https://verskucko.com

Címke: bánat

  • Tóth Árpád: Álarcosan

    Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
    Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
    A világ minden fényét s melegét
    Szórva adnám.

    Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
    Ibolyákkal a téli Riviérát.
    Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
    Boldog órát.

    De most oly nehéz. Most egy sugarat
    Se tudok hazudni, se lopni.
    Vergődő és fénytelen harcokon
    El kell kopni.

    Az Antikrisztus napjai ezek,
    Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
    Röhögő senkik, balkörmű gazok
    Szállnak mennybe.

    S én lent vergődöm, és nem tudja más,
    Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
    De légy türelmes. Jön még ideje
    Szebb zenéknek.

    Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
    Váró révem, virágos menedékem.
    Most álarc van rajtam, zord és hideg,
    De letépem,

    Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
    Öledbe hajló arcomról lemállik,
    S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
    Mindhalálig.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szécsi Margit: Mit akartam

    Mit akartam én itt magammal,
    gyöngéd bohóckodásaimmal.

    Sok pénzt kellett volna keresni.
    Olykor megpróbáltam szeretni.

    S volt szivemre-szorított késem:
    a kockázat volt fényűzésem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Csillagvirágok

    Mikor a tavasz osztja csókjait,
    S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
    Felébrednek a nedves pázsiton
    Piciny, fehér kis földi csillagok…

    A harmatcseppes rétek bársonyára
    Fehéren hull ezer csillagvirág,
    Felette lágyan elsuhog a szellő,
    S az erdő szélén intenek a fák…

    Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó,
    Ezüst sugártól tündökölt az ég,
    Reggel is sokáig oltotta
    Erős fényét a kékes messzeség…

    Egyszer meglátott valahol
    Egy sápadt fényű testvér csillagot…
    De elvesztette… s keserves bánatában
    A horizonton végig vágtatott…

    Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
    S a földre hullva többé nem ragyog…
    A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
    Keresik azt a sápadt csillagot…

    Verseim piciny csillagvirágok,
    S én egy olyan hulló csillag vagyok,
    Ezer darabra tépve lelkemet
    Keresem azt a testvér csillagot…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Ezüst

    A haranghúzás sötét pillangói
    a virágokra selymesen leülnek;
    parányi dolgokra tűzi az ünnep
    jámbor címerű játék-lobogóit.

    Az udvarok hűs rajzosra seperve,
    az utcán harsog a locsolt pázsit,
    a csend arany legyekkel muzsikás itt,
    lábam elé száll inni a gerle.

    A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan
    a levelek ezüstjét s meghatottan
    felszállanak remegő sóhajokban
    a jegenyék a lángralobbant nyárban.

    A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,
    mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;
    s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének
    ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Nosztalgia

    Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
    nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
    majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
    és visszaköszön mindenki, aki leszáll;

    egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
    csak tudják: ott vagyunk,
    nem kell szégyellnem a kezem,
    hogy kifordítva ölembe hull;

    egy nap hazamegyünk,
    hazavisz mindenkit a fájdalom,
    szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
    torkunkban az ismerős víz íze;

    egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
    és egy krumpliföldön előrebukunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Mi lesz?

    A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.
    Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. –
    Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves
    kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?

    Szorongások, csapások – terelheted figyelmem –
    csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.
    Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:
    a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.

    Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes
    szót testünk mondja már, és a másik érti is már,
    s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj
    méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Riadozó kezed

    Életadó gyámoltalanodsz

    Szinte kapaszkodva nyúlsz a
    testekhez miket te szültél

    Nő körülötted az árnyék
    gyöngül benned a nap

    Magamra ismerek ha nézlek
    Csakhogy te még
    nem szoktad meg amit
    én már régóta cipelek

    Társam életadó
    ne félj!

    Riadozó kezed torkom szorítja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: SULAMIT

    A hold arcához hideg szél csapódik,
    a tiszta holdat paskolja, veri.
    Az arcát nézem: homloka redőzött,
    az ajka beteg mosollyal teli.
    Bús arcú férfi. Petyhüdt orrcimpája
    sok lázas percnek mutatója lett…
    Öreg hold, vén hold, úgy-e, beleuntál?
    Nézd, jő egy felleg. Csukd be a szemed.

    … Valami kósza, bús keleti lány ment
    tőlem nyugatra tegnap… Vagy egy éve…
    Hagyott rám lengő, gyászfátyolos alkonyt,
    mit pállott csapszék vonszol be az éjbe;
    hagyott rám ádáz, cudar szomjúságot,
    pedig, te vén hold, láttad azt az éjet,
    mikor az utca ránkhajolt alattad
    s Sulamit ajka a hajamba tévedt…

    Ma újra ittam. Sokat, vagy még többet,
    hisz hajlanak a szőlővenyigék!
    Az asztal táncol, tántorog a talpam…
    aki pogány, az csók helyett igyék!
    A hideg szél már nem veri a holdat,
    hogy lángol az a sok véres redő…
    A sápadtsága fojtogat, szorongat;
    tán arra gondol, hogy erre bolyonghat
    nyugat felé a kósza szerető?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Emlékezz hát

    Ó, álmaimban aluvó!
    Szemed pillája rebben.
    Mint méz a sejtben, felragyogsz
    szétszórt emlékeimben.

    Emlékezz hát! A túlnehéz
    homályban hogy hajoltunk
    egymás felé, hogy készülődött
    változhatatlan sorsunk.

    Felém hanyatlott homlokod,
    s önnön szándékom ellen
    csókoltam idegen fejed
    fájdalmas szerelemmel.

    Mint kimerült menekülő,
    ha lélegzete fárad,
    úgy érzem, szinte fojtogat
    mellembe gyűlt hiányod.

    Mert minden tefeléd sodor,
    akármi lesz a vége.
    Nem védem már magam, s magad
    te is hiába véded.

    Emlékezz hát! A jeges éj
    üres örvénye érint.
    Fejünk felett a zord idő
    vad látomása érik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Annyiszor játszottam boldogot

    Annyiszor játszottam a boldogot,
    most végre boldog lehetnék –
    nyugtalanul figyelem magamat,
    vajon mi hiányzik még,

    mi hiányzik és honnan hiányzik,
    a világból-e vagy belőlem,
    hogy miért nem csurran a méz,
    fanyarul megért szőlőszem;

    vagy nincs is, csak a mesében,
    elkopott idegeket simogató
    szép hazugság, kábítószer,
    és mindegy, rossz voltam vagy jó,

    s a boldogot csak játszani lehet,
    és az élethez ennyi is elég,
    az üdvözült angyali boldogságot
    nem ismerik, csak a hülyék.

    Forrás: Lélektől lélekig