned?
talán a tekintetem lett részed –
egy pamlagon kiterítve heverve,
vagy az a rövid, éppencsak séta,
embereket kikerülő,
álombeli, képzeletbeli préda…bújtatni való emlék ez is, az is,
s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
igen, megyek, megyek már!
csak keresem a hátsó ajtót.Azt hiszem majd egyszer megtudom,
mit hagytam ott benned,
most még nem súg senki –
lecsukódnak, pillognak a szemek,
de lesz majd egy hang, ami az igazat
mondja ki, – kivárom
könnyeső permetez
volt néhány nap, – tényleg?
vagy hogy léteztél
az csak egy……?Forrás: Lélektől lélekig
-
Szabó Magda: Elégia
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
és ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szíved szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.Forrás: Lélektől lélekig
-
Hajnal Anna: Várj
Nem leszel mindíg egyedűl,
eljön hogy újra betakarlak!
együtt leszünk nagy hó alatt;
jövök, még szeretni akarlak.Hozzád présel az áldott súly,
elérlek, soha közelebben:
csontomig érő remegés
átjár mint ifjú közeledben.Megvársz? Csontszámmal megcsókollak,
csontkezem kezedre tapadhat
csontkarom karodba karolhat
szeretlek, szeretni akarlak.Forrás: Lélektől lélekig
