https://verskucko.com

Címke: belső út

  • Lucian Blaga: Idézet

    „Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki magad elé bármilyen célt,
    csak egyet ne: a boldogságot.”

    Forrás: Lucian Blaga

  • Gősi Vali: Lélekúton

    A titok néha mélyen megbújik
    de te ne add fel, s rátalálsz
    utad során egy hűséges társra,
    s nem lesz több hamis vallomás.

    Ha kitaláltad önmagad titkát,

    s nem rejti maszk már lényeged,

    valami tiszta, csillogó fénytől

    ragyog majd mindig a két szemed.

    Széthull a fény, és nyalábján végre

    mosoly születik arcodon,

    s e néma, szégyenlős biztatásra

    fénycsókot lehel az ajkadon.

    Feltárul – ahogy az első csókra –

    a rejtőzködő, nagy titok,

    s szelíden súgja, alig hallod:

    • hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

    E fénylő, tiszta, derűs világban

    lehulló álarcod mögül

    felderül valódi, tiszta éned,

    és lágy dal fakad ott legbelül.

    Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam

    neked szól, rólad mesél:

    önmagad mélyén hallgató lényed

    dalolja halkan: ez vagyok én…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitéz Ferenc: Boldogság és annak madara

    Nem biztos, hogy kék
    Nem biztos, hogy madár.
    Nem biztos, hogy boldogság.
    De felröppen az égben, s folytatja útját a levegőben,
    és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése
    is képes megteremteni ezt a
    -csupán pillanatokban mérhető-szárnyalásra késztető állapotot.
    A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra.
    “az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni”
    A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.
    Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.
    A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,
    az emberi akarat s az ezt tápláló hit
    feladása maga a halál,
    mert süketté lesz az ember.
    Nem hallhatja meg a madár énekét.
    Mert a madarat nem kívül kell keresni,
    repülni nem lehet az égben,
    dalt hallani,
    megérezni
    a boldogság ritmusát nem lehet
    -csak legbelül igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Az erő

    A minap imádkoztál hozzám, ember
    panaszkodtál, nehéznek érezted
    a földi keresztet
    erőt kértél, útmutatást,
    bűneid bocsánatát
    egyszóval:
    elmesélted lelked minden bánatát.

    Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
    az élet
    arcodon keserű ránc-nyomot hagy
    sötét árkokat láttál a szemed alatt,
    amikor reggel a tükör előtt álltál
    s útközben bágyadtan nézted
    a szürke falat,
    mely mellett utad minden nap elvezet
    úgy érezted, egyedül vagy,
    pedig kavargott körülötted a tömeg.

    Kiabáltak, lökdösődtek,
    mindegyik tört vélt célja felé,
    mint ahogyan te is
    és közben nagyon egyedül érezted magad,
    a célt pedig értelmetlennek
    azt a célt,
    amely tegnap még életed része volt.

    Imádból úgy tűnt,
    nem bízol igazán bennem,
    nem bízol igazán abban,
    hogy ez az iszonyú
    fojtogató
    állapot
    megszűnik egyszer.

    Ennek ellenére megértelek
    s tudom, mit érzel,
    hisz én is voltam magányos,
    amikor
    tanítottam az embereket
    és nem értettek,
    amikor
    tanítványokat választottam
    és csalatkoztam bennük,
    amikor
    királyt akartak belőlem csinálni
    és hamis szóval dicsőítettek,
    amikor
    elárultak
    leköptek
    megtagadtak
    s amikor
    úgy éreztem, mint most te:
    hogy még az én Atyám is elhagyott.

    A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
    közömbös arcok,
    üres szemek néztek rád
    s te is automatikusan felvetted
    a közömbösség álarcát,
    hogy elvegyülj a tömegben
    és ne lássák mások,
    hogy mennyire egyedül érzed magad.

    Nagyon vigyáztál,
    hogy ne csillogjon a szomszéd
    lépcsőházban lakó
    panel-társad
    szemében elégedett-fásult
    ál-örömsugár:
    “Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
    az is, ott, hasonló cipőben jár!”

    Néztél a semmibe, mert azt hitted,
    így kirekesztheted,
    tudatalattidba gyömöszölheted,
    hogy társtalan bolyongsz.

    A buszon
    kétszer oldalba löktek
    letaposták a jobb lábad kisujját
    és majdnem elsodorták a táskádat,
    mire ahhoz a megállóhoz értél,
    ahol minden nap le szoktál szállni.

    Munkahelyed egy mellékutcában van.
    Oda befordulva ritkult a tömeg
    már nem kiabáltak
    nem lökdösődtek
    céljukat elérték
    a névtelen,
    párhuzamos
    szemtengellyel
    közlekedő
    arcok.

    Nyugodtan haladhattál
    végig az utcán
    s közben rádöbbentél,
    hogy ennél az ürességnél
    még az arctalan tömeg is jobb!

    Kútban érezted magad
    a házak rád akartak omlani
    a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak –
    hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
    de csak mentél tovább:
    a kötelesség-reflex mozgatta
    lábaid vittek előre.

    Amikor már úgy érezted,
    nem tudsz lépni sem,
    amikor úgy érezted,
    ott esel össze,
    nagyot dobott a szíved
    adrenalin áramlott szét testedben,
    mert valaki megfogta a kezed.

    Erő költözött fáradt agyadba,
    hogy már gondolkodni is tudtál
    s ez az erő eddig ismeretlen
    biokémiai kapcsolatokat is
    teremtett az idegsejtjeidben.

    Ettől megnyílt a szemed befelé,
    megnyílt a füled olyan hangokra,
    amelyeket csak azok hallanak,
    akiket ez az erő megérint.

    Először nem tudtad,
    mi van veled.
    Megálltál a járda közepén,
    mert a soha nem tapasztalt,
    elemi erővel feltörő
    boldogság
    megdermesztette lépteidet.

    Megálltál és hallgattad
    az egyre tisztábban kivehető hangot,
    amelyet nem te mondtál magadnak,
    s nem is a melletted néha-néha
    elsiető
    megkésett arcok
    szóltak hozzád.

    A hang máshonnan jött
    másvalaki szólt
    egy benned lakozó,
    eddig szunnyadó
    gyönyörű világról.

    Én szóltam hozzád,
    a teremtőd,
    mert láttam, hogy lelked tiszta,
    de valódi célok híján
    kétkedő és tétova.

    Tapasztald meg, ember,
    hogy nem vagy egyedül
    csak fordulj felém
    nyisd ki a kaput
    bocsáss be házadba
    és meglátod, egész más lesz
    benned s körülötted a világ!

    Kapudon régóta kopogtatok,
    de úgy látszik,
    valahol út közben elenyészett
    a kopogás hangja
    vagy olyan nagy volt
    a magány dübörgése,
    hogy kezem szeretet-koppanásai
    nem jutottak el a füledig.

    De most, hogy küszöbödet átléptem,
    ugye már nem is vagy olyan
    magányos
    ugye oszladozik a homály
    az ember-maszkok arcokká változnak
    ugye látod, hogy ők is
    segítségre szorulnak
    szeretetre vágynak,
    miközben a semmibenéző szemeik
    határozott irányt véve
    téged keresnek?

    Látom, lelked megtelik
    kegyelmem táplálékával
    s ettől
    percről percre más leszel
    szinte fizikailag átalakulsz.

    Milyen boldog vagyok,
    hogy boldognak látlak,
    ember-gyermekem!

    Te már ráléptél
    Jákob létrájának legelső fokára.
    Igaz, hosszú még az út,
    de ne tétovázz!
    most már tudod:
    én veled vagyok,
    vezetlek
    s ha kérsz, még több erőt is adok,
    hogy a létra fokait legyőzve
    eljuss hozzám.

    Most pedig megyek
    várnak rám sokan,
    kik szintén úgy érzik,
    nem tudnak élni
    támasz nélkül,
    magányosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Magányosság erdejében

    Ez itt a magányosság erdeje.
    Itt én vagyok csak, én és valaki,
    valaki, akit nem is ismerek.
    És aki mégis, mégis elkísér
    a kármeddig megyek.
    Valaki, akit mégsem ismerek.

    S van itt egy álom: különösen szép
    és különösen mégis fáj nekem:
    Valaki egyszer majd elémbe lép,
    és megfogja két tévelygő kezem,
    lecsókolja két könnyező szemem….
    Valaki majd az életembe lép,
    aki százszor több, mint az életem.
    van itt egy álom: különösen szép,
    és különösen mégis fáj nekem….

    Ez itt a magányosság erdeje.
    Itt én vagyok csak, én és valaki,
    Valaki, akit nem is ismerek,
    és akiről tudnom sem szabad:
    Bár jobban szeretem, mint magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Sose bánd

    a hang… a hangot a csend szüli meg
    és észre talán csak úgy veszed,
    ha már vele-száll, vele zeng
    szíved…

    a fényt a szem fura mágusaként
    úgy zárja keretbe a vaksötét,
    hogy élesen álljon a kép
    eléd!

    sose bánd
    azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
    csupa rész az egész,
    bánat vagy nevetés, amíg élsz,
    de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

    míg hazaérsz,
    itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
    vagy a lét peremén, hol a hang
    meg a fény elenyész,
    sosem árt, ami ér, sem a rossz
    sem a jó
    sose kész…

    a csend… a csendet a hang szüli meg
    és észre talán csak úgy veszed,
    ha hozzásímulsz,
    s veletart szíved

    sose bánd
    azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
    csupa rész az egész,
    bánat vagy nevetés, amíg élsz,
    de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

    míg hazaérsz,
    itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
    vagy a lét peremén, hol a hang
    meg a fény elenyész,
    sosem árt, ami ér, sem a rossz
    sem a jó
    sose kész.

    sose bánd
    azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
    csupa rész az egész,
    bánat vagy nevetés,
    amíg élsz,
    de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Leleszi Balázs Károly: A pásztorbot tekervényei I–III

    I

    Mert a szerelem olyan, mint a megduzzadt hegyi patak.
    Sietve lefelé iramlik, őrálló sziklának ütközik, kortalan
    erői hiányt vagy láthatatlan szépségeket szimatolva
    új medreket vájnak, mígnem lecsendesedve,

    pajtaillatú mezőket s pásztorszellős legelőket fedez fel.
    Fejemet a jégbordás földre szorítom, hallom, hogy jössz,
    azt mondják, néhány perce távoztál el. Ma este
    fürkészve jár körbe a fogyó Hold. A téli táj mögött

    egy másik táj. Szerelemről már nem is beszélünk,
    bár verseimbe visszatérsz. Mikor már úgy gondolod,
    hogy távol vagyok, én mindig ott leszek melletted,
    tűzbe-merülten, melyet testembe szívtam egészen.

    Összegyűjtöm parázs elemeit – egy eljövendő időnek.

    II

    Ahhoz, hogy megtaláld a pásztortűz békességét, nem kell-e
    előtte eltévedned és megismerned a félelmet? És ahhoz,
    hogy boldog légy, nem kell-e előtte szenvedned, elmerülnöd
    a véraláfutásos éjben, a sakálvonításban? A boldogság

    sohasem a boldogság üldözése ordas szőrű vadlovakon.
    A boldogság adományként adatik meg a harc, a nyomorúság,
    a kitartás után. Erre meg így szóltál, miközben a liget
    levélszőnyegén mókusok tettek fogadalmi esküt: az a dolog

    nem hiányzik, ami nem történt meg, amit az ember még nem
    tapasztalt meg. Ennyi volt hát, gondoltam. Az elképzelt képek
    elmosódtak bennünk, bár értjük, hogy az ásványi nedvek
    a magok burkait támadják, eggyé válunk a beszélő másikkal,

    és mégis oly nehezen hajlunk a jövő virágzati ernyője alá.

    III

    És így szóltam: magányos pásztor, fújjad, fújjad csak
    fűzfafurulyádat! Emlékeid tarisznyádban, vándorsólymod
    válladon, indulj el az olthatatlan csapások iramán,
    nézd, a malomkövek kisajtolták immár a titkok olaját.

    Nyugtalan szív, az idő előrehaladt, kövesd a pillangók
    útját az aranybarázdákban, és tilinkózzál, pásztor,
    mert már megértetted, hogy a megérkezés akadályokon
    és erőfeszítéseken át érhető el, olyan ez, mint a költők

    harca a himnusszal, s keresd meg azt az ismeretlen
    angyalt, akiről már évek óta sejted, hogy a közeledben él,
    a szívedben, a karámodban, a pusztádon, ezt az angyalt
    meg kell találnod, mert ő az, aki boldog emberré tehet

    téged, amikor a görbe utakat kiegyenesíti a szívedben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Szembefordított tükrök

    Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
    Hiányosságom váljék jósággá benned.
    Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
    Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
    Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor – Idézet

    „A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”

    Forrás: Lélektől lélekig