https://verskucko.com

Kategória: Orosz költők

  • Alekszandr Blok: A démon

    Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
    alázatosan és vakon,
    hósziporkás roppant hegyekbe
    ragadlak biztos szárnyakon.

    Szilaj kacajjal szállva szállok
    szédítő mélységek felett.
    A reszketésed, borzadályod
    csak lelkesít majd engemet.

    Ha por-esőt zúdít az éter,
    fejed kóvályog – védelek
    szárnyammal, karom erejével
    megóvlak, úgy szállok veled.

    Fényzuhatagban, vad hegyekben,
    embernemjárta réteken
    tested gyönyörű isten-testem
    égi tüzével égetem.

    Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
    milyen törpe, milyen csekély,
    mily hitvány, hívságos hazugság,
    amit úgy hívsz: vad szenvedély!

    Ha majd elcsöndesül az este,
    s te megbűvölten, szertelen,
    feljebb akarsz repülni egyre
    az izzó égi semmiben,

    én felviszlek, odarepítlek,
    honnan csillagnak láthatod
    a földet, messzinek, kicsinynek,
    s földnek látod a csillagot.

    S megejt, elkábít a varázslat,
    és ámulattól hallgatag
    nézed sok játékos csudámat,
    a furcsa, új világokat.

    Akkor te majd fülembe súgod
    rettegve és erőtlenül:
    Eressz… én meg csak rád mosolygok,
    s meglebbentem szárnyam: repülj!

    Isten-mosolyom láthatatlan
    sugaraiban semmivé
    zsugorodsz, s mint a kő, magadban
    zuhansz a fénylő űr felé.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: A sérelem idővel mulandó

    A sérelem idővel mulandó –
    Emléke az emberben elhamvad,
    Az én bánatom, mint örök hó –
    Nem olvad, nem olvad.

    Nyáron sem olvad – rekkenő
    Déli hőségben,
    Érzem: velem tart, mint örök kísérő
    Az életemben.

    Fordította: Viczai Péter

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Inohogyec, avagy a máshogy-mén dala

    Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
    Dombon, éren, harmatos mezőn.
    Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
    Így vagyok magam: különbözőn.

    Hátamat gyötörte úri kény,
    Oldalam remeg, ha víz borít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
    Vágta lesz, de semmiképp egál,
    Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
    Bárha én futok, zsokém zihál.

    Sarkantyúja véresen kemény,
    És a publikum röhög, vonyít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
    Mind előttem ér a célba majd.
    Megkeserli még a sarkantyúkat,
    Visszalassulok, hiába hajt!…

    Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
    Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
    Futni kék a ménesem füvén,
    Zabla és nyereg ott nem szorít!

    Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
    Ellenségem ő! De mint lökött,
    Nem bírom magam lefogni mégsem,
    Nem tudok befutni más mögött.

    Egy maradt nekem, csak egy poén:
    Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
    S jót futok, mint ménesen füvén –
    Árva nyerge még fel is derít.

    Én beértem, ő aligha kullog,
    Kátyun és eláztatott mezőn.
    Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
    Győzni kellett, nem-különbözőn.

    Fordította: Marosi Lajos

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tarkovszkij: Vadászat

    Utolértek a hajtók.
    Állok bekerítve.
    Lágyékomba agár foga mélyed.
    Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje
    lapockám.
    Bőgök.
    Inaimba hasít a vadászkés.
    Fültövön ütnek a puska tusával.

    Oldalt dől, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.
    Látom még a szemét: fűszál nyers zöldje tapad rá.
    Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.
    Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már.

    Fordította: Baka István

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.
    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.

    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig nem vándorolt utak:
    Enyém egyik.

    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz – hiszem vakon:
    Hó és szavak.

    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.
    A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah… szerda volt.

    Fordította: Erdélyi Z. János

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd

    Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd,
    Adósságaimat barátaim megadják,
    És helyettem mások dalolnak minden dalt,
    S még ellenségeim is isznak egyet rám.

    Nem adnak kezembe többé jó könyveket,
    Szakadt, vén gitárom húr nélkül lóg,
    Nem szállhatok többé se följebb, se lejjebb,
    Nem süt reám sem a Nap, sem a Hold.

    Nem engednek szabadon, jogom sincs hozzá,
    Faltól falig járkálhatok én,
    Nem léphetek soha sem balra, sem jobbra,
    A rácson túl az ég – csak az az enyém.

    Azt álmodom, hogy lakatomat leveszik,
    És hogy visszaadják gitáromat.
    Ki vár otthon engem, hogyan ölel át,
    Ki énekel majd, és milyen dalokat?

    Fordította: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Álmatlan éj

    Hánykolódom ágyamon;
    Szinte fojt az éj, a fülledt,
    Csak a falióra lüktet
    A sötétben monoton.
    Párka, orsód, zurrogásod,
    Halk homály, a suttogásod,
    Élet, egér-motozásod
    Mért izgat úgy, mondd, miért?
    Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?
    Zokogás vagy számadás? Vagy
    Vád az elveszett napért?
    Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?
    Büntetés vagy intelem vagy?
    Szeretnélek érteni –
    Szóljatok, éj titkai!

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Hallod – szán csilingel

    Hallod – szán csilingel, hallod – szán csikordul.
    Lánnyal, nevetővel, szán röpít bolondul.

    Csiklandozó titkot suttog a szél ajka,
    fagy-gyalulta síkon csilingel a trojka.

    Haj, ti paripáim! Rajta, röpíts, szánom!
    Pityókos juharfa táncol a tisztáson.

    Odahajtunk hozzá, szökkenünk a hóra,
    s hárman táncolunk már harmonikaszóra.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: A költő halála

    Meghalt a költő! Tisztasága
    rabját, gonosz szó fente be,
    bosszús szívét golyó találta,
    aláhorgadt nemes feje!…
    S mert alantas sértés, gyalázat
    nagy lelkén nem száradhatott,
    mint annyiszor már, maga lázadt
    a világ ellen – s most halott!
    Halott!… Mivégre a dicséret,
    a jajongás, a nagy szavak,
    a dadogó, szánalmas érvek?
    Hiszen a sorsa telt be csak.
    Ti hajszoltátok fenekedve
    a béklyótlan, merész zsenit,
    szítottátok fel – kényetekre!
    a hunyó tűzvész üszkeit.
    Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
    gyötrettetést nem bírta el:
    kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
    koszorúja porban hever.

    Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
    pontosan és hidegen ölt.
    Nem reszketett a fegyveres kéz,
    üres a szív – jól működött.
    És nincs is mit csodálni: messze
    országból jött, mint annyi más
    szerencselovag, pénzvadász,
    s a sorsa épp hozzánk vetette.
    Dölyfösen járt köztünk – kinek
    nincs köze földhöz és beszédhez,
    dicsőségünkre fel nem érez,
    nem is tudhatta, ama véres
    percben mire emel kezet!…

    S meghalt – s fekszik sötét verembe,
    mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
    ki vak féltés prédája lett,
    kit ő zengett csodás erejü versben,
    s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.

    Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
    világát ez irigy világgal felcserélte,
    mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
    Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
    hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
    ő, ki az embert jól ismerte rég?…

    És ők koszoruját letépték, és helyette
    babérral befont töviskoronát
    kapott, mely durván felsebezte
    fenséges, büszke homlokát.
    Utolsó perceit keserítette méreg:
    álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
    s meghalt, s mardosta fullánkos remények
    tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.

    Elnémult a gyönyörű ének,
    s nem zendül többé soha már.
    Lelt szűk, iszonyú menedéket,
    s pecsét alatt hallgat a száj.

    Elfajzott, korcs kevélyek,
    vétkükről hírneves atyák utódai,
    kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
    rabszolga-lelkű megtiprói, ti!

    Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
    szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
    Törvényetek oltalmat ád tinektek,
    igazság, jog nem fog ki rajtatok.
    De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
    rettentő lesz ítélete!
    Aranyatok nem fog megóvni,
    szándékot, tetteket ismer ő eleve.
    S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
    irgalmat ne reméljetek!
    Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
    pokolfekete véretek!

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Angyal

    Éjfélkor az égen a csendből elő
    Angyal szállt, zengedező.
    Felhőseregek, csillag-miriád,
    A hold hallgatta dalát.

    Mily boldog a lélek – ilyen szava kelt –
    Amíg hona édeni kert.
    Jóságos az Úr! – öntötte szelíd,
    Hű szíve dicséreteit.

    Csecsemő-lelket vitt – átölelé –
    A könnyek völgye felé.
    Elszállhat a dalból a szó idelenn:
    A dallam, a hang sohasem!

    Szennyezte, gyötörte soká a világ,
    De emelte a lelket a vágy.
    S nem adta az égi zenét amíg élt
    A földi üres dalokért.

    Illyés Gyula fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig