Címke: Arany János

  • Arany János: A hegedű

    Víg legenda

    Krisztus urunk Szent-Péterrel
    Vándorolván gyalogszerrel,
    Magyarhont is útba ejté,
    Az alföldet nem felejté,
    Ha a beszéd nem szófia
    És áll a géográfia,
    Amit ugyan eldönteni
    Szoroska hely az itteni.
    Mondom tehát, mennek vala:
    Elől az Úr, –
    Nehány lépésre szótlanúl
    Követte hű apostola.

    Útközben egy csárdához értek,
    Vendég ivott abban temérdek,
    Azaz hogy mindenféle sok
    Palóc, matyó fuvarosok,
    Jó alkura, még jobb hiszembe’
    Tehert szállítva Debrecenbe,
    Bogárhátú, széles faru
    Szekereik, mint egy falu,
    Oly szanaszét, rendetlenül,
    Hevertek az állás körül;
    Míg a lovak, mint ünnepen,
    Szélt vettek a széles gyepen
    S nem látszanak busúlni rajta,
    Hogy valaki el-, vagy behajtja,
    Vagy eltévednek és soha
    Nem lesznek a matyó lova.
    Ellenben a jókedvű gazdák –
    Ők úgyse’ gondolnak vele:
    Busúljon a ló – arra bizzák –
    Hiszen elég nagy a feje;
    A kancsó kézről-kézre jár,
    Énekelik, hogy: isz – sza már;
    Hallani zajt,
    Hangos kacajt,
    Szidalmat is, épűletest,
    Rohadt beszédekkel vegyest.

    Péternek mindez új dolog,
    

    Szeretné látni, hallani
    Kissé közelről az egészet,
    És, mintha vonná valami,
    A csárda felé sompolyog,
    Gondolva, hogy tán csak benézhet.
    Aminthogy rögtön is bement,
    Urának ellenére, ki
    Szelíd hangon így szólt neki:
    “Ne menj be, Péter!”
    Nem mondja kétszer;
    De, büntetésül, hogy bement,
    Hátára hegedűt teremt.

    S alighogy a küszöbre lép,
    

    Alig fordúl egyet elébb,
    Midőn körötte, mint a méh,
    Felzendül a garázda nép.
    “Huzd rá! huzd rá! kiáltja mind,
    Dolgozván a sok itce, pint;
    Az egyik a borát köti,
    A másik pénzét csörgeti;
    Furfangosabb elmével egy
    A léces kármentőbe megy
    S a fürge csaplárnét kivonja,
    Szintúgy repít belé a kontya,
    És táncra-billegőn a pár
    Elébe áll, nótára vár.
    Péter pedig csak néze szét:
    Mirevaló minde beszéd?
    A hegedű… az oly csodás:
    Nem látja ő, de látja más.
    Hiába szólt, hiába kért,
    Hogy ő a nótához nem ért: –
    Tűzre olaj a kifogás,
    Kopasz mentség, szabadkozás.
    És már nőttön-növő dühök
    Miatt a házpalló dübög;
    Alant a ház pallója, fent a
    Béketürő mester-gerenda;
    Ütés ütésre, botra bot:
    Veszedelmes egy állapot!
    Én nem tudom, de gondolom,
    Hogy abból Péter is kapott.

    Az Idvezítő ezalatt
    

    Szép csöndesen tovább haladt,
    S midőn elérte a tanitvány,
    Feléje fordult, így tanitván:
    “Kiváncsiság bűnnek fele,
    A rossznak már nézése ront;
    Ki szántszándékkal lett bolond,
    Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
    Józanság! a szavam, – de részeg
    Ember elől én is kitérek.”

    (1853. ápr. 17.)

  • Arany János: Régi jó időből

    Elfolyt a méz a köpűből,
    A köpű is romba:
    Beléesett egy vén medve
    Világfájdalomba;
    Dirmeg idébb, dörmög odább,
    Hangja szép goromba:
    Hej! nem így volt, más világ volt
    Fiatal koromba!

    Nem őrizte akkor a méh
    Szuronnyal a mézet,
    A szamóca és a málna
    Bővebben tenyészett;
    Nem volt ilyen hosszu a tél –
    Alighogy a talpam
    Fölfelé is, lefelé is
    Egyszer végignyaltam.

    Csöve nem volt a vadásznak,
    Az oláhnak botja –
    Sem pedig így megviselve
    Bundám állapotja.
    Zöld erdőben, zöld mezőben
    Barangolva bátran,
    Kiskirályi méltósággal
    Tetszésemre jártam.

    Akkor minden tüskebokron
    Nem volt ennyi fészek:
    Mély odúból huhogtak az
    Udvari zenészek;
    Tele szájjal énekeltek;
    Szélesen és hosszant;
    Ez az apró sok csicsergés
    Engemet csak bosszant.

    No de ‘iszen, bár nehezen,
    Tűröm, amig tűröm,
    Bölcseségem a világnak
    Fogaim közt szűröm;
    S ha nem akarja bevenni
    A jó tanulságot:
    Felfalom egy ásítással
    Az egész világot.

  • Arany János: V. LÁSZLÓ

    Sűrű setét az éj,
    Dühöng a déli szél,
    Jó Budavár magas
    Tornyán az érckakas
        Csikorog élesen.

    “Ki az? mi az? vagy úgy –”
    “Fordulj be és alugy
    Uram László király:
    A zápor majd eláll,
        Az veri ablakod.”

    A felhő megszakad,
    Nyilása tűz, patak;
    Zúgó sebes özönt
    A rézcsatorna önt
        Budának tornyiról.

    “Miért zúg a tömeg?
    Kivánja eskümet?”
    “A nép, uram király,
    Csendes, mint a halál,
        Csupán a menny dörög.”

    Megcsörren a bilincs,
    Lehull, gazdája nincs:
    Buda falán a rab
    – Egy-egy felhődarab –
        Ereszkedik alá.

    “Hah! láncát tépi a
    Hunyadi két fia –”
    “Uram, uram, ne félj!
    László, tudod, nem él
        S a gyermek, az fogoly.”

    Mélyen a vár alatt
    Vonúl egy kis csapat;
    Olyan rettegve lép,
    Most lopja életét…
        Kanizsa, Rozgonyi.

    “Kettőzni kell az őrt,
    Kivált Mátyás előtt!”
    “Mátyás, az itt maradt,
    Hanem a többi rab –
        Nincsen, uram, sehol.”

    A felhő kimerült,
    A szélvihar elült,
    Lágyan zsongó habok
    Ezer kis csillagot
        Rengetnek a Dunán.

    “El! míg lehet s szabad!
    Cseh-földön biztosabb.”
    “Miért e félelem?
    Hallgat minden elem
        Ég s föld határa közt.”

    Az alvó aluszik,
    A bujdosó buvik;
    Ha zörren egy levél,
    Poroszlót jőni vél
        Kanizsa, Rozgonyi.

    “Messze még a határ?
    Minden perc egy halál!”
    “Legitten átkelünk,
    Ne félj uram: velünk
        A gyermek, a fogoly.”

    Az alvó felvirad,
    A bujdosó riad;
    Szellő sincsen, de zúg,
    Felhő sincsen, de búg
        S villámlik messziről.

    “Oh adj, oh adj nekem
    Hűs cseppet, hű csehem!”
    “Itt a kehely, igyál,
    Uram, László király,
        Enyhít… mikép a sír!”

    Állj meg, bosszú, megállj:
    Cseh földön ül a rab;
    Cseh földben a király,
    Mindég is ott marad,
        De visszajő a rab…!

    (1853)


  • Arany János: Az örökség

    AZ ÖRÖKSÉG

    Azok a magyarok, kik e hazát
    Véren vették, vérrel ótalmazák,
    Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
    A halál képétől nem messzire búttak.

    Lakásuk volt paripájok háta,
    Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
    Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
    Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

    Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
    Olvasatlan próbáltak szerencsét;
    Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
    Kinek szíve még a halálban is bátor.

    Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
    Szép országok hevert elhagyottan,
    Fölveré az isten mindenféle gyoma,
    Éktelenné tette török, tatár nyoma.

    Rongált zászló lőn az ő formája,
    Nem volt annak színe, sem fonákja,
    Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
    Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

    E becses zászlónak, a hazának,
    Védelmében hányan elhullának!
    Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
    Régi ősapáink! de el nem ereszték.

    Így a zászló, ránk örökbe maradt,
    Ránk hagyák azt erős átok alatt:
    Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
    Ne legyen az isten istenünk azontul.

    Most telik be, vagy soha, ez átok.
    A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
    Ha minket elfú az idők zivatarja:
    Nem lesz az istennek soha több magyarja.

    (1848)

  • Arany János: Rákócziné

    RÁKÓCZINÉ

    Ballada

    Mi lelt téged bús gilice madárka?
    Párom után nyögdécselek bezárva;
    Vas kalitkám csillog-ragyog, aranyos:
    De a lelkem, –
    Hejh! a lelkem
    Fenekéig zavaros.

    Mi lelt, mi lelt, szőke asszony, kékszemű?
    Társam után az én szivem keserű:
    Oroszlányom viaskodik csatában,
    Én pediglen
    Fogva vagyok
    Büszke Bécsnek várában.

    Büszke Bécsnek rettenetes császárja!
    Minek engem itt tartani bezárva?
    Miért reszket koronádnak gyémántja?
    Elbocsáthatsz:
    Gyönge kezem
    Koronádat nem bántja.

    Szabadságra könnyű módon szert tehetsz,
    Szőke asszony, elbocsátlak, elmehetsz:
    Csillapítsd le lázadozó férjedet,
    Békességért
    Hejh! örömest
    Odaadlak tégedet.

    Szőke asszony útnak ered, meg sem áll,
    Férje-urát fölkeresi Újvárnál;
    Szólana is, köszönne is: hiába!…
    Oda borul,
    Mint a bokor,
    Odaborul nyakába.

    “Ingó-bingó rózsabokor vállamon,
    Hozott isten, édes-kedves angyalom!
    Isten hozott, úgy ha jöttél, szép virág;
    Hogy eresztett
    Volna másként
    Az a bécsi porkoláb.”

    Hátratekint a szép asszony, de nem szól,
    Háta mögött áll a cseh kém, tudja jól:
    Császár küldte a cseh kémet utána,
    Hallgatózni,
    Leskelődni
    Békeszerző szavára.

    “Ingó-bingó rózsabokor vállamon!
    Néma vagy-e, hogy nem szólasz angyalom?”
    – “Néma legyek, mikor arra szót vesztek,
    Amiért a
    Bécsi udvar
    Engem ide eresztett!

    Azt akarnák, fulánk legyen csókomba’,
    Mézes-mákot elegyítsek szavamba,
    Kebelemen altassam el haragod:
    Akkor aztán
    Egy országért
    Kiadnának egy rabot!

    Személyemnek Magyarország nagy ára,
    Visszamegyek, szavam adtam reája,
    Felfogadtam, meg is állom emberűl:
    Visszamegyek,
    Ha veled a
    Békesség nem sikerűl.

    Jobban ismered te Bécset nálamnál:
    Hitszegővel alkuba mért állanál?
    Szava játék, hite szellő, kárhozat…
    Vezérelje
    A nagy isten
    Győzedelmes kardodat! –”

    “Ez igaz hit legyen áldás utadon;
    Vezéreljen a jó isten, angyalom! –
    Válaszomat, érdemes cseh, vidd vissza:
    Császárod, ha
    Ilyet akar,
    Magyar nőre ne bizza.”

    Búbánatos szőke asszony, kékszemű!
    Meddig lesz még a te sorsod keserű?
    Rab vagyok még büszke Bécsnek várában:
    Rab vagyok, de
    Oroszlányom
    Harca nem lesz hiában!

  • Arany János: JÁNOS PAP ORSZÁGA

    JÁNOS PAP ORSZÁGA

    Büszke, harcos, kalandor nép
    Volt a magyar nemzet,
    Kétélű kard, mely ha moccant,
    Jobbra-balra sebzett;
    S jobbra-balra, merre fordult,
    A fegyvernek éle,
    Puszta lett a népes ország
    És üvöltött rajta végig
    Farkasok zenéje.

    Kin a német, minthogy őrá
    Járt a rud legjobban,
    Megfélemlék, megbusúla,
    Cselt szövött titokban:
    Nem birván az oroszlánnal,
    Annak vermet ása,
    Takarónak a veremre,
    Mint egyéb gazságra, jó lesz
    Krisztus szent vallása.

    “Ázsiának sáska-féle
    Kóborló pogánya,
    Isten a te lelkedet bár
    Mind pokolra hányja!
    Ne legyen az idvességben
    Soha semmi részed:
    Lelked üdvösségeért nem;
    De saját bőrünk javáért
    Megtéritünk téged.”

    Így beszélt a német papság
    És a pénzbe markolt,
    (A papok nagytorku zsákja
    Már akkor is megvolt);
    Bor, tulok lett a dulásig,
    A pénzt nem kimélte,
    Tudta, nem vész kárba semmi,
    Húzni fogja firól-fira
    Az uzsorát érte.

    Lett is aztán dinom-dánom,
    Keresztyén tivornya.
    Hirdeté az istenígét
    Papok bora, bornya.
    Kocsma lett az istenháza,
    Melyben ittak-ettek, –
    S egy-két szentnek a nevét ha
    Elgagyogták részeg fővel,
    Mindent megfizettek.

    Kiváltképen egy pap, neve
    Iván, azaz János,
    Többi közt legjobban értett
    Ehhez a munkához.
    Udvarán örökké tombolt
    A lakzi, kaláka,
    Hét mérföldre érzett a szag
    S úgy hítták ezt a vidéket:
    János pap országa.

    Kedves ország volt ez a táj
    Minden naplopónak,
    Kasza-kapa-kerülőnek,
    Éhen kóborlónak;
    Kujtorgó ebek lakoztak
    A jó sült szagával,
    Kujtorgó magyar nép dőzsölt
    – Ha tudott keresztet hányni –
    Jánossal magával.

    Sült ökör hevert szanaszét
    János udvarában,
    Két szarván boros csobányok,
    Kés az oldalában.
    Akinek tetszett, odament,
    Az ökörből vágott,
    S jót ivott rá a csobányból,
    Nem is könnyen hagyta aztán
    Ezt a jó országot.

    Alig futott ennek híre
    A népség között el,
    Aki nem jött a szagára,
    A hirére jött el,
    Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
    Hogy valamit lásson, –
    S addig nézte, addig nézte,
    Hogy maga is megkivánta,
    Kívül a palánkon.

    S aki egyszer megkivánta,
    Azt be is bocsáták,
    Pogány fővel el nem hagyta
    Többé a kalákát:
    Megtaníták kulacs-szónál
    A Krisztus hitére…
    Vagy nem is a hitre, hanem
    A vallást elundokító
    Sok mindenfélére.

    Első ága volt a hitnek
    (Elmondom a nagyját):
    Hogy minden termék tizedét
    A papoknak adják,
    Bort és búzát és baromfit,
    Földeket is mellé
    S faluszámra jobbágy-népet,
    Aki a kövér pusztákat
    Ingyen megmívelné.

    Másik ága volt a hitnek,
    Hogy: ne kapj a kincsen,
    Mennyországban a gazdagnak
    Semmi helye nincsen.
    Ne rabold el a némettől,
    Ami neki termett,
    Sőt ha ingedet lehúzza,
    Azt se bánd, mert Isten úgy ad
    Lelkednek kegyelmet.

    Harmadik volt: országodat
    Pap kezére bízzad,
    Ő ráér tanácsot adni,
    Míg más ember izzad.
    Ő mindent végez helyetted,
    Kell-e több jó annál?
    Bízd rá, ami gondba jőne;
    Csak a pásztor legyen ébren,
    Hadd aludjék a nyáj.

    Negyedik hitágazatja:
    Házasodjál össze,
    Gyenge a magyar, ha minden
    Nemzet nincsen közte;
    Hozz lakót, minél többfélét,
    Ültesd a nyakadra,
    S béketüréssel fogadjad,
    Ha tulajdon eszterhéjad
    Alól kizaklatna.

    Ötödik… mit én tudom mi?
    Az is ilyenféle
    Rágalom s káromkodás a
    Megváltó nevére,
    Melyeken a jó magyarság
    Gyönyörűen épült:
    Idegen kalandoroktól
    Ki hagyá magát pusztítni
    Csaknem mindenéből.

    Legott a királyi székre
    Német ember hágott,
    Aki fogta, másnak adta
    Titkon az országot.
    S amiatt, hogy másnak adta
    S a magyart megrontá,
    Iszonyú belháborúban
    Magyar a magyarnak vérét
    Esztendőkig ontá.

    Attól kezdve többször is volt
    János pap országa.
    Sült galamb, borral folyó ér
    És ingyen-kaláka;
    Melyekért a jó magyar nép
    Mindenét od’adta,
    S tett olyat részeg fejével
    Hogy, mikor kijózanodott,
    Százszor megsiratta.

    Most is vannak, akik ilyen
    Hizlalóba vágynak:
    Lomhán a gyomornak élni
    És élni az ágynak;
    Kik előtt, a hashoz mérve,
    A haza sem drága,
    S midőn ez küzdésre készti,
    Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
    János pap országa.

    (1848)

  • Arany János: EGY ÉLETÜNK EGY HALÁLUNK

    “Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj fel, öcsém, katonának!”

    Muzsika szól: dörög a menny,
    Bömböl a szél nagykeményen,
    Zimankó gyül a hazára:
    Ébredjetek valahára.
    Egy életünk egy halálunk:
    A veszéllyel szembeszállunk!

    Összeröffent rác, cseh, német,
    Hogy felfalja ezt a népet,
    Ezt a népet, akit itten
    Ezer éve tart az isten.
    Egy életünk egy halálunk:
    A bitanggal síkra szállunk!

    Ezer éve, nem ma-holnap,
    Tűrjük itt, csak úgy lakónak,
    És ehol még felülfordul!
    Ki a házbul… a pitvarbul!
    Egy életünk egy halálunk:
    Jaj nekik, ha mi kiállunk!

    Itt élődött, hízott rajtunk,
    Mellé ült ha kitálaltunk,
    Zsírunk ette, vérünk szopta,
    Hogy testvérünk, azt hazudta.
    Egy életünk egy halálunk:
    A cudarral szembeszállunk!

    Ősapánk jól földhöz verte,
    De azt, látom, elfeledte;
    Most megint feltürte ingét,
    De mi vágjuk földhöz mindég.
    Egy életünk egy halálunk:
    Jaj nekik, ha síkra szállunk!

    Azt mondják: nincs magyar haza.
    Hohó! de nem addig van a;
    Nem lesz magyar, az meglehet,
    De titeket még eltemet.
    Egy életünk egy halálunk:
    Szép hazánkért kardra hányunk!

    (1848)

    Címkék: Arany János, szabadságharc, hazafias

  • Arany János: NEMZETŐR-DAL

    Süvegemen nemzetiszín rózsa,
    Ajakamon édes babám csókja;
    Ne félj, babám, nem megyek világra:
    Nemzetemnek vagyok katonája.

    Nem kerestek engemet kötéllel;
    Zászló alá magam csaptam én fel:
    Szülőanyám, te szép Magyarország,
    Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

    Nem is adtam a lelkemet bérbe;
    Négy garajcár úgyse sokat érne;
    Van nekem még öt-hat garajcárom…
    Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

    Fölnyergelem szürke paripámat;
    Fegyveremre senki se tart számot,
    Senkié sem, igaz keresményem:
    Azt vegye hát el valaki tőlem!

    Olyan marsra lábam se billentem,
    Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
    De a szabadságért, ha egy íznyi,
    Talpon állok mindhalálig víni.

    (1848. április)

  • Arany János: EPISZTOLA PETŐFIHEZ

    Imádott barátom, jó Petőfi Sándor,
    Szíves üdvözlését ime küldi Jean d’Or.
    Vettem oh nagy férfi, ostoba leveled,
    De azért nem mondom: hujj ki! vagy le veled!
    Mert nem üres hólyag és nincsen ebbe szél;
    Kedves ostobaság mind, amit e beszél,
    És a sok giz-gaz közt, ha ugyan jól értek,
    Van sok szép kaláris, s több ily becses értek!

    Minden dolgok előtt: én nem írtam Toldyt,
    Hanem (ez már más szó, tehát jó rím) Toldit,
    És evvel döntődik ama szörnyű per el,
    Melyet amint írod, Európa perel.
    Ha tehát még most is folyna a nagy harc ott,
    Kár egy y-ért, mondjad, víni harcot.

    Hogy Murány a cenzor körme között vagyon,
    Oh ennek tudása nékem becses vagyon;
    Ámbár tartok tőle, hogy dühös strich-láza
    Mária beszédét szépen kistrichlázza,
    Hogy pedig ne legyen a szívem alján lom,
    Én bizony munkámat úrnak nem ajánlom.

    Máskép igen jól van a te komád asszony,
    De tán nincs oly jól, mint öt hónapos asszony,
    Komámasszonyt pedig az isten éltesse,
    Annyival inkább, mert ha ő nem él, te se.
    Mi ámbár tudjuk, hogy bőven van a csók ott;
    Küldünk e levélben egy trillió csókot.

    Te pedig barátom, siess, írjad Lehelt,
    Kit lelkedbe szárnyas géniuszod lehelt,
    Írjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had,
    Harc és háború és igazi hadd-el-hadd.

    Akkor látom én meg arcodat, hogy lángal
    Hősi elszántságban tiszta sárga lánggal;
    Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen,
    Melyet szárnyaira száguldó szél vészen;
    Kedves komámasszony kezét tördelve sír:
    „Sándor, ha te elmész, engem elnyel a sír,”
    Mégis elhagyod őt, s oly tüzelve méssz el,
    Mintha tele volna szíved forró mésszel.

    Látom a derék hőst, ahol villog kardja:
    „Ist das Schwert zum Fechten?” – „Melyik? Ez a kard? Ja.”
    Többet nem beszélnek, hanem összecsapnak;
    Vére a németnek úgy foly, mint a csapnak;
    Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent;
    Épen mint a semmit, úgy ontja az ellent.


    Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú, fűzött csizmás magyar huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig kíséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan egy dombig, onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hű karok fogadják a győzedelmest. A hős juhászbundát terít le, s borostyánai árnyékába heveredik.


    És mivel nem harcolt borsóért vagy babért;
    Homlokára tűzik a diadal babért:
    Annyi érdemjellel rakva tér vissza már;
    Amennyit bizony nem mindenütt visz szamár.
    Eredj Sándor vitéz, hadd zengjek én neked
    Viselt dolgaidról huszonnégy éneket.

    Szalonta, 1848. február 6.


    Címkék: Arany János, barátság, humor

  • Arany János: A TUDÓS MACSKÁJA

    Nagy lett volna a tudósnak
    Az ő tudománya,
    De mi haszna, ha kevés volt
    A vágott dohánya.
    Könyvet irt a bölcseségről

    • S hajna!
      Akkor esett ez a bolond
      História rajta.

    Nem szeretett ez a tudós
    Semmit a világon,
    Járt legyen bár égen-földön,
    Két avagy négy lábon:
    De a kendermagos cicát

    • S hajna!
      Éktelenül megszerette,
      Majdhogy fel nem falta.

    Szolgája is volt; a háznak
    Ez viselte gondját,
    Hogy lába ne keljen és a
    Szelek el ne hordják.
    Hű cseléd volt félig-meddig,

    • S hajna!
      Koplalás lőn este reggel
      Bőséges jutalma.

    Máskülönben ment a dolga
    A kedves cicának :
    A reggelin gazdájával
    Ketten osztozának.
    Búsan nézte ezt a szolga

    • S hajna!
      Fél zsemlére, pohár téjre
      Nagyokat sohajta.

    Mert tudósunk a magáét
    Ha fölreggelizte:
    Felét a cicának adni
    Volt a szolga tiszte.
    Úriasan élt a macska,

    • S hajna!
      Csak nem akart, csak nem akart
      Meglátszani rajta.

    “Hé… izé… mi baja lehet
    Annak az állatnak?
    Szőre borzas, csontja zörgős,
    Szédelegve ballag.”
    “Jaj, uram, hát a sok éhség! –

    • S hajna!
      Kétszereznők csak a tartást;
      Mindjárt lábra kapna.”

    S az napságtól itce tej járt,
    Kapott egész zsemlét:
    A tudós csak lesi, várja
    Hogy ha nekitelnék.
    De a macska nem üdűlt fel,

    • S hajna!
      Elfogyott a fogyó holddal,
      Sarlóvá hajolva.

    Kendermagos szegény cica
    Nyavalyába esvén,
    Fölvette a néhai nevet
    Egy szép őszi estvén.
    “Átszellemült kedves állat

    • S hajna!
      Falatom megosztom vele
      Mégis meg van halva!”

    “Mi tagadás” – mond a szolga,
    “A cicus nem vétett:
    Én evém meg ő helyette
    Reggel az ebédet.
    Mondtam, menjen egérfogni,

    • S hajna!
      Nem tanyáz ám ott egér, hol
      Üres minden kamra.”

    Nagy volt, mondok, a tudósnak
    Az ő tudománya,
    De mi haszna! Kevés hozzá
    A vágott dohánya.
    Könyvet irt a bölcseségről

    • S hajna!
      Ilyen ápró dőreségek
      Gyakran estek rajta.

    (1847)