Kategória: Világlíra

  • Pietro Aretino: A bujaság szonettjeiből

    fordította Babits Mihály

    Tárd szét a combod, hogy bódulva nézzem
    farod tövét, s a kéjek völgyes fészkét –
    Látvány amelytől dagad minden érzék!
    Fészek mely méltó, hogy Édent idézzem!

    S míg ennyi csábon szemem égve néz szét,
    s csókolni őket, vágyam kelni érzem:
    Nárcisszként nékik tükrét tartja készen
    hasam alatt a szent szerelmi készség.

    Ah, jer az ágyba! vár a lázas éjjel!
    készülj, kis szajhám, készülj! Jer az ágyba
    vad gyönyöröm alatt zuzódni széjjel!

    Gyere már! Ördög bujjon vén anyádba!
    »Jövök, mucuskám! Ily isteni kéjjel
    lecsalhatsz a legmélyebb alvilágba.

    Óh nincs, ki többre vágyna
    s kevésbbé elégedne meg csekéllyel,
    mint én! – Jerünk már, lubickolni, ágyba!«

  • Walter von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán…

    fordította Babits Mihály

    A hársfaágak
    csendes árnyán,
    ahol kettőnknek ágya volt,
    ott láthatjátok
    a gyeppárnán,
    hogy fű és virág meghajolt.
    Fölöttünk az ág bogán
    ejhajahujj!
    dalolt ám a csalogány!

    Vigan futottam
    ki a rétre
    és kedvesem már várt reám.
    Oly izgatottan
    jött elémbe! –
    Mily boldogság volt, Máriám!
    Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
    Ejhajahujj!
    Most is pirúl belé a szám.

    S tréfás-kacagva
    hamar ágyat
    vetett szép pázsitos helyen.
    Nevethet rajta
    s titkon vágyat
    érezhet aki arra jön,
    mert jól láthatja a nyomot,
    ejhajahujj!
    amit a fejem nyomott.

    Ha tudná más azt,
    hogy mi jártunk
    ott: óh hogy szégyelném magam!
    Nem sejti más azt,
    mit csináltunk,
    csak ő maga, meg én magam,
    meg egy kis madár a fán,
    ejhajahujj!
    az nem árul el talán!

  • Martialis: Phyllis

    fordította Babits Mihály

    Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
    mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.

    „Mindenik első lesz!” – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
    és kétarcú a kéj: hátra s előre tekint.

  • Propertius: Elmondja gyönyörűségeit

    fordította Babits Mihály

    Boldog idő! Boldogságomtól boldogított ágy!
    Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
    Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
    és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.

    Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
    majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
    Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
    csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”

    Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
    s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
    Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
    tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.

    Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
    amint Menelaos ágya közül kiszökött.
    S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
    a csupasz istennőt meztelenül ölelé.

    Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
    meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
    Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
    rózsákat karodon mély harapás sebe fest.

    Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
    hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
    de te itasd szemem a buja látás drága borával,
    míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.

    Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
    hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
    mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
    csókosan élvezik át isteni életüket.

    Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
    mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
    és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
    és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,

    és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
    száraz medrében hagyva halott halait,
    mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
    ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!

    Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
    s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
    Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
    koldus is isten lesz isteni karjaiban!

    S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
    víg szeretők bor- s mézillatú combjai közt:
    kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
    Ádria nem verné harcosaink tetemeit,

    s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
    gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
    Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
    nem sértette vidám örömeim pohara.

    Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
    mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
    Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
    sárgúló levelek úsznak a váza vizén!

    Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
    döngve becsapja talán érckapuját a halál.

  • Ovidius: Nyári dél

    fordította Babits Mihály

    Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
    lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
    Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
    Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,

    vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
    vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
    Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
    a remegő lánykát merni tanítja az árny.

    Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
    kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
    így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
    így a híres Láis dús szeretői elé.

    Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
    mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
    védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
    s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.

    S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
    szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
    Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
    mily dagadón idomult emleje ujjam után!

    S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
    Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb!
    Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
    s minden szépségét meztelenűl ölelém.

    Gondolhatni a többit!… Lankadtan pihenünk már…
    Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

  • Cornelius Gallus: Szerelmes verse Lidiához

    fordította Babits Mihály

    Lidia, szép leány, ki százszor
    szebb vagy, mint a liliom üde hamva,
    mint a fehér és a pirosan égő
    rózsa és a csiszolt elefántcsont!

    Ontsd le, szép lány, ontsd le hajad selyem
    patakját, mely mint szőke arany ragyog;
    tárd ki, szép lány, tárd ki nyakad havát,
    hókarod és vakítva-büszke vállad!

    Nyisd ki, szép lány, nyisd föl azur-szemed,
    melyet csókolnak puha, könnyü pillák,
    tárd ki, szép lány, tárd ki elém ma rózsa-
    kebled tíruszi biborát!

    Nyujtsd az ajkad, az eleven korált,
    hogy galambcsókod kegyesen betöltse,
    hogy betöltse, megölje balga lelkem;
    szívemig üt gyönyörű ajakad parázsa.

    Mért szivod ki véremet? – Irgalom!
    Född be kebled, rejtsd el az égi, kettős
    dombot, amelyet a tej alighogy duzzaszt!

    Tárt öledből illatosan fahéj és
    méz és dús gyönyörök csapata árad,
    född be kebled, mely ragyogó havával
    elvakítva szemem halálra sebzi!

    Irgalom! – Nem látod, alélva küzdök?
    Félig, drága! megölt máris a Szerelem!

  • Caius Valerius Catullus: Lesbiához

    fordította Babits Mihály

    Kérded, hány ölelésed kéne nékem
    ahhoz, Lesbia, hogy szívem beteljék?
    Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
    pálmás Líbia messzi sivatagján,

    hol bús nap tüzesíti ős királyok
    sírját, s templomok ódon kőpárkányát,
    kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
    emberek gyönyörét, s dugott szerelmét:

    annyi kéne szegény Catullus őrült
    szívének ölelésed, hogy beteljék;
    annyi, hogy se kíváncsi ész ne tudja
    számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.


    Caius Valerius Catullus: Lesbiához

    fordította Szabó Lőrinc

    Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást;
    hadd zsörtöljenek a mogorva vének:
    nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!

    A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:
    bennünket, ha kihunytunk, semmi többé
    föl nem ver soha örök éjszakánkból.

    Csókot ezret előbb, utána százat,
    s ezret másikat adj, és újra százat,
    ezret újra utána, s újra százat,

    s ezrek ezre ha csattant már a szánkon,
    belezavarodunk a számolásba,
    s jobb, ha nem sejti az irigy gonosz, hogy
    ennyi csók is létezik a világon.