Címke: Arany János

  • Arany János: A RAB GÓLYA

    Árva gólya áll magában
    Egy teleknek a lábjában,
    Felrepűlne, messze szállna,
    Messze messze,
    Tengerekre,
    Csakhogy el van metszve szárnya.

    Tűnődik, féllábon állván,
    El-elúnja egyik lábán,
    Váltogatja, cserélgeti,
    Abban áll a
    Múlatsága,
    Ha beléun, újrakezdi.

    Szárnya mellé dugta orrát,
    Messze nézne, de ha nem lát!
    Négy kerítés, négy magas fal;
    Jaj, mi haszna!
    Bár akarna,
    Kőfalon nem látni átal.

    Még az égre fölnézhetne,
    Arra sincsen semmi kedve:
    Szabad gólyák szállnak ottan
    Jobb hazába;
    De hiába!
    Ott maradt ő, elhagyottan.

    Várja, várja, mindig várja,
    Hogy kinő majd csonka szárnya
    S felrepűl a magas égig,
    Hol a pálya
    Nincs elzárva
    S a szabadság honja kéklik.

    Őszi képet ölt a határ;
    Nincsen rajta gólyamadár,
    Egy van már csak: ő, az árva,
    Mint az a rab,
    Ki nem szabad,
    Keskeny ketrecébe zárva.

    Még a darvak hátra vannak,
    Mennek ők is, most akarnak:
    Nem nézi, csak hallja őket,
    Mert tudja jól,
    Ott fenn mi szól,
    Ismeri a költözőket.

    Megkisérté egyszer-kétszer:
    Nem bírná-e szárnya még fel;
    Hej, dehogynem bírná szárnya,
    Csak ne volna
    Hosszu tolla
    Oly kegyetlen megkuszálva!

    Árva madár, gólya madár,
    Sohse nő ki tollad, ne várd,
    Soha többé, fagyos télig;
    Mert, ha épen
    Nő is szépen:
    Rossz emberek elmetélik!

    (1847)

  • Arany János: SZŐKE PANNI

    SZŐKE PANNI

    Szőke Panni henyélve ül,
    Mégis cifra, majd elrepül;
    Apja földje és tinója
    Mind fölment már viganóra.

    De az apja mégse’ bánja,
    Mert kisasszony a leánya,
    Ő maga is boldog jobbágy,
    Elengedik a robotját.

    Sem szántani, sem aratni,
    Csak a vékát kell tartani:
    Az uraság színig adja,
    A kasznár meg el se csapja.

    Szőke Panni felmegy Pestre,
    Még ott is az emeletre,
    És az apja – dehogy bánja!
    Nevelőben a leánya.

    Nevelőben jó dolog van:
    Sok kisasszony lakik ottan,
    Szép úrfiak, szép huszárok
    Járnak mulatni hozzájok.

    Mi lelt téged szőke Panni?
    Fiatal vagy még meghalni;
    Képeden volt egy pár rózsa:
    Hova lett ily hamar róla?

    Mi lelt téged Panna lyányom?
    Elfonnyadtál, szép virágom,
    Jer, kiviszlek a mezőre,
    Éledjen a lelked tőle.

    Panni nem szól, görnyedve űl,
    Olyan rongyos, majd elrepűl;
    Vidd ki apja, vidd mezőre,
    Szép, virágos temetőbe.

    (1847)

  • Arany János: A MÉH ROMÁNCA

    Ablak alatt
    A pünkösdi rózsa,
    Kezd egy kicsit
    Fesleni bimbója:
    Kékszemű lyány,
    Válogat belőle,
    Koszorúnak
    Holnap esküvőre.

    Reménykedik
    Egy kis méh az ágon:
    Szép eladó,
    Jaj, ne bántsd virágom!
    Ezt az egyet
    Magamnak kerestem,
    Alig hasadt
    Mikor eljegyeztem.

    Felel a lyány:
    Te bohó kis állat!
    Lelsz te rózsát
    Nem egyet, ha’ százat,
    Holnap is nyit,
    Holnap is eljössz te
    Csak ne kívánd
    Ami legszebb közte.

    Mond a kis méh:
    Szőke szép hajadon,
    Neked Isten
    Hű szeretőt adjon!
    Nem sok amit
    Kívánok tetőled:
    Ne szakaszd le
    Az én szeretőmet.

    Felel a lyány:
    Dehogynem szakasztom!
    Dehogy leszek
    E ne’kűl menyasszony!
    Koszorúmban
    Ezt fonom előre,
    Ugy vigyenek
    Holnap esküvőre.

    El se mondá,
    Nyult a szép bimbóhoz
    Hogy letörje
    A virágcsomóhoz.
    A szegény méh
    Rárepűlt kezére,
    Csókot adni
    Annak a fejére.

    “Hess te gyilkos!
    Ne bocsáss fulánkot:
    Leszakasztám,
    Vigyed a virágod.”
    “Szép menyasszony,
    Már nekem mi haszna!
    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta.”

    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta –
    Ezt a kis méh
    Keserűn mondhatta,
    Mert a szíve,
    Hiába parányi,
    Nagyon tudott
    A virágért fájni.

    S a leánynak,
    Hiába kiáltott,
    Szeme alá
    Üti a fulánkot;
    Szegény bogár!
    S maga haldokolva
    Félreült, egy
    Rozmarin-bokorra.

    Szép menyasszony
    Jajgat a sebével,
    Esküvőre
    Sem mehet szemével:
    Holdfogyásig
    Dagadt lőn a tája…
    Azalatt meg
    Elhagyá babája.

    (1847)

  • Arany János: Civilizáció

    Ezelőtt a háborúban
    Nem követtek semmi elvet,
    Az erősebb a gyengétől
    Amit elvehetett, elvett.

    Most nem úgy van. A világot
    Értekezlet igazgatja:
    S az erősebb ha mi csínyt tesz,
    Összeül és – helybehagyja.

    (1877 után)

  • Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz

    Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
    Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
    Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
    Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
    Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
    Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
    Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

    Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
    Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
    S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
    Dejsz úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembül.
    Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
    Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
    Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
    Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,
    Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

    Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
    Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
    Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
    Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
    Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgy-e lemondasz
    Róla, ha én kérlek! – Hah, máris látlak ugorni,
    Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
    A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát
    A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

    Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
    Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
    Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
    Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
    Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
    Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
    És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

    Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,
    Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
    Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.
    Írjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről
    Ír röviden, haragunni fogok majd hosszú haraggal.
    El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e
    Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek
    Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a
    Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

    És a csonka torony, mely a harcoknak utána
    Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
    S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
    Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből
    A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
    Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
    Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

    Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
    Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;
    A veletek töltött kor tette szívemben örökké.
    S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
    Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
    Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
    Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

    Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
    Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
    Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
    A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen
    Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
    Hivatalok valamelyike meg fog ürülni idővel.

    Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.
    Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
    Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
    Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.
    S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
    Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanulok,
    Nyájas szófogadás, kígyó-csúszású hízelgés
    Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
    Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
    Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
    És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha
    A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
    A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdhoz vezesse.

    Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,
    Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
    És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
    Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
    S a hiú fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
    Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
    Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
    Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
    A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

    Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
    Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél
    Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt,
    Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
    S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
    És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
    Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
    Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

    Szatmár, 1847. augusztus 6.

  • Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz

    Toldi írójához elküldöm lelkemet
    Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
    Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
    S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

    Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
    Nem tehetek róla… te gyújtottad úgy fel!
    Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
    Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

    Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
    Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
    Más csak levelenként kapja a borostyánt,
    S neked rögtön egész koszorút kell adni.

    Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
    Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
    Az iskolákban nem tanulni, hiába,
    Ilyet… a természet tanított tégedet.

    Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
    De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
    Melynek csengése a rónákon keresztűl
    Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

    S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
    Hullatja keblének mennyei mannáját.
    A szegény nép! olyan felhős láthatára,
    S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

    Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
    Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
    Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
    Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

    Ezen gondolatok elmém környékezték,
    Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
    Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
    Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

    Pest, 1847. február