Elrejtem a szívem rózsasziromban
Távol a naptól, kert közepén
Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
Rózsa alá rejtem szívem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Elrejtem a szívem rózsasziromban
Távol a naptól, kert közepén
Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
Rózsa alá rejtem szívem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bősz villám-ököl lezúzta.
Kövirózsás, szeles, derült
magasságból patakmederbe,
iszap-gödörbe úgy került.
Kövirózsák közt ezer évig
megváltó mesterkézre várt,
hogy egy világnak megmutassa
a benne alvó ideált.
Iszapsírból durván kivette
egyszer nehány paraszt-tenyér,
s otromba épületkövekkel
elvitte egy zörgő szekér.
És lépcső-alja lett belőle
a gazdasági udvaron,
goromba lábbal megtapossa
tudatlan ember és barom.
Béres-bakancs döngő zajára
remegve fölneszel, vigyáz,
vörös fénye tompán kicsillan
a napsugárban: “Pheidias?…”
…Idő-ciklon száguld felettünk,
rom lesz a lépcső, rom a ház.
Romok között a holdsugárban
hideg halálszél harsonáz.
S a szél reáhord szemfedőül
sötét földet, sötét mohát –
s a szépség ismeretlen arca
vég nélkül álmodik tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
Aludj kicsikém, aludj,
a ráncos anyóka-éj
a holdból aranyfonalat
gombolyít neked,
abból szövi a köpenyed,
hogy majd a bálba menj,
tündér-bálba menj.
Aludj kicsikém!
Aludj kicsikém, aludj,
már alszik a réten
összebújva a nyáj,
alszik minden csöndesen,
csak egy kis patak sírdogál:
anyja, a tenger messze van,
de én itt vagyok, ne félj.
Aludj kicsikém!
Forrás: Lélektől lélekig
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
Vágyaim ma szép esti szigetek,
valahol lent, a szőke jónvidéken,
hol hárfapengés az égen.
Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
fáradt virágok álmos illatsúlya,
mely nyújtózkodva kiliheg az útra.
A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
s halottan szépek. Hova én el nem érek…
Forrás: Lélektől lélekig
Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
végigdördül még egyszer rajta,
finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
miért nem ér földet a lábunk?
A sötétség tágranyitott ajtaja
előtt apró sugárrongyok libegnek,
minden elmúlik, és mi elalszunk.
Ébredésünk ágyát idegen virágok
illatozzák, idegen lesz az
ének és a tengerek arca.
S nem emlékezünk egymás nevére.
Forrás: Lélektől lélekig
Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.
Somlyó György fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
– tulipán, liliom, dália, mák –
kavarja a hímzést, s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom –
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
– tulipán, liliom, dália, mák –
parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Forrás: Lélektől lélekig
Bezártalak
hogy ne lássalak.
Ha látlak
megáll szívverésem
félek hogy a szívedet elérem.
Rózsatőt ültetek
ablakod alá
s ha jönnek a hajnali szelek
leválik rólad
álmod gyönge héja
két nagy szemeddel
láthatod
a rózsa szirma
a hajnal is
én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Hópelyhek az én álmaim,
fehérek, halaványak,
néha eltűnnek-foszlanak,
alighogy földre szálltak.
Hópelyhek az én álmaim,
fenn zizegve zenélnek,
szelíden, árván, félszegül –
meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen,
jőnek kemény fagyok,
s az ártatlan sok hópehely
vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak,
mint kísértetek nőnek,
s leplük végül elég a föld
felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük
örök párbajra hívnák:
a feneketlen mélybe lenn
döngenek a lavinák!
Forrás: Lélektől lélekig
Örök vasárnap délelőtt,
jelenés a jelenben,
ragyog a selyem-sárga út,
hogy éjemmel pereljen,
a színes házak, a sötét
kabátokon a gombok
megkövülten tündöklenek
s örökkön bonganak a harangok.
Fönn: a város kék üstöke
repülőkkel cicázik,
lenn a kávéház tóduló
dohányfüsttel virágzik,
fényben és füstben csillagok
pusztulásán borongok,
de ez a város ünnepel,
s örökkön bonganak a harangok.
Brillantinos, busa hajak
mámort kínálnak, mámort,
mint a faragott antracit
sötétjük tűzhalált hord,
s ígér a hitehagyottnak
boldog vértanú-rangot
e város főterén, ahol
örökkön bonganak a harangok.
Hányadíziglen köt a sors
álmodnom sose-voltat?
Milyen varázslat vonz ide,
hogy szinte haldokoltat,
hogy ismerősek a szavak:
mély-édességű hangok,
hogy hajszolt életem fölött
örökkön bonganak a harangok!
A fácánkönnyed asszonyok
a főtéren kerengnek,
a barna szemvillogtatás
símogatás szívemnek.
Gyerekek emelnek felém
felejthetetlen arcot,
a teljes élet van velem,
s örökkön bonganak a harangok.
Vannak keserű álmaim,
hurcolom őket büszkén,
s vannak sugárral-oldozók –
de mindben egy az eszmény.
Ó álom, te legfőbb igaz,
irgalmadnál kitartok,
hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
de bongjanak örökkön a harangok.
Forrás: Magyarul Bábelben