https://verskucko.com

Kategória: Orosz költők

  • Ivan Bunyin: Egyedül

    Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
    Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
    Zord villa. Társtalan élet.
    Festek. Sír a szél, besötétlett.

    Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
    De társnak hitt a szívem
    a csapzott alkonyaton.
    Eh, menj hát! Istenem áldjon!
    Majd tűröm téli magányom.

    Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
    Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
    Csak nézek a ködbe. Hiányzol
    e puszta, e szürke világból.

    Lehetne kiáltani még:
    „Jőj vissza, nehéz egyedül!”
    De a múlt neki már nem elég,
    elhagy, ha a szíve kihűl.
    Iszom. Tüze húny a parázsnak…
    Egy hű kutya kellene társnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    I

  • Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

    A kék tűzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást megutáltam:
    rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivó-helyeket,
    verset sem írok, ha kívánod;
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    (Weöres Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Szép jó reggelt!

    Elaludt már a sok arany csillag,
    megrebbent a tág víz tündér tükre,
    a folyóra hajnal fénye villant
    s pírt dobott a fényháló-egünkre.

    A nyírfák is mosollyal ébredtek,
    szétzilálták selyem hajfonatjuk,
    zöldszín fülbevalóik zizegtek,
    s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

    Lombos csalán kerítésre kúszva
    ékes gyöngyöket nyakára felvett,
    s pajkosan-bohón fülembe súgta:
    „Szép jó reggelt!”

    (Erdődi Gábor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények

  • Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő

    Tavaszi éjszakán gondolj reám
    és nyári éjszakán gondolj reám.
    És őszi éjszakán gondolj reám
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyattfeküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
    Nappal minden fonákjára kerül;
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – búdul vagy élvedül –
    elméd mire gondolni kényszerül;
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nyikolaj Gumiljov – ANNYENSZKIJ EMLÉKÉNEK

    Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
    az elménk mélyébe hatolt,
    utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
    Innokentyij Annyenszkij volt.

    Emlékszem jól: a dolgozószobába
    félénken léptem untalan,
    hol a már őszülő poéta várta
    a jöttöm udvariasan.

    Pár mondat különös varázslatával
    (úgy mondta, mint mellékeset)
    vetette titkos ábrándok honába
    elbűvölt, gyönge lényemet.

    Ó, azok a homályba hulló tárgyak
    s varázsos parfümillatok,
    s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
    már verseiből olvasott!

    Valami sérelem szólt bennük sírva,
    bronz kongott, zápor zuhogott,
    s a falról Euripidész profilja
    szemembe tűzve vakított.

    … Ismerem a padot a parkban; látták
    gyakorta üldögélni ott,
    nézte, a fasor bíbor aranyán át
    a messzi kékség hogy ragyog.

    Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
    ködön márványlap fénylik át,
    s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
    járókelők elébe vág.

    Néz rájuk és zokogva énekelget,
    dalolva sír, de nincs vigasz,
    nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
    csak érezvén, hogy ez se az.

    Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
    nyirkos, fűillatú homály,
    és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
    utolsó múzsa hangja már.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Innokentyij Annyenszkij – FÉNYLŐ GLÓRIA

    (szonett)

    Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
    kialvó lángját fojtogatta még,
    de a kanyargó füstök égre szálltak,
    színek fakultak, sápadozva rég.

    S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
    imák és könnyek fojtó tengerén,
    hogy fénylő glória ragyog hajában
    s fekete fátyla áttetsző ködén.

    És válaszul fülönfüggőinek
    hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
    a tömjén kéken illatozó álma

    szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
    Ezért imádom úgy a fátylakat,
    s oly kedves égi glóriák sugara?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Alekszandrovics Jeszenyin: Énekelj!

    Énekelj! Az átkozott gitáron
    Tépdesse kezed a húrokat,
    te utolsó, egyetlen barátom!
    Jó ez: kocsma füstje fojtogat.

    Rá se nézz e keskeny női kézre,
    vállra, melyre lágy selyem terül.
    Egyszer boldogságomat igérte,
    és a vesztem lett véletlenül.

    Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
    nem tudtam: ragály a szerelem.
    Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
    Elrabolva csavargó-szivem.

    Énekeld hát, pajtás, elviharzott
    ifjúságunk szertelen korát!
    Mit bánom én ezt a szép ribancot!
    Mit bánom, ha más karolja át!

    Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
    Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
    Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
    hadd mondom a magam életét.

    Napok, aranykupolák felettem,
    álmaim iszákját hordozom.
    Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
    sok asszonyt letört erőszakom!

    Igen, van egy keserű igazság.
    Látom gyerekkorom faluját:
    a kankutyák sorra szimatolják
    tavasszal a tüzelő szukát.

    Féltékenyen őt minek vigyázzam?
    Fájdalmat rá vesztegetni kár.
    Életünk: ölelkezés az ágyban,
    életünk: csók láza és mocsár.

    Énekelj! kezed vad lendülettel
    úgy csap le, mint sorsunk ostora.
    Küldd el innen… a pokolba… küldd el!
    Nem halok meg, cimborám, soha!


    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apollon Majkov: Esőben

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
    hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
    futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
    fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
    dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
    mohos fa tövében – színarany kalitka –,
    s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
    pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
    s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
    s válladról a fűzős ing alá gurultak…
    Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
    Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
    hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
    Áldott jó esőcske arany viharzása!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij