Címke: alázat

  • Juhász Gyula: Ó Ember!

    Az Embert én sajnálva szeretem,
    A gyűlölet nem borom, kenyerem.
    Mert jó az Ember, csak a sors gonosz,
    Az bujtogat, sebez és ostoroz.
    Mert szent az Ember, nagyra született,
    Hogy lássa, élje e mély életet,
    Mely fönséges csuda, dicső titok
    És áldottak a bitók és sírok,
    Mert szent a szenvedés, szent a halál
    S a hantok ormán nincs vég, nincs határ.
    Rögtúró férgek, fényes csillagok,
    Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok.
    Ó Ember, búsan, alázatosan
    Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan,
    Az örök törvény mint áll és ítél,
    Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér?

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Jézuska tiszteletére

    A született Jézus,
    ez igézetes gyermek,
    áldja meg azokat,
    kik a szívünkbe vernek
    mérges szuronyokat.

    Áldassanak bennünk
    a kifeslett vér-rózsák:
    bánat, kín, szenvedés,
    mert Jézus volt a Jóság
    s a nagy, szent türelem.

    Csengessünk csengőkkel,
    szeressünk szeretettel,
    örüljünk, ha sírunk,
    ha ránk tör minden ember
    s ha álul bántatunk.

    A született Jézus
    született így s kívánta,
    hogy ez legyen az üdv:
    minden hívság kihányva
    életünk gömbiből.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Karácsonyi ének

    Mért fekszel jászolban, ég királya?
    Visszasírsz az éhes barikára.
    Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
    mégis itt rídogálsz, állatok közt.

    Bölcs bocik szájának langy fuvalma
    jobb tán, mint csillag-űr szele volna?
    Jobb talán a puha széna-alom,
    mint a magas égi birodalom?

    Istálló párája, jobb az neked,
    mint gazdag nárdusok és kenetek?
    Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
    kezed csak bús anyád melléért nyúlt…

    Becsesnek láttad te e földi test
    koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
    S nem vélted rossznak a zord életet?
    Te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!

    Szeress hát minket is, koldusokat!
    Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
    Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
    törékeny játékunkat, a reményt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért,
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
    És mondjatok hálát neki,
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Novemberi Elízium

    A lábadozás ideje. Megtorpansz
    a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
    kolostorcsendje háttered. Kezes
    szellőcske indul a füvek közűl,
    s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
    érzékeid öt meggyötört sebe
    enyhületet érez és gyógyulást.

    Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
    gyermekien áttetsző tagjaiddal
    a nagyranőtt kendőben és kabátban,
    mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
    És olyan is, mint ama szelidek,
    kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
    oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
    csak ragyogni a novemberi napban,
    és illatozni toboz-könnyüen.
    Csak melegedni, mint az üdvözültek.

    (Szigliget, 1958. november)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

    Magasságos,
    Te tudod: nehéz ez az apaság,
    Amit az én szegény vállamra tettél.
    Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
    Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
    Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
    Anyja szemei s a Te szemeid,
    Istenem, a Te szemeid azok.
    Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
    Oly ismerősek, s oly idegenek…
    Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
    Mit tehettem érte?… mit tehetek?
    Én tanítottam fogni a szerszámot,
    Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
    Úgy félek: mi lesz?
    Most is ki tudja, merre kóborog,
    Tekintetétől tüzet fog a műhely,
    Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
    Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
    S azután is óvni a lépteit,
    Fel a templomig, Jeruzsálemig,
    Míg egyszer elmaradt…
    Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
    Borzolta szürkülő szakállamat,
    Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
    Komoly nyomot parányi rózsaujja.
    S most olyan más az útja…
    Vezetném és Ő vezet engemet.
    Csak azt tudom, a Te utadon jár,
    Magasságos,
    De ki tudja a Te ösvényedet?
    Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
    Az Evangéliumban hallgatok,
    S hallgat rólam az Evangélium.

    Forrás: Magyar Kurír

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A földön

    „To love the earth”
    Byron

    Sosem vagyok én boldogabb,
    mint hogyha egymagam
    a fűbe rejtem arcomat,
    s mélázok gondtalan.
    S hallván a föld lehelletét,
    hogy lázasan remeg:
    megértem, mit tesz e beszéd,
    ráhajtva keblemet.

    (Törjön föl a rút, dőre gőg
    a csillagokra bár,
    hozzád jövünk utóbb-előbb
    és elborít a sár.)

    Én földanyám, én mindenem,
    te szültél egykoron!
    S viharszavad bús intelem:
    te rengeted porom.
    A föld keblére fekszem én,
    a földre, jó közel.
    Nézd, jó anyám, fiad, szegény
    csüggedve átölel.

    Forrás: MEK


  • Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

    Szeretnék átölelni ma egy embert,
    Ki olyan árva s vágyak özvegye,
    Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
    S kondor haján kopog az ősz jege,

    Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
    Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
    Vén bánatok fia és újak apja,
    Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
    Örülni lassú, és csüggedni gyors;

    Kit nemessé emelt a föld porából
    Sok ritka szenvedés, de nem kevély
    Kitűnni a törpék sekély sorából,
    És címere egy hervadt falevél,

    Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
    Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

    Forrás: MEK

  • Baranyi Ferenc: Porvers

    Akit egyszer porig aláztak:
    porig kell azért lehajolni,
    a méltósága-vesztett sorshoz
    méltóság-vesztve igazodni.

    Előtted ember ráng a porban?
    Megértem: belerúgni könnyebb.
    Még emberibb átlépni rajta
    könnyed sikkjével a közönynek.

    Mentséged is van, ha a lelked
    bátortalan feddése rádvall:
    másokért őrzött tisztaságod
    nem szennyezheted más porával.

    Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
    és hát derekad roppanó is,
    ápolt tüdődet is belepné
    a talajmenti szilikózis,
    hát nem hajolsz porig, ha porból
    akármi hív: kincs, ócska holmi…

    Pedig akit porig aláztak –
    porig kell azért lehajolni.