Címke: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Sok súlyos álom

    Sok súlyos álom háborít gyakorta
    amilyen álma senkinek se volt
    és lelkem mint az óriás retorta
    amelyben egykor Isten főztje forrt
    midőn a világ tésztáját sodorta
    remekké gyúrva a sötét gomolyt
    hogy bár nem édes, ékes lett e torta
    s diszíti fellül a nap és a hold.
    Igy lelkem új világok vegyedénye
    de zárt edény és szája, csőre nincs;
    az én szobámnak nem nyílik redőnye
    az én kincsem elásott, néma kincs
    az én álmom felejtett, régi álom:
    saját szivemnek kulcsát nem találom.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.
    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyürődnek…
    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.
    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    milió hegedü hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.
    Lenge lankadás, minden könnyü!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

    1. ősz

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!
    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?
    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: —

  • Babits Mihály: Játszottam a kezével

    Még most is látom a kezét
    hogy ágazott az ujja szét,
    oly szeliden, mint ágtól ág
    vagy halkan elvál öt barát,
    kik váltan is segítgetik
    egymást egy messze életig.

    Még egyre látom csöpp kezét:
    úgy dolgozott mint csöppke gép
    a hímzőtűvel vánkosán:
    tündérfogócska – igazán –
    s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
    arany gyűszűt viselt az ujja.

    Ó álmodom már csöpp kezét
    kerek a halma, völgye szép:
    a völgye selyem, halma bársony:
    ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
    Ott jártak szomjas ajkaim:
    arany homokon beduin!

    Nem vágy, nem álom, nem emlék:
    jaj milyen rég volt az a nemrég!
    Tíz gyenge ága nyúlt felém
    és én izenkint tördelém:
    ó arany ágnak arany íze,
    arany fa arany ízű méze!

    Hát a köröm, a kis köröm!
    Mennyi szépség, mily öröm:
    üveges kép selyemkeretbe,
    melyre a hajnal van lefestve
    vagy piros ablak méla esten
    vagy rózsaarc egy gyenge testen.

    Mert tündértest a pici kéz
    mely rózsás-meztelen igéz
    bús a hely hol összeömlik ága
    mint csöpp csipő hajlása drága
    vagy ujja láb és íze térd
    s akkor hogy arca hol? ne kérdd
    mert tündértest a kicsi kéz
    mely arca nélkül is egész.

    Még egyre álmodom vele:
    ó hogy oly messze közele
    s hogy minden e világon itt
    furcsa szirtekbe ütközik!
    Csak egyszer lenne még enyém
    s kedvemre csókkal önteném
    szívesen halnék azután
    nagyobb örömmel ontanám
    kis ujjáért a csobogó vért,
    mint száz királyért, lobogóért!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Babits Mihály: Éhszomj

    Mint anyja emlejétől elvált
    gyermek az ős tej drága kincsét,
    szomjazom én, világtól elzárt,
    az eleven világot ismét.
    Mert szép a világ, úgy találom
    s a rút csupán a szépnek árnya;
    mert szép a világ, mint egy álom,
    mint egy istennek hajnalálma.

    Mint a lázárok szeme lakzin
    ha zúg az élet körülöttem,
    tágul a szemem héja kapzsin
    s érzem, hogy nem régen születtem.
    Csontom ős csont, de vérem új nedv,
    az tanít sírni és nevetni,
    s kedv támad bennem, érzem, új kedv
    verseket írni, lányt szeretni.

    Betelni mindenféle borral,
    letépni minden szép virágot
    és szájjal, szemmel, füllel, orral
    fölfalni az egész világot.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Babits Mihály: A macska

    1
    Mintha az lenne a lakása,
    agyamban ide-oda jár
    egy szép nagy macska. Csupa báj
    Alig hallatszik nyávogása,
    oly diszkrét hangja, halk s nemes
    de ha dorombolás, ha morgás
    egyforma dús, mély zenecsorgás.
    És bája s titka éppen ez.
    E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
    betölt, mint dús folyásu dal
    és részegít, mint bájital –
    hogy be ne hatna, nincs oly árok,
    nincs, melyet nem csitítna, láz,
    nincs, melyet nem hevítne, mámor
    Szavakra nincs szüksége, bár oly
    beszédes, mint tán semmi más.
    Hol a vonó, mely úgy bemarna
    lelkembe, művész hangszere,
    királyi fülnek szánt zene,
    húr, melynek lenne oly hatalma,
    mint hangodé, talány-cicus,
    szeráfi macska, macska-démon,
    kiben mint egy angyalba, fínom
    minden tag, és harmónikus?!

    2
    Balzsamos barna s szőke szőre
    annyira, hogy egy délután,
    mert egyszer megcirógatám,
    egy illat lettem én is tőle.
    Ő a hely áldó szelleme,
    mindent birodalmában ő visz:
    ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
    tündére tán, tán istene.
    Ha szemeim, delejbe vonva
    e szeretett cicám után
    fordulnak, és ha azután
    benézek újra enmagamba:
    csodálva látom ott megint
    sápadt szemének ritka lángját,
    eleven opált, tiszta lámpát,
    amint meredten rámtekint.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Ne ily halált, ne ily harcot!

    Nem kell nékem örök béke
    (meglesz majd a temetőbe’).
    Örök harc a kívánságom,
    de nem ahogy tegnap láttam
    hivatalos-kényszeredve,
    kinek nincs is semmi kedve,
    gyávaságból s alázattal
    elmenni egy szolga-haddal;
    ölni ismeretlen testvért,
    aki bennünket nem is sért,
    mert – bár közös minden eszménk –
    ellenségnek kinevezték;
    parancsszóra halni végül
    cél nélkül és haszon nélkül
    kutyamód és árokmélyen –
    még a kutyát jobbnak vélem,
    mert ki tudná ránevelni
    ártatlan ebtársát ölni?

    Ne ily halált, ne ily harcot
    adjon Isten a magyarnak!
    Elég soká volt élete
    játék mások kezeibe’:
    ne legyen már többet játék!
    Legyen eztán a magáé!
    Harcolja meg, ha van harca,
    igazságát föl ne adja,
    mert a föladott igazság
    a világ testén sebet vág.

    De senki se szálljon hadba,
    ha egy angyal nem ragadja
    saját hittel, saját célért,
    s csak ha önkényt adja vérét
    és nem gyávaságból bátor,
    hanem angyala szavától.
    Nem kívánok örök békét,
    csak a gyáva harcok végét.

    Szent áldozat ez az élet,
    ha igaz szívvel fecsérled,
    de amelyért kényszer-vér folyt,
    a zászlón szenny lesz a vérfolt.
    Ne szűnjenek hát a harcok:
    magam is zászlókat tartok.
    Hogy lehetne béke boldog
    míg a tiprott jog sikoltoz?
    Hisz a sikoltás a csendben
    hangzanék még rémesebben.

    De csak az álljon ki sorba,
    kit angyala küld a harcba,
    s ha kincsét oltárra hozza,
    ne a más vérét áldozza!
    Tisztelje a más békéjét,
    ki halni kész az övéért:
    akkor csupa hős ví harcot,
    angyalok tartják a pajzsot

    és az Isten újra ránk néz
    felhőkből mint generális
    és így szól a szívek nyelvén:
    „Béke és harc mind az enyém!
    Jó katonám, hű zsellérem,
    fegyveretek elcserélem.
    Béke lesz az igaz harcból:
    de a béke tovább harcol.
    Új csata, más kard, új tábor,
    új csillagban győztes sátor!
    Nem kell nékem örök béke,
    csak méltóbb had szövetsége.”

    Forrás: FB Szeretem a verseket…

  • Babits Mihály: Miatyánk

    1914.
    (Egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült.)

    Miatyánk ki vagy a mennyekben,
    harcokban, bűnökben, szennyekben,
    rád tekint árva világod:
    a te neved megszenteltessék,
    a te legszebb neved: Békesség!
    Jöjjön el a te országod.
    Véres a földünk, háboru van,
    kezed sujtását sejtjük, uram,
    s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
    add, hogy mondhassuk könnyebben -:
    Legyen meg a te akaratod!
    mint angyalok mondják mennyekben.

    Előtted uram, a hon java,
    s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
    de vajjon a legkisebb lombot
    nem őrzi-e atyai gondod?
    nem leng-e az utolsó fürtön is
    áldva miképpen mennyekben,
    azonképpen itt a földön is?
    Megráztál, nem lehet szörnyebben,
    már most ami fánkon megmaradt
    őrizd meg őszig a bús galyat:
    mindennapi kenyerünket add
    meg nekünk ma, és gyermekeinket
    növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
    ma vérbe csuszik meg: értük az!

    Bocsásd meg a mi bűneinket,
    miképpen mi is megbocsátunk
    ellenünk vétetteknek: a gaz
    tied, büntetni: mienk csak az,
    hogy védelmezzük a mieinket!
    És ne vigy a kísértetbe minket,
    hogy ártatlanságunk tudatát,
    mint drága páncélos inget
    őrizzük meg bár véresen,
    hogy át ne hasadjon sohasem.

    Jaj, aki ellenünk mozdul:
    megvívunk, készen, bármi csatát,
    de szabadíts meg a gonosztul,
    mert tiéd az ország,
    kezedbe tette le sorsát,
    s te vagy a legnagyobb erősség:
    ki neveden buzdul,
    bármennyit küzd és vérez,
    előbb vagy utóbb övé lesz
    a hatalom és a dicsőség!

    Forrás: FB Szeretem a verseket…

  • Babits Mihály: Olvasás közben

    Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
    hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
    Jaj… nézd… lecsúsznak a világos lapról!
    s fejembe bizsegnek… hosszú sor… tömötten.

    S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
    súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
    s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
    elfogy!… hál’isten… s megindul a könnyem…

    A könny, a szelíd, meleg, enyhítő…
    és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
    amilyen nem volt száz esztendő óta.

    Megáll… elég vén: meghal az idő;
    a fülem zúg; s lenn mélyen a szívemben
    örök búgássá szélesül egy nóta.

    1. jún.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek