https://verskucko.com

Kategória: Francia költők

  • Paul Éluard – Szemed íve

    Szemed íve szívemet körülzárja,
    Tánc és báj karikája,
    Idő dicsfénye, biztos éji bölcső,
    És ha már nem tudom, mit éltem életemben,
    Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.

    Nap-lombozat és harmat-mohaágy,
    Illatos mosoly, szélfuvalma-nád,
    Szárnyak, világot fénybe takarók,
    Tengerrel, éggel megrakott hajók,
    Zaj zavarói, szín forrásai.

    Mindig csillagok almán fészkelő
    Hajnal-tyúkaljból rebbent illatok,
    Ahogy a tisztaságtól függ a nappal,
    Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől,
    S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad.

    (Rónay György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jean Claude Ibert – Mert

    Mert hitt a virágokban,
    a földben, az égben, a tengerben,
    a fájdalomban, a régi szerelemben,
    mert az életben tévedezett,
    mert egyszerű volt és mohó,
    és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
    mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
    mert feláldozta magát a mágusoknak,
    mert nem tudta bűnét,
    se erényét, se éhségét, se bátorságát,
    mert csúnyának látta magát,
    és imádkozott a katedrálisokban,
    mert a holdra figyelt,
    az éjszakára a nyári mezőn,
    eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
    mert boldog volt nagyon,
    mert lelke nyugalmas parcellákra
    szabta az időt,
    mert idegen volt itten,
    mert hitt a csodákban,
    az igazság szörnyetege egy napon
    hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
    hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,
    mert szép volt,
    mert elege volt
    abból a világból, ahol az emberek
    nem tudnak emberi nyelven szólni már.

    (Pór Judit fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alfred de Musset – George Sand-hez

    Hát itt vagy, újra itt, csillagos éjeimben,
    kékszemű angyalom, te pilla-fátyolos szem,
    te üdvöm-örömöm, elvesztett szerelem!
    Azt hittem évekig, szívem legyőz s elátkoz,
    s ím könnyes szemmel és édes mosollyal állsz most,
    hogy újra megjelensz ágyamnál, hűtelen.

    Két szót szóltál csupán – s a föld királya lettem.
    Szívemre a kezed: sebem mély, mérhetetlen;
    vájd, vájd, mélyebbre még, s vidd véghez műved ott!
    Soha hű szerető, lankadva már sebektől,
    nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekből,
    s szebb homlokot soha nem ért még földi csók.

    (Szegzárdy-Csengery József)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Éluard: Üdvöm homokszeme

    Pusztán mert tiszta vagy s pusztán mert inni adsz
    Ahogy nyíló kezünk szárnyat mozdulni enged
    Mivel megosztod és összefogod magad
    Ahogy összetapad s megvonaglik a száj
    Ahogy ész-fogta nyelv neki-nekieredhet
    Két kar kitárul és bezárul
    Hol nappalt hol meg éjt hozva folyvást kigyújtva
    A tüzet mely ezer szívet kötni melenget

    Pusztán mert éppolyan hű vagy mint a teremtés
    Erős mint érett gyümölcs, gyenge akár a hajnal
    Tetézve évszakot be- s befedve az embert
    Pusztán mert mint a jó-nedvű mező olyan vagy
    Mely lényeg lényegével itatja talaját, mely
    Vár vár ártatlanul dadogó lépteket
    Mint a munka, mint a játék, mint számvetés, mely
    Csontig hamis mint egy ajándék emberrablás

    Pusztán mert egyenes, hajlékony vagy s türelmes
    Pusztán mert beveted a fény búzaszemét
    A föld simogató húsába éjszaka
    Délben nem tudva, hogy érvényes-e az élet
    Eggyel több napomat tártad ki: Nincs ma, Nincsen
    Holnap. Megsemmisült a mindig és soha
    S te megkockáztatod magad kárára élni
    Jobban mint én, kit egy más nő s a semmi szült.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Rainer Maria Rilke: A szerelmes lány

    Nemes Nagy Ágnes fordítása

    Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
    elvesztem kezemből önmagam,
    nem remélve, hogy tagadni merjem,
    azt, mi tőled árad rezzenetlen,
    és komoly, merő, rokontalan.

    …rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
    el nem árult és nem szólított,
    mint a kőé, olyan volt a csendem,
    mely fölött a forrás átcsobog.

    Ám e lassú, párhetes tavaszban
    engemet a néma, öntudatlan
    évről most letörtek könnyedén.
    Összezárva, langyos, árva létem
    most valaki tartja a kezében,
    s nem tudja, tegnap mi voltam én.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Théophile Gautier: Karácsony

    Baranyi Ferenc fordítása

    Éj van, a földet hó takarja,
    vidám harangok hangja szól,
    Jézus megszületett. Az anyja
    szerelmesen fölé hajol.

    Nincs ékes függöny, mely megóvná
    a hidegtől a kisdedet,
    csupán pókok hálója lóg rá –
    korhadt gerendákról fityeg.

    Didereg szalma-nyoszolyáján
    a csecsemő s nem alszik el,
    melengeti ökör és bárány:
    jászlába hő párát lehel.

    A hó kirojtozza az almot,
    de a tető mennyboltra nyit,
    s a pásztoroknak égi hangok
    zengik: „Itt a Karácsony! Itt!”

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Arthur Rimbaud: Ábránd télre

    Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
    Utazom együtt veled.
    Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
    puhák a szegletek.

    Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
    Grimaszolnak az esti árnyak
    Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
    Az éjsötét farkas-hadának.

    Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
    Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
    Nyakad felé tör, ó…

    S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
    Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
    Öntelt nagy utazó!

    Egy kupéban, 1870. október 7-én
    Koosán Ildikó fordítása

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac – II. felvonás, 8. jelenet

    (fordította: Rónay György)

    Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
    Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
    Mint élőfához a kúszó növény:
    Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
    S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
    Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
    Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
    S a bankároknak verset dedikáljak,
    Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
    Miniszterek előszobáiban,
    Nevettetvén Ő excellenciáját,
    Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
    Talán beteggé dőzsöljem magam?
    Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
    És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
    Vágván örökké, a gerincemet
    Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
    A jobb kezemmel s káposztafejecskét
    Öntözzek a balommal? — Köszönöm!

    Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
    A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
    Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
    Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
    Hajózzam a ritornell tengerén,
    S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
    Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
    Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
    Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
    Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
    Korhely buták közt, kik zsinatjukat
    Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
    Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
    Szonettel menjek tányérozni hírt?
    Talentumot ne lássak soha másban,
    Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
    Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
    Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
    És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
    Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
    Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!

    Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
    Ahol bolyongok vígan, szabadon!
    Édes magány, ahol kedvemre élek,
    Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
    Fejembe vágva tollas süvegem
    Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
    Egy semmiségért véres harcra szállok,
    Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
    Fantáziám a holdban egyet fordul,
    És könyvet írok róla, semmi másért,
    Csak a bolondos, kedves utazásért!
    Azt írom csak, ami szívemből csordul,
    És így szólok magamhoz: Légy szerény!
    Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
    Magad ültette rózsa illatával,
    Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
    Ha van nagy ritkán diadalban részem,
    Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
    Cézárnak abból mitsem adok át,
    És büszkén hordom tettem tudatát!
    Egy szóval: csúszó inda-szerepet
    Nem vállalok halálomig!… Lehet:
    Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
    De egyedül növök, ha már magasra nem!

  • Paul Ambroise Valéry: Vénusz születése

    (fordította: Szabó Ferenc)

    Örvény anyjából hűsen s gőzölögve,
    viharon áttörve a teste felmerül,
    a tenger éppen napra hányta keserűn,
    a kínok gyémántjából lép ki nyögve.

    Feldereng mosolya, majd hószín karján,
    mit sírva néz a véres vállú napkelet,
    a nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
    hosszú hajától borzong öle táján.

    Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
    tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
    beitta már csókját a szökellésnek,

    de játszi szeme ezer szálló s álnok
    szikrát vegyít be a víznevetésbe —
    a habok hűtlen táncán vészvillámok.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Théophile Gautier: Titkos muzeum

    fordította Babits Mihály

    Amikor meztelen faragták
    istennők báját régi kor
    szobrászai, Vénus galambját
    megfosztották tollaitól.

    Vésőjük lenyesé a drága
    pelyhet, mely sűrün nőtt azon,
    és fészkében a kis madárka
    diderge vedlett-csupaszon.

    Óh nagy pogányok, megbocsátok,
    kik a szerelmet isteni
    rejtelmétől megrabolátok,
    hogy konturt adjatok neki:

    de a mi festőink, levágván
    a gyepet, mellyen Eros ül,
    vásznon utánozzák a márvány
    izlését izléstelenül.

    Pedig soha oly teljesen még
    csupasz az éji mécs előtt
    nem volt keresztény meztelenség,
    mint rég a szép athéni nők.

    Az alvó szőke takarója
    mit rejt? Emeld föl, és feléd
    arany gyapjú kacsint alóla,
    mint Burgundi Fülöpre rég.

    S hová, mikor kezét letartja,
    s drága barna újja nyul,
    ott van a haj, kúszán kihajtva,
    göndör, simithatatlanul.

    Áttetsző, hév szinek királya,
    azért szeretem, Tizián,
    képeden amikor kitárja
    báját a nimfa s kurtizán,

    mivel matt rózsaszínü bőrén,
    mit bibor függönyárny ölel,
    ecseted ha mutatja pőrén,
    egy színfoltot se titkol el.

    Egy selyempamacs ámbraszíne
    bársonyozza a hón alatt
    a kar tövétől mellig íme
    lehajló finom vonalat.

    S az ivor újjak drága hossza
    alatt sarjadni láthatod,
    amellyel Cypris kárpitozza
    dombját naivan, a mohot.

    Dús combjait széttárva Nápoly
    muzeumában Danaé
    láttatja, hogy az aranyzápor
    hogy hull a selymes szőr közé.

    S Flórencben szabadon füröszti,
    világ dacára, ama szép
    Aphrodité, a lába közti
    bozótban drága csöpp kezét.

    De, mester! az a test se volna
    méltatlan rád, akit az én
    gondolám lágyan ringatott ma
    Velence sima zöld vizén.

    S hogy el ne vesszen drága képe,
    engedd meg nékem, nagy öreg,
    hogy palettával lant helyébe
    ma tanitómmá tegyelek!

    Óh mint szeretem látni, lesni,
    hogy szép testén a drága folt
    hogy ölt aranyszint, ha az esti
    rőt fényben minden egybefolyt;

    mintha az alkov szent zugában
    alvó Ámor hajas fejét
    látnám beárnyékozni lágyan
    szép anyja titkos mély ölét.

    A szerelem rejtek gyümölcse
    pihen ott selymes otthonán,
    mint egy megérett ritka körte
    sejtelmes édenkert mohán.

    Óh drága körte, arany alma,
    arany gyapjú, göndör arany,
    melyért Herakles kóborolna
    s hajózna Jázon untalan!

    Gyürüző gyapjas takaródra,
    mit annyi művész lekaszál,
    hulljon ma versem tiszta csókja,
    te édes asszonyi szakáll!

    Az álszent kort, barbár tilalmat,
    s annyi hálátlan hallgatást,
    mindezt, Vénus szent halma, rajtad
    e vers ma megboszúlja, lásd!