(1916)
Ó, mikor oszlik már a köd?
Hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!
Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem,
ha látom, hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.
És átkoznom sem a vihart,
s kiáltanom borzadva, hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.
Nem volna jobb-e, magyarok,
míg rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok
szorosan összebújni mind?
Dalolni tán vigasztalót,
s vigyázva lesni, hol derül,
és szólni: „Kösd ki a hajót!”
ha partot látnánk messziről?
De jaj, bajában sem barát,
magyar sem érti a magyart,
civódik, mint a rossz család,
s olykor még áldja a vihart:
ó, szörnyű! még dicsérgeti,
mert rab tűrővé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél kedvesebb.
Ők amíg vérük vére hull,
úgy védik itthon a hazát,
hogy szívbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek igazát.
Így jártam én is – nem rege –
és úgy vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit egyre vernek a nagyok.
De csitt! duzzogni nem szabad,
szívem! jutalmat ne keress!
Jutalmul: mindig légy szabad,
s ha nem szeretnek is: szeress!
Gondold, hogy könny és vér pereg,
s van méltóbb annyi fájdalom:
s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
