Leköpöm a multat,
A lélek-pókot, a cudart,
Leköpöm a lelkemet is,
Mert visszanyihog a multba.
Én vagyok Máté király.
Én vagyok Máté király.
Holdfényes, szelíd arcom.
Belelobog a nagy éjbe.
Forrás: www.eternus.hu – Karinthy Frigyes versei
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
…De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…
Forrás: Szeretem a verseket
Teveled az Isten
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
Ha szabad: segítsen az Isten.
Perc-barátok kedve már elköltözött:
Búk között itt lesz tán az Isten.
E szép élet nem sok örömet hozott:
Gondozott azonban az Isten.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Forrás: Szeretem a verseket
Tünedező alkonyvilágnál
Olvasgatom a levelet…
Tatjána sír, sirat egy titkot,
Egy vágyat, amely elveszett.
Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
Könnye az én szivemre hull…
…És mégis, mégis levelének
Ujjongok mondhatatlanul…
Kis levelét kibontom százszor…
Tatjána sír, gúnytól remeg…
Óh, kinyílott szűz leányálom,
Mennyivel tartozom neked!…
Tatjána sír… Van még Tatjána,
Rajongó lelkű, hófehér,
Aki szeret félőn, titokban,
Ki szeret – a szerelemért…
Tatjána sír. Siratja titkát,
Egy álmot, amely elveszett,
Egy titkot, melyet most vallott be
S melyet már régen érezek!…
Közel voltam a kárhozathoz,
Mely felé asszonykéz dobott –
Az ő aggódó lelke volt tán,
Amely a szirten átfogott…
Én nem tudom, rózsás az arca,
Vagy halvány, sápadt, vértelen,
Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
Szivében dal van s szerelem…
Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
Ne sirasd azt a levelet:
Megmentetted az én hitetlen,
Veszendő, bűnös lelkemet!…
1899. augusztus 30.
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.
Isten-dicséretre
Mégis csak kiállok,
De boldogak a pásztorok
S a három királyok.
Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.
Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.
Forrás: Szeretem a verseket
Lukács Hugónak küldöm.
Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás híved
Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a múltam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sírásba fultan.
Forrás: Szeretem a verseket
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Forrás: Szeretem a verseket
Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.
Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.
Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.
Forrás: Szeretem a verseket
Ma tán a béke ünnepelne,
a Messiásnak volna napja,
ma mennyé kén’ a földnek válni,
hogy Megváltóját befogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
szívükre mind az emberek –
de nincs itt hála, nincs itt béke:
beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
a vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
s minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
mert lencsén nézi az eget,
megátkozza világra jöttét –
beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
mi egyesítsen, nincsen eszme,
rommá dőlt a Messiás háza,
tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
beteg a világ, nagy beteg!
Forrás: Ady Endre összes versei
Ady Endre stílusában
Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.
Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?
Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?
Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.
És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behúzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.
Kosztolányi Dezső stílusában
Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.
Röhögve durván és kuncogva halkan,
gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem se farkam,
s úgy állok itt e harmateste dombon,
mint régi hősök vérező porondon.
De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül én a képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.
Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
s búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bőg a méla marha,
s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.
Forrás: Lélektől lélekig
(Duplázás nincs — első Varró Dániel a gyűjteményedben.)
