https://verskucko.com

Címke: álom

  • Áprily Lajos: A márványunk meséje

    Egy bősz villám-ököl lezúzta.
    Kövirózsás, szeles, derült
    magasságból patakmederbe,
    iszap-gödörbe úgy került.

    Kövirózsák közt ezer évig
    megváltó mesterkézre várt,
    hogy egy világnak megmutassa
    a benne alvó ideált.

    Iszapsírból durván kivette
    egyszer nehány paraszt-tenyér,
    s otromba épületkövekkel
    elvitte egy zörgő szekér.

    És lépcső-alja lett belőle
    a gazdasági udvaron,
    goromba lábbal megtapossa
    tudatlan ember és barom.

    Béres-bakancs döngő zajára
    remegve fölneszel, vigyáz,
    vörös fénye tompán kicsillan
    a napsugárban: “Pheidias?…”

    …Idő-ciklon száguld felettünk,
    rom lesz a lépcső, rom a ház.
    Romok között a holdsugárban
    hideg halálszél harsonáz.

    S a szél reáhord szemfedőül
    sötét földet, sötét mohát –
    s a szépség ismeretlen arca
    vég nélkül álmodik tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Altató

    Aludj kicsikém, aludj,
    a ráncos anyóka-éj
    a holdból aranyfonalat
    gombolyít neked,
    abból szövi a köpenyed,
    hogy majd a bálba menj,
    tündér-bálba menj.
    Aludj kicsikém!

    Aludj kicsikém, aludj,
    már alszik a réten
    összebújva a nyáj,
    alszik minden csöndesen,
    csak egy kis patak sírdogál:
    anyja, a tenger messze van,
    de én itt vagyok, ne félj.
    Aludj kicsikém!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: HALOTT SZÓK HONA

    Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
    valami keshedt, görbe árokparton,
    amire méla álmot vet az alkony.

    Vágyaim ma szép esti szigetek,
    valahol lent, a szőke jónvidéken,
    hol hárfapengés az égen.

    Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
    fáradt virágok álmos illatsúlya,
    mely nyújtózkodva kiliheg az útra.

    A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
    hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
    s halottan szépek. Hova én el nem érek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Idegen ébredés

    Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
    végigdördül még egyszer rajta,
    finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
    miért nem ér földet a lábunk?
    A sötétség tágranyitott ajtaja
    előtt apró sugárrongyok libegnek,
    minden elmúlik, és mi elalszunk.
    Ébredésünk ágyát idegen virágok
    illatozzák, idegen lesz az
    ének és a tengerek arca.
    S nem emlékezünk egymás nevére.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorge Luis Borges: ARS POETICA

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Misztikus alkonyat

    Az Emlék s az Alkony a láthatáron
    piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
    a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
    hátrál s kitárul, mint ingó csodák
    függönye, melyen sok gonosz virág
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    kavarja a hímzést, s az illatáron
    beteg párázatoknak langyos álom –
    ízét ontja, mérgek nehéz szagát
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
    s ájult agyamban lángoljon tovább
    az Emlék s az Alkony a láthatáron.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Szerelem és játék

    Bezártalak
    hogy ne lássalak.
    Ha látlak
    megáll szívverésem
    félek hogy a szívedet elérem.

    Rózsatőt ültetek
    ablakod alá
    s ha jönnek a hajnali szelek
    leválik rólad
    álmod gyönge héja
    két nagy szemeddel
    láthatod
    a rózsa szirma
    a hajnal is
    én vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hópelyhek

    Hópelyhek az én álmaim,
    fehérek, halaványak,
    néha eltűnnek-foszlanak,
    alighogy földre szálltak.

    Hópelyhek az én álmaim,
    fenn zizegve zenélnek,
    szelíden, árván, félszegül –
    meg ne lássa az élet!

    De néha szél jő hirtelen,
    jőnek kemény fagyok,
    s az ártatlan sok hópehely
    vésztjóslón kavarog.

    Akkor halomba hullanak,
    mint kísértetek nőnek,
    s leplük végül elég a föld
    felére szemfedőnek.

    És akkor, mintha Istenük
    örök párbajra hívnák:
    a feneketlen mélybe lenn
    döngenek a lavinák!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kiss Judit Ágnes: Az utolsó rap

    Hányszor álmodom még a halálod,
    hányszor álmodom még?

    Ugyanaz a szcéna, de más a díszlet,
    hányszor álmodom, nem azt, hogy véged,
    hányszor álmodlak úgy, ahogy készülsz,
    fekszel vagy járkálsz, vagy az ágy szélén ülsz,
    tanácsokat osztogatsz és rendelkezel,
    hogy mit hogyan tegyünk, amikor már nem leszel.

    Pedig igazából nem úgy volt, de éjszaka az álom
    valamit mindig korrigál a valóságon.
    Tudom, szégyelled, hogy féltél, de az ember ilyen fajta,
    jól csináltad, hidd el, nincs mit javítani rajta.
    Hogy mindjárt meghalsz, mért kell minden éjjel újra látnom?
    Hogy kevésbé fájjon, vagy hogy még jobban fájjon?

    Szeretlek, anya, tudod jól, csak kicsit sokat ittam,
    kérlek, ne gyere többet vissza az álmaimban!

    Forrás: Magyarul Bábelben