Fordító: Babits Mihály
A hídon át egy omnibusz
mint sárga lepke mász elő,
és itt-ott egy járó-kelő
mint nyugtalan bogárka, kúsz.
A kikötőben, árny között
pár sárga szénás-bárka száll;
és mint selyem-sál, sárga sál
csügg szerte sárga sűrű köd.
Hervadni kezd a sárga lomb
pörögve Temple fáiról.
Lenn a halványzöld Themze foly
s ráncos jáspis-hullámot ont.
Forrás: Magyarul Bábelben
Babits Mihály fordítása
Az éji Themze kék aranyfa
szürkés összhangba olvad át;
a bárka okkeroldalát
lombok serege megrohanja.
Már csúszva száll a sárga köd
s házakra, hídra árnyfedélt rak;
Szent-Pál egyháza buborék csak
a nagy várostenger fölött.
Aztán egyszerre kél az élet;
az utca hangja robogó;
egy kis madár a csillogó
tetők honán dalolni ébred.
Egy sápadt asszony egymaga,
halvány haján már napvilág jár,
haboz a végső gázvilágnál;
a szíve kő és láng az ajaka.
Forrás: Magyar Bábel – Babits Mihály fordítása
Állottam volna véled szembe,
és mondottam volna szemedbe
e kései dicséretet…
Oh ostoba, félszeg szemérem,
átkozott paizs a szegényen –
már nem segíthetek.
Hát mondom mostan! Mert hazátlan
bolyongtam ifjan e hazában,
és úgy leltem hazát,
hogy földjét lankával, halommal
és dús egét is csillagokkal
körém te rajzolád.
Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
ám tudtam én, hogy te mutattad
nékem: Hegy, domb, fa, tó…
Avar… mondtad te az avarra,
és én utánad mondtam zavarva
a sok-sok drága szót…
Így próbálgattam én utánad
nevén szólítani e tájat,
s hogy repesett szavam!
Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
Vörösmarty, Arany…
Köszöntem volna meg! Mint éltem,
mily árnyak között, milyen mélyben
és milyen egyedül!
Hogy nem is mondhatok már példát,
csak szikkadt, poshadt kútban békát,
amely tátogva ül.
Így éltem én. Most már egem van.
S már írva sorsom csillagokban:
s homálylik vagy ragyog?
Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
eblábakon jár-kél a hűség,
és visszaoldalog.
Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
mit ránk hagyál, hogy van-e részem
a honból énnekem?
Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
ha őrizem körömmel, foggal –
mert nincs más fegyverem.
Forrás: DIA – PIM
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke,
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csíra, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő, míg mi viharzunk,
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom,
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom –
tudja, hogy csak Őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje,
aki azt énekli: Béke.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Még élni sem érte az életet,
egy bátor pillantást ha vetett
s az ég, a föld mind ránevetett –
de nem lesz birtoka semmi:
a szépség, épség, ifjui vér,
tudás, tanulás, az isteni ér,
nők biztató szeme – mind mit ér,
ha menni kell neki, menni?
De megy szívesen, nem alkuszik,
anyjától könnytelen búcsúzik,
bár lelke szeretetben úszik:
sohasem tanult gyűlölni.
S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
s minden szeretetet szeretett,
nem élhet, aminek született,
mert ölni kell neki, ölni.
Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
szívet cserélt aranyat vasért,
oly kincse volt, ami többet ért,
mihez e föld aranya talmi:
arany szíve, arany mosolya –
mind értünk ingyen adja oda,
s győzünk-e, meg sem tudja soha,
mert halni kell neki, halni.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.
Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
szememet tépve (e parányi gyomrot,
amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
míg vére könnyé édesedve omlott.
Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,
s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.
S e zord napokban, mikor olyan olcsó
a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
s mint sok halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet nem jut,
csak népbe-hadba; míg a drága korsó
(a test) zuhanva, drága bora nem fut
szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;
mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
trágyázni, földbe, mint katona vére?
(Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)
Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
és lész eggyel több lámpa a sötétben,
egy fájó idege a pusztulásnak.
Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.
Légy élő kínja a levágott karnak,
égő emléke annyi régi fénynek,
miket kioltanak e vak fuvalmak.
És majd ha újra ébrednek a fények,
s lengetlen az emberség tiszta lángja,
akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Ó, mért nem lettem én muzsikus?
A szerelemnek e tengerén
elúszni – nem mint barna madár
fehér egen; vagy azúr vizen
mely tollát kívül nedvezi csak
s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
átitatva puhán,
átjárva egészen, szíva és
foszlódva lassan, omladozón,
eltűnve – nem befulva, hanem
beléolvadva!…
Ó, ti kemény
magvak, ti lelkem magvai, szók!
Művészetemnek nincs sava hát,
mely felolvasszon annyira csak,
hogy a gondolat salakja szent
italomnak színét és ízét
el ne busítsa? Szók, keserű
őstengerekből üllepedett
szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
felejtett könnyek alja, ti gondolat
kegyetlen izgatói – ha szótalan
tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
tán elringatna – de balzsamomul
szók emlékittas mérgeit oldozám,
s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
homokkal, hogy szemem csupa vér.
Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
zene! mért nem lettem én zenész?!
Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csíkot
az áttetsző kék tinta vizen,
s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg barikat
az oldalára játszani festenék.
Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!
Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
ahány szó benne: várrom, Itália,
hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
s más kedves élet rémei, háborúk,
emlékek, álmok, izgalom, új halál
minden szótagban, új sebek, új kínok,
s nem élhetendő életek eleje:
nem a holt színek élete, nyugalom,
tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
tudatlansága, állati szent öröm,
sem a virágok illatos élete,
sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
vak boldogsága: rejtekes istenek
életlen élte, nagy zene, szent
halál, vak fények, szótalan olvadás. –
Ó, mért nem lettem én muzsikus?!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
(1916)
Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
ráznak, és már a nagy fa remeg.
Ó, boldog a dús fa, nem busul:
ha rázzák, drága gyümölcse hull.
Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.
Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.
A hazára az első telt pohárt:
igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.
Az emberekre a másodikat,
hogy adjon az Isten észt nekik.
Most ezt is szótlan, harmadikat,
a kedvesem kisujja miatt!
Hadd áldozom még e poharat
minden gyönyörért, ami megmaradt,
jóért és rosszért, ami csak ért,
bántalmakért és bánatokért.
Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
mert véres földből szűrte a fa.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
(1916)
Ó, mikor oszlik már a köd?
Hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!
Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem,
ha látom, hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.
És átkoznom sem a vihart,
s kiáltanom borzadva, hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.
Nem volna jobb-e, magyarok,
míg rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok
szorosan összebújni mind?
Dalolni tán vigasztalót,
s vigyázva lesni, hol derül,
és szólni: „Kösd ki a hajót!”
ha partot látnánk messziről?
De jaj, bajában sem barát,
magyar sem érti a magyart,
civódik, mint a rossz család,
s olykor még áldja a vihart:
ó, szörnyű! még dicsérgeti,
mert rab tűrővé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél kedvesebb.
Ők amíg vérük vére hull,
úgy védik itthon a hazát,
hogy szívbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek igazát.
Így jártam én is – nem rege –
és úgy vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit egyre vernek a nagyok.
De csitt! duzzogni nem szabad,
szívem! jutalmat ne keress!
Jutalmul: mindig légy szabad,
s ha nem szeretnek is: szeress!
Gondold, hogy könny és vér pereg,
s van méltóbb annyi fájdalom:
s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
(1914 — egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült)
Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háború van,
kezed sujtását sejtjük, Uram,
s mondjuk, de nyögve, szomorúan —
add, hogy mondhassuk könnyebben —:
Legyen meg a te akaratod!
Mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted, Uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
Nem leng-e az utolsó fürtön is,
áldva miképpen mennyekben,
azonképpen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
mármost ami fánkon megmaradt,
őrizd meg őszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
ma vérbe csúszik meg — értük az!
Bocsásd meg a mi bűneinket,
miképpen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek: a gaz
tied, büntetni; mienk csak az,
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kísértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget,
őrizzük meg bár véresen,
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tiéd az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erősség:
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
