fordította Babits Mihály
Bontsd ki a gyönyör rejtekébül
forrón lihegő sötét öled,
míg büszke combjaid felett
az irigy vén hold is kibékül!
Gyönyörünk csak álom, röpke láng;
s ezer csillagszemét reánk
fordítja a nagy éj vidáman…
– Add csókod innom, s én a kéjek
mustjával áldozok tenéked
a szűziesség templomában.
fordította Babits Mihály
Puha párnáin elterülve,
szívét bú és gond nem lepi,
a mézbortól elszenderülve,
mit álomisten nyújt neki,
– zsongó dallal ringatta enyhe
nyugalomba a csalogány –:
alszik szívem szelíd szerelme,
Adonide, a drága lány.
Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
röpülj ágyához, érd el őt;
mint fája derekát a repkény,
fond át az alvó égi nőt!
Merülj a túlédes gyönyörbe,
ízleld s részegülj italán,
mit nappal megtilt és örökre
– óh jaj, örökre! – tilt talán.
Ah, hallom, gyöngéden lehellő
sóhaj kél ajkai közül,
mint tavaszi fák közt a szellő
friss lombon át zenét ha szűr;
ah, már piheg hókeble, látom!
és kéjesen nyög fel a mell:
méh döngicsél? szél zeng a nádon?
hűs szél, mely játszva lebben el?
Végigomolva – óh be pajzán
fényt hint reá a holdvilág!
Mosolygva nyílik szende arcán
az egészség, piros virág.
Két karja széttárul alattam,
mintha forrón ölelne át
engem, kinek haj! gondolatban
s álomban adja csak magát.
Térj vissza most a kéjes ágyról,
lelkem! elég volt, óh elég!
Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
megöl, és szárnyad máris ég.
Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
Csapj át fölöttem, égi hullám!
óh égek, égek! olts el, olts!
fordította Babits Mihály
Addig halljuk, míg utoljára hisszük,
hogy az emberszív mindörökre rejtvény,
s bárhogy csűrjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,
egyformán gyarló pogány és keresztény;
jobb ha kezet szorítunk s nem keressük
szentek erényét, rideg tanra lesvén:
ha győz is rajtunk olykor a kísértés,
még az erkölcsre nem halálos sértés.
Világi üzlet egyszer hosszú útban
távol marasztott kedvesem szemétül,
de akármennyit nyertem és tanultam,
mindenről ő jutott eszembe végül,
és tűzpontokkal gyúlva drága multam,
mint csillagoktul esti ég ha szépül,
lőn nékem minden esemény, ha tollat
ragadtam, őrá egy szép új hasonlat.
Sietnék vissza már. De jaj, törötten
kocsim még egy éjjelre elmarasztal:
már a viszontlátáson kéjelegtem,
s most tűrni kell, s alkudni a paraszttal!
Bognárral és kováccsal pörlekedtem:
mind kalapál csak, szóval sem vigasztal,
sőt, dühöm látva, még ő kezd morogni.
Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.
(… hosszú elbeszélő rész a vendégfogadóban, a lány közeledésével, a belső vívódással, a vágy és a hűség tusájával…)
És már a kakas szól. A lány kisurran
paplan alól, s fűzőjét kezdi fűzni.
Szeme bámulva és hökkenve pillan,
s majd földre csügg; s amint távozva szűzi
teste utolszor még elémbe villan,
szép tagjait tekintetem megőrzi.
De kész a kocsim már, a kürtje harsan,
régi szépemhez röpít vissza gyorsan.
S mivel minden költői alkotásnak
szokott igénye a komoly tanulság,
hódolok én is e kedvelt szokásnak,
komoly versemnek igyen adva kulcsát:
Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak
e föld útjain, melyek olyan furcsák:
a kötelesség ellenáll s hatalmas:
de csak szerelem lehet diadalmas!
fordította Babits Mihály
Óh mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!
Mily jól értem a múlt és a jelen szavait!
Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi
írók könyveiben keresek új örömöt.
Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:
fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör.
S nem tanulás-e az is, míg kémlem a drága kebelnek
formáit, s kezem a karcsú csípőn lesuhan?
Így értem meg a márványt, szellemem összehasonlít,
lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!
Így ha nehány órát ellopna napomból a kedves,
éjjeli órákkal kártalanít pazarul.
S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okosan,
s míg ő szunnyad, ezer gondolatot szövök én.
Sok versem született így édes oldala mellett
és a hexameter ütemeit remegő
újjam az ő hátán olvasta ki. Lágyan aludt ő,
s halk lélekzete, míg szívemig ért, zene lett.
Ámor eközben a mécsre vigyázott, s római költők
éjeit álmodván vissza, magában örült.
fordította Babits Mihály
A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!
Vigan futottam
ki a rétre
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe! –
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirúl belé a szám.
S tréfás-kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.
Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott: óh hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
ejhajahujj!
az nem árul el talán!
