Címke: Babits Mihály

  • Babits Mihály – A könnytelenek könnyei

    Szavak, ti mondatlan szavak,
    meddig biztassalak?
    Mit ültök rokkant ajkamon,
    mint dermedt madarak?

    Avagy enyémek vagytok-é,
    vagy, rámbízott sereg,
    apáktól és egy nemzettől
    örökbe nyertelek?

    Jaj, a tábornak, melyben a
    hadsereg fogva – jaj
    a kasnak, melyben fájva nyüzsg
    s ki nem röpül, a raj!

    Szálljatok szét, gyötrő szavak!
    Mit zsongtok itt nekem?
    Minden füleknek szóljatok,
    és minden nyelveken,

    s zokogva, hajh, hogy annyi szív
    hiába onta vért,
    a könnytelenek könnyei
    legyetek a honért!

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Tél tél után, év év után,
    négyszer hajtott a galy,
    vakon, nagy kényszerek között
    harcolt a bús magyar.

    Harc harc után, nyár nyár után
    ötször lehullt a lomb:
    oly híven adta mindenét,
    s oly ingyen, a bolond!

    Ki vérünk ízét ismered,
    tégy vallást, karszti kő,
    s ki jól tudod jajunk szavát,
    vad omszki levegő,

    valljatok, magyar csillagok,
    védjétek a magyart:
    volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
    mely nem békét akart?

    Mint aki méccsel intene
    balgán, a Nap elé,
    úgy lobogtattunk álmokat
    a Szeretet felé.

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Ó, mécsünk nem világított:
    házunk’ gyújtotta fel
    s gyűlölet pokla lett a hely,
    hol élni, halni kell.

    Szakadjatok ki, bús szavak!
    Sem élet, sem halál:
    egy őrült nemzet eleven
    megnyílt sírjában áll.

    S a sírt népek veszik körül,
    öröklő káröröm;
    és kígyó csúsz a sír fölött,
    de virág nem terem.

    Kígyók közt, marva, fájva, halld,
    a költő éneke
    s sziszegve rokkant ajkamon,
    óh népek nemzete,

    egy ezredévből, nagy világ!
    riadva, földadog –
    Hazámnak hangja, gyenge bár,
    de néma nem vagyok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: A felnőtt karácsony

    Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
    azt várod, hogy a fal, aminek nekirepülsz,
    mint gyermekjátékot rugója, visszadob
    utadnak elejére, ahelyett,
    hogy az Idő fenéktelen
    gödrébe suhintana?

    Karácsony csenget a szörnyű télben.
    Alig hallom csengését. Sárga
    arcokat látok a hóverésben
    s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
    kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
    fojtja az ünnepek kalácsa.

    Nézd ezt a kort, amelynek legnagyobb
    s elérhetetlen éden-álma, hogy
    enni legyen kinek-kinek
    elég! Nézz a gonosz nyájra, mely
    naiv báránykora múltán
    nem vél többé magáról semmi jót.
    Nem kell neki szalag és csengő.
    A gyermek megnőtt s szép játékjait
    elrúgta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
    A szív hideg és kemény, mint a föld.
    Tudjuk már, hogy ölni s halni születtünk.

    Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
    a földet, mely a sírok rothadását
    s csontok pőreségét takarja,
    s az eget, a Mennyek csillagos
    homlokzatát, a kivilágított
    Potemkin-frontot, mely mögött
    nincsen még levegő sem…

    Forrás: Babits Mihály versei

  • Babits Mihály: Napszálltakor

    Alig volt dél – és íme este már,
    az ablakot ködfátyol keni be,
    áttetszik rajt’ sok vonalatlan árny
    sötét és mégis halavány szine.

    Benn ágy alól, sarokból a sötétség
    kimászik, mintha tolvaj volna csak,
    ki nappal még a házban elrejtőzék,
    s előbuj lopni, mikor alszanak.

    Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,
    s te kincseimből semmit el nem lophatsz,
    amelyek lelkem mélyében ragyognak.

    Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,
    S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.
    És én nem alszom, mert én sohasem alszom!

    1. jún.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Babits Mihály, a klasszikus

    BABITS MIHÁLY, a klasszikus

    BABITS BIHÁLY
    Született Szegszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy „Szegszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem” című leendő versében az alliterációt elrontsák. Már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt: az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami „B”-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete. A fogarasi elemi és a verseci főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium ige-kötők-, szó-csavarok- és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak „A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar” című munkájában is fölemlítvék. Nyersei nyőleg a Nyugatnál nyelentek nyeg: legutolsó kötete, a „Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik” című, hosszú feltűnést keltett.

    A KLASSZIKUS GYOMORGÖRCSÖK CIKLUSBÓL

    FUTURUM EXACTUM

    Plutó e torzót márványból szoborta
    Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó
    Ó korzók korza, őrző dunnaorzó
    Mint ferde torta és megint retorta.

    De Áfrikában fú az ántipasszát
    És négerek masszálnak pántlimasszát
    És ott az ég oly régi, égi méla.
    S tán pápuákok pengetnek poros fát
    S nem lesz Nyugat már, sem Fenyő, sem Osvát
    S még él Balázs, még él a méla Béla.


    ANTIK SZERELEM

    „S megint előlről…”
    A szeretőm fiús, görög leány,
    Lányos, török fiú, ki egykor élt,
    Ahol tajtékot Aagis öble hány.

    És Athenben született auzgewélt,
    De most közöttünk jár, bár ő egy antik,
    Kihez ma lelkem esdve igy beszélt:

    „Ó kancsók kincse, ó görög romantik,
    Orsók korsója, drágamívű borsó,
    Akit szeretnek Bélák és a Bandik.

    „Te tarfejü, tritóni, tarka torzó,
    Dús, dőre dátum és dalos dativusz,
    Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

    „Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,
    Beteg bolyongó, béna bink balán…
    És szólt a lány, gradus genitivusszal:

    „Mi, hát nekem bajuszom van talán?”
    S én szólék: Ó, kegyed mély mívű marha,
    Ezt mondtam csak a széphangzás mián.

    „De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,
    Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,
    Kegyed nem készült, aztán hol az irka?

    „Az ember végre még sincs csupa fábul,
    Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?
    Eriggyen, mert rugok beléje hátul. –
       (S megint előlről.)


    DANA IDÁK

    Lent a lenső lélekuton {Hádesz öblén, [hol a lélek élet – állott (élet – állott, mint az állat) s aspodélosz illatokkal] öblögetve, ablakokba} ablakokba öblögetve, öblögekbe ablakogva és makogva mekegve.
    És mekegve és makogva lent a mélybe, 2Ölent az éjbe, hol a kéjbe (éjbe, mélybe, kéjbe, éjbe)
    Ötven asszony, logarithmus ötven asszony és emelve és kivonva, négyzetekre köbgyökökre, ötven asszony, hetven asszony, százhuszonhét bűnös asszony, ötven órjás amphorába, asfodélosz ötven asszony = bűnös asszony, mennyi jött ki, mennyi jött ki.
    Százkilencven bűnös asszony, óriási amphorába, 2Öamphorába, rába, rába, rába, majd mekegve, (log) majd makogva, mindörökre, mindhiába, (mert hiába [mind hiába] töltögetve, öblögetve) öblögetve ablakokba, ablagokva, és makogva, öblögekbe2 és mekegve és makogva, 2Öfogjanak meg, fogjanak meg…
    (Megfogják.)

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: In Horatium

    Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
    ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
    nem hallott verseket ma, múzsák
    papja, erős fiatal füleknek.

    Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
    nézz szét a vízen: fürge fehér habok
    örök cseréjükért hálásak,
    halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

    A láng is hullám. Szüntelenül lobog
    főnix-világunk. Így nem is él soha,
    mi soha meg nem halt. Halálnak
    köszönöd életedet, fü és vad!

    Minden e földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint csobogó patak
    s „nem lépsz be kétszer egy patakba”,
    így akarák Thanatos s Aiolos.

    Ekként a dal is légyen örökkön új,
    a régi eszme váltson ezer köpenyt,
    s a régi forma új eszmének
    öltönyeként kerekedjen újra.

    S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
    mértéken zengte a megelégedést,
    hadd dalljam rajt ma himnuszát én
    a soha-meg-nem-elégedésnek!

    Minden a földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint hegyi záporár,
    hullámtörés, lavina, láva
    s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd

    el restségednek ónsulyu köntösét,
    elégeld már meg a megelégedést,
    légy könnyű, mint a hab s a felhő,
    mint a madár, a halál, a szél az.

    Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
    ne nyomja lelked járomunott nyakát:
    törékeny bár, tengerre termett,
    hagyj kikötőt s aranyos középszert

    s szabad szolgájuk, állj akarattal a
    rejtett erőkhöz, melyek változás
    százszínű, soha el nem kapcsolt
    kúsza kerek koszorúját fonják.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szin a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete bellül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete szint
    karcsu sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Csak posta voltál

    Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
    kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
    nehezét únja s rímét ismeri:
    marad-e rajta valami magadból,
    vagy csak az utcán cipődre ragadt por
    amit emlékül továbbadsz neki?

    Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
    melyet oly égve és merengve futsz át
    naponta többször hogy már, azt hiszed,
    minden ház lelked mély szineit itta
    s lelked rongyait lengi mindenik fa
    s a sarki szél is tégedet sziszeg,

    kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
    s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
    mint gramofonba mely megőrzené:
    miről beszélnek? Régibb otthonodról
    s a vad hegyekről, melyek alul egykor
    közéjük jöttél, s amelyek felé

    emléked visszanéz közűlük; ez vagy
    te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
    Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
    s ha árnyat festesz a város falára,
    az csak a hűvös havasoknak árnya,
    mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

    Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
    és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
    Mi voltál ott? keresd tovább magad!
    Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
    s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
    mert szülőfölded felelt általad.

    Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
    de abban se lelheted igazánbul
    magad lelkét, lázadó siheder!
    Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
    voltak még amik rajtad áthuzódtak
    s csak posta tudtál lenni és meder.

    Életed gyenge szál amellyel szőnek
    a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
    amit hoztál, csak annyira tied
    mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
    Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
    magad is, kit a holtak lépte vet.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni

    Nem akartál meghallgatni
    míg a fényes nap sütött
    most már látod meghallgathatsz
    mert leszállt a sűrű köd.

    Nem akartál meghallgatni
    míg az ablak ragyogott
    most már látod meghallgathatsz
    befedték az ablakot.

    Nem akartál meghallgatni
    pedig vággyal hítt a kéj
    most már látod meghallgathatsz
    itt a hüvös, itt az éj.

    Nem akartál meghallgatni
    Láttad hogy a vérem ég
    most már látod meghallgathatsz
    mert a szívem csupa jég.

    Forrás: ma – Magyar versek