https://verskucko.com

Címke: Ady Endre

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Egyedül

    Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
    Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
    Odakint a hűvös, őszi éjszakában
    Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

    Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
    Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
    Édes reményekről, amelyek csak voltak,
    Melyeknek emléke őrületbe hajt!…

    Virágot dermesztő, novemberi szellő,
    Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
    Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
    Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

    Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
    Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
    Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
    Kéri a megváltást, kéri a halált!…

    Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
    Feledni akartam, altatni szívem,
    Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
    De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…

    Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
    Az emlékezésnek régi lángjait,
    Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
    Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…

    Forrás: MEK – Ady Endre összes versei

  • Ady Endre: A Jézuska tiszteletére

    A született Jézus,
    ez igézetes gyermek,
    áldja meg azokat,
    kik a szívünkbe vernek
    mérges szuronyokat.

    Áldassanak bennünk
    a kifeslett vér-rózsák:
    bánat, kín, szenvedés,
    mert Jézus volt a Jóság
    s a nagy, szent türelem.

    Csengessünk csengőkkel,
    szeressünk szeretettel,
    örüljünk, ha sírunk,
    ha ránk tör minden ember
    s ha álul bántatunk.

    A született Jézus
    született így s kívánta,
    hogy ez legyen az üdv:
    minden hívság kihányva
    életünk gömbiből.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Egy jövendő karácsony

    Jön a Karácsony fehéren
    s én hozzám is jön talán majd
    valaki a régiekből.
    Csöndesen lép a szobámba
    s én köszöntöm: „Béke, béke.”
    A küszöbön sápadt orvos.

    És szorongva szól a vendég:
    „Ma Karácsony van, Karácsony,
    emlékszel a régiekre?”
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Ma Karácsony van, Karácsony.”

    És szorongva szól a vendég:
    „Valami tán fáj a múltból?”
    Megmozdul a sápadt orvos.
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Hiszen én még sohse éltem.”

    És hörögve mondom én majd:
    „Ki a szobámból, pogányok.”
    Döng az ajtóm és bezárul.
    És hörögve mondom én majd:
    „Hiszen én meg se születtem.
    Karácsony van, száll az angyal.”

    És a nagy, szomorú házban
    zsoltárokat énekelve
    hajnalig várom az angyalt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Virágos karácsonyi ének

    Óhajtozom el a Magasságba,
    nagy a csúfság idelenn,
    de van Karácsony, Karácsony,
    Istenem, én Istenem,
    s ember-vágy küldte Krisztusunkat.

    Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
    két szívet adnék oda,
    hogyha megint visszajönne
    a Léleknek mosolya,
    s szeretettel járnánk jászolhoz.

    Krisztus kívánata, Megtartóé,
    lázong át a szívemen,
    mert Karácsony lesz, Karácsony,
    Istenem, én Istenem,
    valaha be szebbeket tudtál.

    Óhajtozom el a Magasságba
    gyermekségemben kötött
    minden szűzséges jussommal,
    mert az emberek között
    nem így ígértetett, hogy éljek.

    Követelem a bódító álmot,
    Karácsonyt, Krisztus-javat,
    amivel csak hitegettek,
    amit csak hinni szabad,
    csúfság helyett a Magasságot.

    Lábainknak eligazítását
    kérem én szerelmesen,
    Karácsony jöjjön, Karácsony,
    és száz jézusi seben
    nyiladozzék ékes bokréta.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Kis, karácsonyi ének

    Tegnap harangoztak,
    holnap harangoznak,
    holnapután az angyalok
    gyémánt-havat hoznak.

    Szeretném az Istent
    nagyosan dicsérni,
    de én még kisfiú vagyok,
    csak most kezdek élni.

    Isten-dicséretre
    mégiscsak kiállok,
    de boldogok a pásztorok
    s a három királyok.

    Én is mennék, mennék,
    énekelni mennék,
    nagyok között kis Jézusért
    minden szépet tennék.

    Új csizmám a sárban
    százszor bepiszkolnám,
    csak az Úrnak szerelmemet
    szépen igazolnám.

    (Így dúdolgattam én
    gyermek-hittel, bátran,
    1883
    csúf karácsonyában.)

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre

    (1877. november 22., Érmindszent – 1919. január 27., Budapest)

    Anyja: Pásztor Mária
    Múzsái: Diósyné Brüll Adél (Léda), Boncza Berta (Csinszka)

    A modern magyar líra megújítója, a Nyugat első nemzedékének vezéralakja.
    Verseiben a szerelem, a hit, a magyarság és az emberi lét küzdelmei egymásba fonódnak.
    Életében egyszerre volt rajongott és elutasított, halála után pedig irodalmi ikonná vált.
    A Léda-versek szenvedélye és a Csinszka-kapcsolat emberibb tónusai együtt rajzolják ki költészetének ívét.
    Ma is ő az egyik legélőbb hang a 20. századi magyar költészetből.

    Díj: posztumusz Kossuth-díj (1949).

  • Ady Endre: Vén diák üdvözlete

    Zilahra menjen ez a félig-síró,
    félig-vidor ének.
    Vén, kóbor diák küldi könnyek között
    az ősi Schola fő-magisterének.

    Az ősi Schola már meg is ifjodott
    gyönyörűn azóta.
    Csak minket csókolt öregre az idő,
    távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

    Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
    én, régi diákod.
    Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
    ma is átok még az ős görög átok.

    Homérosz s felhős görög tragédiák
    vágnak a szívembe.
    Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
    Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.

    Pedig Homérosz kék ege beborult.
    Istenek és hősök
    hullnak azóta szívemből szüntelen,
    hogy az élettel küzdök, kergetőzök.

    Anér, és andrósz a genitivusa,
    én jó, bölcs tanárom?
    Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
    már csak a sorsot, a végzetet várom.

    Arcomon ma is áldott tekintetét
    szemeidnek érzem.
    Mennyit biztattál és az élet-öröm
    nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.

    Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
    s hogy higgyük: akartad.
    S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
    erőt és hitet prédikált az ajkad.

    Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
    hogy poéta lettem.
    Múltak az évek s én, verselő diák,
    öreg mesterem, hozzád-öregedtem.

    Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
    mint az élet tússza,
    szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
    vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

    Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
    Volt egy rózsa-ágad:
    letépte a sors, a cudar és görög.
    Ugye hinni kell a mithosz-világnak?

    És úgy állok én, mint te: lombtalanul
    s még emlékem sincsen.
    Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
    így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

    Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
    vidám pince-katlan
    egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
    ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

    És mégis-mégis koszorús fejedet,
    ím, most sokan áldják.
    És mégis-mégis, ha nem is örömest,
    szép megkísértni az élet talányát.

    És mégis-mégis, magam is itt vagyok
    ünnep-kocsit tolni,
    s én jó mesterem, szeretném a kezed
    áldva-átkozva, sírva megcsókolni.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ady Endre – Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    harsány szívvel követellek magamnak,
    mint régen-régen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet,
    s már nem rivallnak
    halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    tartom szíved úgy, ahogyan reám hullt
    vérbe-vesződve,
    sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság,
    s a valóság mindig a legfőbb jóság,
    se bűn, se szégyen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Liliom és korbács

    Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
    se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
    romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
    meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
    szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
    teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.

    Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
    de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
    Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
    Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
    közös bűnvallásba beleárvult arcát.

    Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
    hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
    akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
    lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
    Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
    és ágkoronája sértetlen marad.

    Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
    hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
    kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
    elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
    idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
    mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.

    Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
    dolgozz, virrassz, reménykedj!
    Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
    Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.