„Barát az, akinek az ember kiöntheti szíve teljes tartalmát, és darabokra apríthatja, tudva, hogy a leggyengédebb kezek fogják megrostálni; megőrzik belőle azt, amit érdemes megőrizni, a maradékot pedig egy gyengéd, szeretetteljes lehelet fogja tovafújni.”
(Arab mondás)
Forrás: Lélektől lélekig
Meg kell fejtenem, ki vagy,
mit akarsz velem,
mennyi benned az áhítat,
a barátság, a szerelem?
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben,
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit,
s pókháló ejti csapdába
az időtlent.
Meg kellene fejtenem e nagy
szelídgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét,
csönd-kondító pillantásodat,
s ki vagyok neked,
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben,
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem.
Forrás: Verspatika
Úgy áldjon meg Isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszú boldog nap a kéj.
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.
Forrás: eternus.hu – Vörösmarty Mihály: Névnapra
Barátaim megölelének…
Szivökhöz nyomták szívemet;
Bennem mi boldog volt a lélek!…
Később tudám meg: mért öleltenek? –
Azt tapogatták, míg öleltek:
Hol van legfájóbb része e kebelnek?
Hogy gyilkukat majd odadöfjék…
És odadöfték!
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Forrás: Lélektől lélekig
Ha kiértünk a szép, szabad mezőre,
nagyot kurjantott, mint a pásztorok.
Most a hegyen néma bazalt az őre,
s szabad hegyekre néző sír-sorok.
Forrás: Lélektől lélekig
Miért nem marad mindig ugyanúgy minden?
A kék ég se legyen soha másból!
Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is…
Csak ő nem tért vissza a csatából.
Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
Az álmatlan és dühös vitákból,
Csak most, hogy nincs itt, tudom és végre megértem,
Amikor nem tért vissza a csatából.
Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
De mégis részeg volt a muzsikától,
Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni
És tegnap nem tért vissza a csatából.
Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
Úgy szakadt ki a kérés a számból,
Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
Pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
Elesett őrangyalaink megvédnek,
Az ég az erdőn tükröződik vissza,
Ezt mutatják a fák: égszínkékek.
Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
Megosztoztunk időn és dohányon,
De ma már csak az én időm folyik,
És úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
ford.: Földes László
Forrás: Lélektől lélekig
„Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?”
(Váci Mihály: Te bolond)
Ki mondja el, ha nem te, hogy
nem az a bolond, ki összerogy,
hanem ki fölkél s újra lép,
bár tudja: Abda vár odébb?
Ki mondja el, hogy nem terem
fenyőtoboz szőlőhegyen,
s beléndekből csak ostobák
próbálnak főzni gyógyteát?
Ki mondja el, hogy verebet
fogni dobbal ma sem lehet,
és hogy a légy ma sem darázs,
a krumpli meg nem záptojás?
Tanár úr, mindig kell, aki
a kézenfekvőt mondja ki,
bár únja kis- és nagydiák
a zsáknyi evidenciát.
Nekünk ma sincs más munka itt,
mint eldarálni azt, amit
régen tud már bölcs és hülye,
csak sohasem gondolt bele.
Megértük, jó, a hatvanat,
de kis időnk talán marad
arra, hogy járjon még a szánk,
míg érdemes figyelni ránk.
Forrás: Lélektől lélekig
Petőfihez
Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
S mily szívesen fogadnék szót neked!
De átkozott gebe az a Pegaz,
Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.
Tegnap már mintha írni kezdenék,
Egészen a tollrágásig menék,
De, varjú tépje meg a rossz lovát,
Hiába biztatám, hogy: co tovább!
Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán
Egy kis Petőfiség ragadna rám:
Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,
Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég”!
Mit is haszontalankodom vele,
Mikor szívem zsibajjal van tele.
Vendége jött s avval sok a dolog,
Minden kis érzelem sürög-forog.
Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,
S egymásba ütközik minduntalan.
De nem csoda, a szív vendége nagy
S igen kedves neki, mert az te vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Szatmár, szeptember 9. [augusztus 29.] 1847.*
Bájdús Jankóm!
Igazság szerint még csak augusztus 29-e volna, de miután rám parancsoltál, hogy szeptember 9-éről írjak, tehát ezt a dátumot nyomintottam föl oda az eszterhéjra… már megbocsáss, a Jézus áldjon meg, hogy a rendelt időnél előbb találok írnya, mint Jókai mondja. De én neked meg nem bocsátok azért, hogy nem te írtad leveled borítékára a címet. Asszonyírás… fekete pecsét… no disznó teremtette, ezt az embert az ördög elvitte! ez megszakadt a verscsinálásban, meghalt! így gondolkodtam, s remegve bontottam föl leveledet. Máskor ilyen bolondot ne tégy, mert én nemigen szoktam megijedni, de ha megijedek, szörnyűt ijedek. Ha meghalsz, akkor üss fekete pecsétet, de legalább a címet még akkor is te írd.
Tompát pedig héjjába mentegeted, mert ha én magam ki nem tudtam őt menteni, bizony senki más nem lesz rá képes. Mindenesetre szar ember. Ha Vahothoz hosszabb időre kötelezte magát, megmondhatta volna ő ezt nekem, ahelyett, hogy odaígérkezett az Életképekhez nagy gyáván vagy nagy kétszínűen. Eh!
A szavadra tökéletesen elhiszem, hogy silányok azok a versek, melyeket írtál, hanem azért csak írd le őket, kedves öcsém, és küldd el nekem, mert két orr többet lát. Nem cselekszel bölcsesség nélkül, ha afféle balladákat írsz, mert azoknak nemcsak szűkében, hanem pláne teljes hiányában vagyunk. Már én rég megpróbáltam volna, de tudj’ isten, nemigen érzek hozzá tehetséget magamban. Toldi Estéjét, ha a lelked kinyögöd is bele, elkészítsd október 10-éig, akkorára majd megírom, hova küldd. Én megírtam Szécsi Máriát… el ne ájulj ijedtedben, nem pályázok vele: az Életképekbe vagy a Szépek Könyvébe adom.
Koltóra az utósó posta Nagybánya. Legközelebbi leveledet már oda zarándokoltasd. Szeptember 8-án este ott leszünk, s ha tőled jön a levél, ne búsúlj, házasságom első napján is elolvasom. Akar hiszed, akar nem, ezt nem minden emberrel tenném.
Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban fölfogjam.
Tennap voltam ismét Juliskámnál. Hetenként egyszer megyek ki hozzá, s kétszer kapok tőle levelet. Milyen levelek!… Az utósót ezzel végezte: „Rabszolgád vagyok, mert szeretlek; királynéd vagyok, mert szeretsz. Úgy hódolok neked, így felölellek magamhoz. Mind a két helyzet boldogítóbb, mint világok fölött uralkodhatni, mint istennek lehetni!”
Arra pedig veszett kutya módra számítok, hogy Pesten minél elébb vendégem léssz. Szegény legény voltam eddig is, ezután, másodmagammal, még szegényebb leszek, de valahogy csak elférünk majd, ha szorulunk is, ha mingyárt hárman fekszünk is egy ágyba, s hárman eszünk is két tányérból. És ha hármunknak kevés lesz az étel, én majd azt mondom, hogy nem ehetném, vagy hogy beteges vagyok, s ti jóllaktok. Denique* ne aggódjál egy garas árát se.
Hanem inkább bíborba-bársonyba öltöztetlek, hogysem még többet írjak. Elég tőlem ennyi, „elég, talán sok is”, mint Vahot Sándor mondja egy költeményében igen költőileg. Tehát agyba-főbe ölelvén és csókolván benneteket egy szálig, vagyok atque maradok
(jelenleg éppen viszkető tökű) barátod
Petőfi Sándor
[Kívül] Tekintetes Arany János úrnak barácságos tisztelettel, Nagyvárad, Nagyszalontán
Forrás: Lélektől lélekig
Emlékszik a római télre?
(Kis jel-szeletként említem meg ezt.)
Mely úgy úszik a múltjainkban,
mint egy jegelt narancsgerezd.
Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal.
(Milyen gerezd-forma sávok!)
Kérem, csináljon, úgy, mint eddig is,
gerezdekből teljes, kerek világot.
Forrás: Lélektől lélekig
