https://verskucko.com

Címke: álom

  • Algernon Charles Swinburne: BALLADA ÁLOMHONRÓL

    Elrejtem a szívem rózsasziromban
    Távol a naptól, kert közepén
    Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
    Rózsa alá rejtem szívem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A márványunk meséje

    Egy bősz villám-ököl lezúzta.
    Kövirózsás, szeles, derült
    magasságból patakmederbe,
    iszap-gödörbe úgy került.

    Kövirózsák közt ezer évig
    megváltó mesterkézre várt,
    hogy egy világnak megmutassa
    a benne alvó ideált.

    Iszapsírból durván kivette
    egyszer nehány paraszt-tenyér,
    s otromba épületkövekkel
    elvitte egy zörgő szekér.

    És lépcső-alja lett belőle
    a gazdasági udvaron,
    goromba lábbal megtapossa
    tudatlan ember és barom.

    Béres-bakancs döngő zajára
    remegve fölneszel, vigyáz,
    vörös fénye tompán kicsillan
    a napsugárban: “Pheidias?…”

    …Idő-ciklon száguld felettünk,
    rom lesz a lépcső, rom a ház.
    Romok között a holdsugárban
    hideg halálszél harsonáz.

    S a szél reáhord szemfedőül
    sötét földet, sötét mohát –
    s a szépség ismeretlen arca
    vég nélkül álmodik tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Altató

    Aludj kicsikém, aludj,
    a ráncos anyóka-éj
    a holdból aranyfonalat
    gombolyít neked,
    abból szövi a köpenyed,
    hogy majd a bálba menj,
    tündér-bálba menj.
    Aludj kicsikém!

    Aludj kicsikém, aludj,
    már alszik a réten
    összebújva a nyáj,
    alszik minden csöndesen,
    csak egy kis patak sírdogál:
    anyja, a tenger messze van,
    de én itt vagyok, ne félj.
    Aludj kicsikém!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: HALOTT SZÓK HONA

    Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
    valami keshedt, görbe árokparton,
    amire méla álmot vet az alkony.

    Vágyaim ma szép esti szigetek,
    valahol lent, a szőke jónvidéken,
    hol hárfapengés az égen.

    Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
    fáradt virágok álmos illatsúlya,
    mely nyújtózkodva kiliheg az útra.

    A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
    hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
    s halottan szépek. Hova én el nem érek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Idegen ébredés

    Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
    végigdördül még egyszer rajta,
    finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
    miért nem ér földet a lábunk?
    A sötétség tágranyitott ajtaja
    előtt apró sugárrongyok libegnek,
    minden elmúlik, és mi elalszunk.
    Ébredésünk ágyát idegen virágok
    illatozzák, idegen lesz az
    ének és a tengerek arca.
    S nem emlékezünk egymás nevére.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorge Luis Borges: ARS POETICA

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Misztikus alkonyat

    Az Emlék s az Alkony a láthatáron
    piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
    a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
    hátrál s kitárul, mint ingó csodák
    függönye, melyen sok gonosz virág
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    kavarja a hímzést, s az illatáron
    beteg párázatoknak langyos álom –
    ízét ontja, mérgek nehéz szagát
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
    s ájult agyamban lángoljon tovább
    az Emlék s az Alkony a láthatáron.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Szerelem és játék

    Bezártalak
    hogy ne lássalak.
    Ha látlak
    megáll szívverésem
    félek hogy a szívedet elérem.

    Rózsatőt ültetek
    ablakod alá
    s ha jönnek a hajnali szelek
    leválik rólad
    álmod gyönge héja
    két nagy szemeddel
    láthatod
    a rózsa szirma
    a hajnal is
    én vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hópelyhek

    Hópelyhek az én álmaim,
    fehérek, halaványak,
    néha eltűnnek-foszlanak,
    alighogy földre szálltak.

    Hópelyhek az én álmaim,
    fenn zizegve zenélnek,
    szelíden, árván, félszegül –
    meg ne lássa az élet!

    De néha szél jő hirtelen,
    jőnek kemény fagyok,
    s az ártatlan sok hópehely
    vésztjóslón kavarog.

    Akkor halomba hullanak,
    mint kísértetek nőnek,
    s leplük végül elég a föld
    felére szemfedőnek.

    És akkor, mintha Istenük
    örök párbajra hívnák:
    a feneketlen mélybe lenn
    döngenek a lavinák!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben