https://verskucko.com

Címke: álom

  • Heltai Jenő: A kincs

    A kék hegyek csodás vidékén,
    Ahol a híres Rip lakott,
    Én is kerestem már a kincset,
    Én is bolyongva jártam ott.

    Mikor a kincset megtaláltam,
    A tündér megjelent legott,
    Ittam a mámor poharából,
    S a bűvös álom elfogott.

    Húsz éven át aludtam én is,
    Mikor megint fölébredék,
    Oly napsugáros volt az erdő,
    Oly vadvirágos volt a rét.

    A levegő oly izgató volt,
    Olyan tavasz volt mindenütt,
    S amelyről mindig álmodoztam:
    A kincs, a kincs az ott feküdt!

    Pazar pompája rám mosolygott,
    Néztem mohón és irigyen,
    És ráborultam, átkaroltam,
    Hogy messze, messze elvigyem…

    Nem volt erőm, karom lelankadt,
    Éreztem azt, hogy agg vagyok,
    Míg a mesék kincsét kerestem,
    Az ifjúságom elhagyott.

    Míg a mesék kincsét kerestem
    A bűvös kék hegyek között,
    Sok más, okosabb filozófus
    A földi jóért küszködött.

    Csak én maradtam bús kalandor,
    Kincskereső szegény bolond,
    A bűvös-bájos kék hegyekről
    Mesét ki álmodozva mond.

    Oh, megtaláljuk mind e kincset,
    De ragyogása jaj, mit ér,
    Mire miénk pompája, fénye,
    Kihűlt szívünkben már a vér.

    Akkor, mikor keresni kezdtük,
    Mikor bennünk kigyúlt a láng:
    Valami nagyról és dicsőről,
    Valami szentről álmodánk.

    Valamiről, mit az utókor
    Márványba vés, megénekel…
    S mire a kincset megtaláljuk,
    Már akkor csak kenyérre kell.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Tündérország

    Már nem tudom, hogy eshetett meg,
    De ily bolondot soha még!
    Te gyönyörű királyné voltál,
    Én gőgös nagy király valék.

    A birodalmunk csupa illat,
    A birodalmunk csupa fény,
    S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
    Csak ketten voltunk, te meg én.

    Nem vártak minket tisztelettel
    Se büszke trón, se paloták,
    Hajadnak szőke aranyából
    Fontam magamnak koronát.

    Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
    Ruhánk se volt bíbor, selyem,
    De vállad hófehér ezüstjén
    Lágyan pihent dicső fejem.

    Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
    S feledve minden ildomot,
    Ujjongva téptem kebeledről
    A rózsát és a liliomot.

    És nem akartam látni semmit,
    Csak kék szemedben az eget,
    Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
    És attól voltunk részegek.

    Szerettelek… te is szerettél,
    Hódolva suttogtam neked:
    „Te vagy az istennő, a múzsa,
    Ki ajkam dalra ihleted!”

    És te kevélyen mosolyogtál,
    Szemedben büszkeség ragyog:
    „Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
    Mert csak szerelmes lány vagyok…”

    Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
    Elmúlna minden, ami fáj…
    De sajnos, te nem vagy szerelmes,
    Én sajnos, nem vagyok király.

  • Várnai Zseni: Belebámultam a Napba…

    Szerelmemnek nem volt még arca,
    és teste sem, csak, mint egy álom,
    ködként gomolygott körülöttem
    valóság, és mesehatáron.
    Szebb volt, mint minden földi férfi,
    nagyobb, különb, titokkal teljes,
    sokszor szálló felhőben véltem
    meglátni őt, mint egy szerelmes.

    Láttam márványban egy vonását,
    talán Phidias remekében,
    szemének zöldjét megtaláltam
    egyszer, mikor tengerbe néztem,
    s aranyszín, barna, karcsú teste
    villant elém egy pillanatra,
    mikor káprázva, elvakultan
    belebámultam a napba.

    Kerestelek, örök szerelmem:
    földön, vízen, és csillagokban,
    parányi részed láttam olykor,
    s éreztelek az illatokban,
    miket réti füvek lehelnek,
    csodáltalak vad ifjúságban,
    s erőd bilincsként babonázott,
    mikor egyszer párducot láttam.

    Azután mégis megszülettél.
    Életre keltél, mint a márvány
    az alkotó művész kezéből,
    élő szobor, földi szivárvány,
    fényből, erőből ötvözötten
    megszülettél, mint képzeletben
    álmodtalak, egyetlen férfi:
    gyerekem, nagy örök, szerelmem!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Parazsat loptam…

    Parazsat loptam a nagy kondér alól,
    a kondérban forrt, fortyogott a lé,
    egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
    s nem láthattam a kéz, a kar kié.

    A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
    és mély, tüzes sebrózsát égetett,
    nem éreztem a fájást és gyönyörrel
    fogadtam ezt a lángoló jelet.

    Futottam és az erdő vad magányán
    elővettem vajákos lábasom,
    parazsomból tüzet szítottam s néztem,
    mint fut a láng a száraz ágakon.

    A tűz dalolt és sziszegett a pára,
    már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
    kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
    s ezerfű, mely hegyormokon terem.

    Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam,
    illat kerengett s bódított a füst
    s a holdvilágból lábasomba csorgott
    álmothozó, delejező ezüst.

    Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
    bekentem arcom, szemem, homlokom,
    karom, kezem, a keblem és a vállam
    s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,

    karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
    emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
    köröttem furcsa szellemek suhognak
    vakító fényük vág, mint az acél.

    A föld olyan parányi lett alattam,
    amint lenéztem, szinte semmiség
    s csillaghímes bársonyruhába burkolt
    új dajkám, a bakacsin éji ég.

    Azután nagy, feketeszárnyú angyal
    suhant fölém és lágyan átölelt,
    szárnya körém csapódott és szeméből
    kék villámfényű kénkő láng lövellt.

    Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
    de szertefoszlott s húzott le a föld,
    mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
    sár lettem újra, szárnyam összetört.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu