(Там неба осветленный край)
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
3.
Elmész a messzi napnyugatra,
az esti fényt meglátod ott,
elmész a messzi napnyugatra,
hófúvás törli el nyomod.
Házam előtt, hó-némaságot
átszelve, visz tovább utad,
igaz szívű, Istentől áldott,
ki lelkem fényessége vagy.
Nem irigylem, hogy a te lelked
rendíthetetlen célt követ.
Én csókoktól sápadt kezednek
húsába nem verek szöget.
És neveden se szólogatlak,
és nem nyújtom feléd kezem.
Viaszos, szent orcád előtt csak
távolról hajtom meg fejem.
S a lassú hóhullásban állva,
letérdelek a szűz havon,
és a te szent neved kiáltva,
az est havát megcsókolom
ott, hol utad – hó-némaságot
átszelve – vitt fenségesen;
fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
uralkodj árva lelkemen!
(Baka István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan zöldes és szürke minden,
ömlő esővel csíkozott,
és kétszínű, de oly töményen,
hogy én már döntöttem – gyerünk!
Menjünk hát, hagyjuk ezt a kertet,
az esőt, mely ösvényeken
pezseg ragacsos por csókolta
lehajló virágok között.
Menjünk, menjünk, amíg nem késő,
gyorsan, köpenyemben haza,
míg rólam meg nem állapítod,
én őrült, könnyelmű vagyok.
Betartom, hallgatok. De évről-évre
madárzsivaj, lombok zúgása közt
az elválás oly sértőnek tűnik,
a sértés pedig oly bántónak.
És minden rémítő, ha hirtelen
elszólom magam és megszakítom
a csend, vagy komoly beszéd menetét,
mely régóta átjárja életem.
Izzadó arcú rabszolgák fölött
ég kékje fényesre lakkozva
és kövérre felfújt felhők
alig látható moccanásokkal
tétován mozdulnak.
Nem lehet elbújni valóban,
és nincs ott egy sötét sarok,
hol a homály egybeolvadhat
a szárnyak rajzolatával?
Így a lepke nem éled fel
fatörzs korhadék bénultságából.
Micsoga naplemente! És holnap
újra a tartós – kínzó hőség,
mi tökéletesen ráül
a legyekre és a csendre.
Az esti fényen fennakadva
egy légy vég nélkül köröz,
mintha aranyló játék lenne
egy néma árus kezei közt.
Ahogy én szeretlek téged!
Létezik azt est légzésében
lélek számára kiút, fények
a béke vékonyodó fátylán.
Sugarak érkeznek a fák között.
Ahogy én szeretlek! A fények
fatörzsek közt érkeznek, lángolva
rájuk tapadnak. Néma csönd.
A feldíszített gallyak közt a
sóhajok, melyek feltörnek –
hunyorogva csillapodnak esti
titkos járaton keresztül.
(Balogh Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
„Ne kívánd a szomszédodét” –
szól a parancsod. De, Uram, jaj,
én sokszor nem bírok magammal,
s szívem kegyetlen kínban ég,
felebarátom semmi kincse
nem vonz, ház, kert, falu miatt
nem mar becstelen indulat. –
Minderre hidegen tekintek;
barmát, szolgáját is konok
békével nézem; de ha aztán
szolgálóját, a szép parasztlányt
látom… Atyám, gyönge vagyok!
S ha van asszonya, drága, friss, szép
hús-vér angyal, földi varázs,
akkor, óh Uram, megbocsáss,
de csupa bűn vagyok, irigység!
Ki fékezheti a szívét,
ha fellobog a szenvedélye?
Ki nem tör az ég gyönyörére,
a szépségért ki nem eped?
Fájok, elöntenek a könnyek,
de tartom szentséges szavad:
elhallgatom vágyaimat,
bár sóvár titkaim megölnek.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem
A lelkemben nem hunyt egészen el;
De békéjét ne dúlja már fel ez sem;
Nem búsítom önt már semmivel.
Szerettem önt, némán, reményvesztetten,
Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy –
Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,
Ég adja, hogy más is szeresse így.
Franyó Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Minden könnycseppnek adassék hála,
Hagyd, szemedből hadd peregjenek.
Inkább sírj, de szüless e világra,
Mert elhull, ki meg nem született.
Élni bárhogy! ha ütnek, ha vernek,
– plazmák éjén többé nincs remény –
Annyi, mint egy zöldfillengős percet
Elcsenni a világ szekerén.
A gyönyört, mint friss retket ropogtasd
És kacagj, míg felkoncol a kés!
Bármi szörnyű, mit az élet oszthat,
Százszor szörnyűbb az, ha sosem élsz.
Szerencsefia, ki megszülethet.
Banyakézben titkos kártyalap:
Ha kihúzod, a játszmát te nyerted,
Hetedhétország királya vagy!
S ha bódít a zselnice-igézet,
A semmi s a minden mámora,
Ujjongással tölt el puszta léted,
Csodák közt e legnagyobb csoda!
S ha nem ütnek arcul az egekben,
Gőgödben a földet meg ne vesd:
Egy az élet, és kis híján egy sem,
A véletlen adta csak neked.
Hamvadás helyett, ó, hidd a lángot,
Pitypangok tövébe leborulj.
A mindenségnek ne sokat rimánkodj,
Fölé pattanj s gyűrd le szilajul!
Ne acsarkodj sohasem a sorsra,
Szíved ha kíntól megszakad,
Mint a koszos, a toprongyos Zorba,
Tánccal ünnepeld meg gyászodat!
A fekete macskának is hála,
Kikre csak rút pillantás jutott,
Illesse a dinnyehéjt is hála,
Talpad amin néha megcsúszott.
S a gyötrelmek gyötrelmének is hála,
Hiszen az is több a semminél,
Hálád még a balsorsot is áldja,
Mert a balsors is – jobb a semminél.
Forrás: Grigassy Éva fordítása
Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
Itt félőn csicsereg a madár,
Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
Melynek foglya vagy régóta már.
Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
S hullhat tőlem orgona virága,
Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
Dallamoktól zengő palotába.
Boszorkák ezer éves birodalma,
Mindentől rejtő ősi vadon,
Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
Mely titkot őriz lépten-nyomon.
Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
Napsugaras, fényes palotába.
Mikor, mely napján, óráján az évnek,
Merészkedsz ki hozzám csendesen,
Hogy karjaimban vigyelek el téged,
Oda, ahol nem lel ránk senki sem?
Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd –
Csak nem volt hiába minden érted?
Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
Édeni lesz kis kunyhóm is véled.
Forrás: Szeretem a verseket
„Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni,
mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, nem visszafordulni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja, mi is az a bánat.”
Forrás: Lélektől lélekig
A szemnek lelke van. Nem fon be minden
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy
Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.
Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
Illat-lapokból kristályt épített.
Néz: hallgatásával üzen neked.
De álma távol tágasabb teret lel.
Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,
Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tűrő isten képe.
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
