Mert éltem én oly korban is e földön,
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenlősen leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.
S emberré válni újra kedvük támad.
🕊️
(„Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez!” – Petőfi)
Már könnyelműen se – inkább sehogy.
A lant húrjai érintetlenek,
csupán „szent fáján” kopognak az ujjak
ritmustalanul, reménytelenül,
a saját fájdalmak és örömök
zendítésére sem alkalmasan.
Nem oly pusztában bujdosunk, mint hajdan
népével Mózes, mert mi berkeinket
tesszük művelhetetlen pusztasággá,
amelyből végleg nincsen már kiút.
Így a lángoszlop, melyet egykor „isten”
külde s mely mára gomba-formát öltött:
nem kivezet, hanem beűz a lélek
odvába – s az sivárabb, mint a puszta.
Előre hát? S hová előre? Tűzön
és vízen át a néppel – de hová?
Nem át a tűzön, ám bele a tűzbe,
amelyet oltani fogytán a víz, így
lassan már folyók medrében loboghat.
Hamis próféták jönnek seregestül
s ma is Kánaánt hírelnek, holott
a tej s a méz immáron egyre több
ember számára lesz elérhetetlen.
A bőség kosara felül lyukas:
mit beletesznek, fölfelé potyog ki,
s a jognak asztalát rossz szellemek
idézői táncoltatják szeánszon.
Kérdezhetném, hogy meddig nincs megállás
a nevetségessé vált küszködésben?
Munkáinkért az élet semmivel
fizet ma is – csak ennyi aktuális
Petőfi verséből, mert a halál sem
lágy csókkal zárja le a szemeinket,
hanem kioltja irgalmatlanul
neonreklámok s atomvillanások
szemlélődést ölő fényözönével.
🕊️
Hamis hangú bádogkolomp
után kis nyáj fele tolong,
már terelő puli se kell,
a kolompszó az Égi Jel:
mint Mózes a lángoszlopot
követik bódult állatok,
úgy követi mindegyikük
a megkergült vezérürüt,
hogy vakhite a kényszere.
Csörtet önként a semmibe.
🕊️
(Kodály Zoltán emlékezetére)
Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
belévethessem hazám búbaját?
S ha ekét ragadni volna is elég ok:
megvan-e még a szántás tudománya?
Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
kinek még ismerős az eke szarva,
s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
ahogy valamikor az öregapja.
Ki vette el dalos kedvét e népnek?
Ki tette, hogy elnémult benne minden,
mi arra volt jó, hogy aszályos évek
vihar előtti csendjén átsegítsen?
S most mire jó a harsány hangok árja?
Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
Hogy süket is legyen a némaságba
beletörődött, elszontyolodott nép?
Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
a lélek csendjét, mely az ősidőkben
utat nyitott sosem volt zengzeteknek,
hisz tőlük zendült emberré az ember,
s ha dallam vértezi, az is maradhat!
Ám akinek a szíve süketen ver:
mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?
🕊️
A közelséged égetett,
felforrt a víz a Balatonban,
aztán eljött az „ég veled” –
s megjött a tél utána nyomban:
közénk befagyott messzeség
víztükre állt (föl most sem olvad),
az út mentén a jegenyék
jégoszlopokként sorakoztak.
Kit szerettem? Ki tudja már?
Téged? Vagy azt a szép vidéket?
Tőled szépült meg az a táj?
Vagy az varázsolt szépre téged?
Ha véletlenül Pest-Budán
kerülsz elém: nincsen varázslat,
jánosbogár-fény, itt talán
a neonok közt meg se látlak,
ott kellettél, szédült mezőn,
szerény sugarad lángolás volt,
de ijedten, védekezőn
szájad elé kaptad a távolt.
S negyvenkét éve szomjazom
megtagadott csókod, miközben
mások csókjával ajkamon
szénné naponta pörkölődtem,
ám mindig, mindenütt jelen
voltál, te máig csókolatlan,
mivel nem lettél kedvesem:
hű a hiányodhoz maradtam.
Emléked rosszallón kísért:
csöpp áfonya tengernyi mézben,
mert arra már, hogy visszakérd,
amit nem adtál – nincs remény sem.
🕊️
(Dr. Faragó Ambrusnak)
Kortársunk lettél, Dózsa unokája,
népedért síró, bocskoros nemes,
te lázongó kálvinista, ki az Istent
bajtársának érezte, nem urának.
Kortársunk vagy, mert régi verssorokkal
a perc ma támadt emberkéit épp úgy
idegesíted, mint sok év előtt
a vén huncutokat, gonosz ostobákat.
És lásd, az öreg Kúnnék százezerszám
készülnek halni újra, mert a gyógyszert
– mely életükhöz hozzátenne néhány
hónapot még – nem tudják megfizetni.
Újpesten, elcsapott legények vackán
megint a nyomor álmodik s a disznó-
fejű Nagyúrral nincs, aki kiálljon,
mert már a böllérkést is rozsda marja.
Korcsok, cifrálkodók és félig élő
magyarkodók ítélkeznek fölötted,
kitépnének e földből, mint a dudvát,
hiába vagy millió gyökerű.
Néped megint minden igának barma,
mert harcot végig – tudjuk – sose harcolt,
erőt játszik a vertnek született most,
s közben fejét, jussát, szívét kobozzák,
őrzői rég cserben hagyták a strázsán
a hitet, mit az ember Szépbe-szőtt itt.
És Komp-ország – szennyes hullámot szántván –
a semmitől a semmihez verődik.
🕊️
Elvették tőlem a Himnuszt,
csak mert elénekelték.
Torkukkal beszennyezték.
Elvették magyarságomat,
mert maguk magyarnak mondták.
S ha ők a magyarok:
a török meg az osztrák.
Elvették játszó kedvemet,
mert silány alakításért
követelték a tapsot.
Aminthogy a tetszés jelének vették,
ha a közönség szisszent, felmorajlott.
Elvették az életemet,
mert ifjúságom szép sólyommadarára
rút kányák bélyegét sütötték,
miközben füstifecskének hazudták
a maguk egerésző ölyvét.
Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, semmit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek.
🕊️
Ki itt a jó magyar?
A szájtépő, a másságot leszóló,
a mellverő, de vész elől kilógó –
az lenne jó magyar?
Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
de „honféltése” népét sem kímélné –
az lenne jó magyar?
Ki eladná az országot egy lóért,
s a lovat, nemzetének, milliókért –
az lenne jó magyar?
Ki Európát falná fel, de régi
ázsiai voltát se jól emészti –
az lenne jó magyar?
Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
ha átkokat nem szittya dühhel öklend –
az lenne jó magyar?
Apai ágon áldás eleimre,
hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
ezért itt élni s tartozni e néphez
vérség szerint lehetek illetékes.
De önmagában ez mit sem határoz,
csupán elindulás a vállaláshoz,
ahonnan már csak lélek s ész irányít
munkálni a világból egy hazányit.
Anyám ágán is áldom minden ősöm,
fejfáiknál emlékezőn időzöm,
mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.
Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
példázza: mitől jó magyar az ember,
nekik tudom be, nem a vér szavának,
hogy épeszűen szolgálom hazámat.
🕊️
Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
és nem is keresgélek már tovább.
Ha volna még türelmem, felkutatnám
mosolya virágosabb válfaját
új asszonyarcokon. De – furcsa módon –
ma már a mosolyánál fontosabb,
hogy mosolytalansága sem kietlen
s hogy könnyei sem vádlón hullanak.
A bánata tehát kicsit se bántó,
ha tőlem szenved is – nem ellenem,
fájdalmának nincs támadó iránya,
csak tiszta súlya. Ezért szeretem.
Áldozatot hoz? Nem. Csak tudja jól, hogy
az önvád – mit szívemben keltene –
egyensúlyom emésztené el s akkor
néki is felborulna mindene.
Hát így vagyunk. Önzés önzést kímél, mert
eggyé igézne fél harmóniát.
Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
és nem is keresgélek már tovább?
🕊️
Jaj, istenem, hogyan szeressem?
Egy mód marad csupán: nagyon.
Egymásnak tőr vagyunk mi ketten
és egyedüli oltalom.
Nem lesz könnyű vele az élet,
de nélküle nem élhető,
ha összeadsz két gyöngeséget –
kijöhet abból egy erő.
Ilyen a matematikája
a szerelemnek – logika
nincs benne. Egyetlen szabálya:
osztással kell szoroznia.
E feles számrendszer – mi bölcsre
s balgára végzetes lehet –
magát nullázza le, ha össze
nem osztható az egy meg egy.
Tudom, ha nem is hiszek benne:
ő velem összeosztható.
Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.
S majd jegynek jó lesz rá a jó.
🕊️
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
