Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem
A lelkemben nem hunyt egészen el;
De békéjét ne dúlja már fel ez sem;
Nem búsítom önt már semmivel.
Szerettem önt, némán, reményvesztetten,
Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy –
Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,
Ég adja, hogy más is szeresse így.
Franyó Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Minden könnycseppnek adassék hála,
Hagyd, szemedből hadd peregjenek.
Inkább sírj, de szüless e világra,
Mert elhull, ki meg nem született.
Élni bárhogy! ha ütnek, ha vernek,
– plazmák éjén többé nincs remény –
Annyi, mint egy zöldfillengős percet
Elcsenni a világ szekerén.
A gyönyört, mint friss retket ropogtasd
És kacagj, míg felkoncol a kés!
Bármi szörnyű, mit az élet oszthat,
Százszor szörnyűbb az, ha sosem élsz.
Szerencsefia, ki megszülethet.
Banyakézben titkos kártyalap:
Ha kihúzod, a játszmát te nyerted,
Hetedhétország királya vagy!
S ha bódít a zselnice-igézet,
A semmi s a minden mámora,
Ujjongással tölt el puszta léted,
Csodák közt e legnagyobb csoda!
S ha nem ütnek arcul az egekben,
Gőgödben a földet meg ne vesd:
Egy az élet, és kis híján egy sem,
A véletlen adta csak neked.
Hamvadás helyett, ó, hidd a lángot,
Pitypangok tövébe leborulj.
A mindenségnek ne sokat rimánkodj,
Fölé pattanj s gyűrd le szilajul!
Ne acsarkodj sohasem a sorsra,
Szíved ha kíntól megszakad,
Mint a koszos, a toprongyos Zorba,
Tánccal ünnepeld meg gyászodat!
A fekete macskának is hála,
Kikre csak rút pillantás jutott,
Illesse a dinnyehéjt is hála,
Talpad amin néha megcsúszott.
S a gyötrelmek gyötrelmének is hála,
Hiszen az is több a semminél,
Hálád még a balsorsot is áldja,
Mert a balsors is – jobb a semminél.
Forrás: Grigassy Éva fordítása
Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
Itt félőn csicsereg a madár,
Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
Melynek foglya vagy régóta már.
Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
S hullhat tőlem orgona virága,
Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
Dallamoktól zengő palotába.
Boszorkák ezer éves birodalma,
Mindentől rejtő ősi vadon,
Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
Mely titkot őriz lépten-nyomon.
Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
Napsugaras, fényes palotába.
Mikor, mely napján, óráján az évnek,
Merészkedsz ki hozzám csendesen,
Hogy karjaimban vigyelek el téged,
Oda, ahol nem lel ránk senki sem?
Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd –
Csak nem volt hiába minden érted?
Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
Édeni lesz kis kunyhóm is véled.
Forrás: Szeretem a verseket
„Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni,
mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, nem visszafordulni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja, mi is az a bánat.”
Forrás: Lélektől lélekig
A szemnek lelke van. Nem fon be minden
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy
Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.
Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
Illat-lapokból kristályt épített.
Néz: hallgatásával üzen neked.
De álma távol tágasabb teret lel.
Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,
Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tűrő isten képe.
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
M. I. Szizovnak
Elhagytam városom örökre,
Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
Még messziről, rengőn-röhögve,
Csúfolnak gúnyolódók engemet.
Ottan az öröklétről szóltam –
És kövekkel dobáltatok ti meg.
Múló rohamban rángva nyomban
Kinevettétek szenvedésemet.
Elhagylak, száműzötten mától, –
Szabadságomat nem köthetitek.
Futok – meggörbült, sápadt vándor –
Aranyló búzatáblák, köztetek.
Zsombékokon, rozsföldre érve,
Futok a síkon át, a téres réteken.
A kék búzavirág elébe
A földre hajtom őszülő fejem.
Gyöngéd virág, te érints engem,
Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
Megnyugszik lázban égő lelkem,
Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.
Az alkony szégyenkezve gyújtja
Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
S a lomha szellő fújja-fújja
Hajam ezüstlő-őszes szálait.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer, vak október ködében,
Ballagtam, dúdolgatva én.
(Ó, fizetetlen csókok éje
Nem pénzen vett leány ölén!)
S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
Rég elfeledt dal szállt felém.
S feltámadt ifjuságom álma,
S te, mintha élnél, mintha még…
S elragadott az álmok álma,
Eltűnt a szél, vihar, sötét…
(Így ébred a kamaszkor álma.
De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)
Váratlan – éjszaka ködéből
Elémbe imbolyogva lép
Egy vénülő ifjú (de rémlő:
Nem volt-e álombéli kép?),
Kilép az éjszaka ködéből,
És egyenest elémbe lép
S így suttog: „Unok lődörögni,
Szippantani ködök dohát,
Más-más tükrökben tükröződni,
S csókolni mások asszonyát…”
S furcsának tetszett nékem ő is,
Összeakadtunk újra hát…
Majd – pimaszul elvigyorodva –
Mellőlem eltűnt hirtelen…
Oly ismerős-bús ez az orca,
Valahol láttam már, igen…
Talán a tükörüvegen
Magammal találkoztam volna?
Forrás: Lélektől lélekig
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
(Lator László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Elmész a messzi napnyugatra,
az esti fényt meglátod ott,
elmész a messzi napnyugatra,
hófúvás törli el nyomod.
Házam előtt, hó-némaságot
átszelve, visz tovább utad,
igaz szívű, Istentől áldott,
ki lelkem fényessége vagy.
Nem irigylem, hogy a te lelked
rendíthetetlen célt követ.
Én csókoktól sápadt kezednek
húsába nem verek szöget.
És neveden se szólogatlak,
és nem nyújtom feléd kezem.
Viaszos, szent orcád előtt csak
távolról hajtom meg fejem.
S a lassú hóhullásban állva,
letérdelek a szűz havon,
és a te szent neved kiáltva,
az est havát megcsókolom
ott, hol utad – hó-némaságot
átszelve – vitt fenségesen;
fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
uralkodj árva lelkemen!
(Baka István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
