https://verskucko.com

Címke: bizalom

  • Fodor András – Tested kenyerén

    Hogy tested fehér kenyerét
    megosztottad velem
    ne legyen adományod
    ne legyen érdemem.

    Legyen eleve rendelés
    a sors bocsánata
    amiért a pusztulás elől
    kitérnünk nincs hova.

    Mert nem ott volt a kezdet,
    hogy megtaláltalak
    te nyitottad ki értem
    magányosságodat

    és nem lopás, nem önzés
    ha magam rád fonom
    bőrömön átparázslik
    minden tulajdonom.

    Míg ujjad fűzfarácsa
    tarkóm kosárként óvja meg
    a hanyatló erő is
    hozzád visz közelebb.

    Bár fölsebez a hajnal
    megalvadt csönd az éj
    míg testünk kettős vérköre
    forog, szoríts, ne félj.

    Mit ér a léten-túli hit
    a vak remény mit ád?
    Utaztunk egymás áramán, – nekünk
    már nem kell más világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Csapdában vergődve

    Fények öntözte földeken járunk,
    Hol törvényeket megtagadhatunk,
    Beszélgetünk a múltról és jelenről,
    S hisszük, hogy barátok vagyunk.

    Egymáshoz űzött most a gyötrelem.
    Csapdába esett vad kitörni képtelen?
    Fájó lelkünk egymásban kapaszkodik,
    Titkot megoszt, semmit panaszkodik.

    A halál mindenkire ránéz,
    Te álltad már e tekintetet.
    Láttam szemedben ezer életet,
    Lelkedben csillagok zenélnek,
    Minden perced a múltból ered.
    Életed sötét iránytűje karma,
    Jövődet semmisem tisztíthatja meg,
    Jeltelen világban körforgásban élve
    Csak az örök bolyongást remélheted.
    A szenvedés örvényeit némán viseled,
    Hinnél az emberben, míg ő hisz neked.
    Ezer győzelmed egyetlen kudarc,
    Nyüszítve kínlódsz, ha hazugságot hallsz,
    S már nem hiszel abban sem, aki igaz.

    Csodát akartál ott, hol a halál kaszája vág,
    S megtépett vágyaid büszkén eltitkolni!
    Csapdába esett vad egy másik vad mellett,
    Egymás szívét tudja csak kivájni.

    Mégis, Te még most is birtokolni vágysz,
    S társadban szerelmet, kincseket találni;
    Pedig már látod, az úton nem így kell járni,
    S most nem hiszed: te tudtál ekkorát hibázni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Madách kardal

    Férfi szívvel, férfi karral
    Megküzdünk mi száz viharral,
    Mely hazánkra támad.
    Régi hittel, régi dallal,
    Új erővel, diadallal,
    Védjük szép hazánkat.

    „Küzdj és bízva bízzál,”
    Ez költőnk szava.
    Nem csügged magyar dal
    S magyar kar soha!

    Valahány csapás jött,
    Valahány bukás ért,
    Megfizettünk mindig
    A pártoskodásért.
    Minden vészből, gyászból,
    Új életre keltünk,
    S a föltámadásról
    Hymnust énekeltünk.

    Férfi hittel, férfi tettel
    Lesz még ünnep itten egyszer,
    Győzni fog mi népünk,
    Hogyha eddig nem veszett el,
    Szembe néz új évezerrel,
    Istenünk mivélünk!

    „Küzdj és bízva bízzál”,
    Ez költőnk szava,
    S élni fogsz örökké,
    Nagy magyar haza!

    1923

    Forrás: MEK

  • Illyés Gyula – Hírszerzőim

    Ujjaim tudtak igazán
    mosolyogni, a melleden,
    bizakodni, a tenyeredben,
    hálálkodni a hátadon.

    Ők tudtak megszüntetni engem,
    gőgömnek és gyanúmnak foglyát,
    hogy még egyszer kísérletül
    világraszülessünk ikernek.

    Voltak szavak,
    tekintetek, föllélekzések,
    tették eléd múltam, jövendőm.

    De a jelent, a szívemet
    ők adták át cserébe tisztán,
    ujjaim, leghűbb szövetségeseim

    megnemesülve arcodon.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Bízni nehéz

    Bízni nehéz. Égnek a lámpák.
    Hűs síneken döcög az éj.
    Vándor repesz – szívünkhöz ér
    a búcsú perce – már kiáltják.

    Bízni nehéz! – Kigördül szívem,
    és súlyosabban, mint a gép.
    Milyen holdak és milyen ég
    felé viszik a sínek innen?

    Te itt maradsz – én utazom.
    Ki tudja mégis, ki megy el?
    S ki megy messzebbre az úton,
    amelyen vissza sose lel.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ne félj!

    Hogy értelek és hogy szeretlek!
    Mit tennék Érted! – Ó, ha tudnád,
    milyen ősi és időntúli
    félelem űz és kötöz Hozzád!

    Nem lelném mását letört mosolyodnak,
    mely úgy hajladoz, fényekben úgy hervad,
    hogy nincs irány számomra e Földön,
    ha szemed lágy északi fénye elhagy.

    Hogy szereted az embereket! És mert
    nehéz szeretni őket – sírsz, zokogsz,
    és félsz, hiába vigasztallak, rettegsz,
    hogy végül mindet gyűlölni fogod.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Baranyi Ferenc: A szemekből a messzeség kilátszik

    minden hazudhat öleléskor.
    a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
    mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
    mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
    volna igazabb
    és a heves mozdulatok esetlensége;

    minden hazudhat öleléskor.
    az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
    mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
    hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
    volna igazabb
    és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;

    minden hazudhat öleléskor:
    az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
    bőbeszédűsége éppúgy,
    mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
    pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
    bőbeszédűsége volna igazabb
    és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
    hallgatása;

    minden hazudhat öleléskor,
    csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
    a szemekből a messzeség kilátszik:
    az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
    mint a megadással lecsukódókból.
    (és az ellentétek játéka se segít,
    mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
    kilátszik a messzeség,
    mint az istenítően lecsukódókból.)

    a szemek elemi őszintesége
    megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
    a kedves közellétéről.

    a szemekből a messzeség
    – a halhatatlan ellenvetések ellenére is –
    könyörtelenül kilátszik.

    (amíg csak védtelenségünk határvonalainak
    gyanakvás-aknazárait is
    fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
    biztoskezű tűzszerészei.)

  • Kiss Judit Ágnes: Utóirat

    Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
    az elégedetlenség csöndjeit,
    ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
    a kifogásokat: ne most, ne itt,
    a számítógépes játékkal töltött,
    ketten magányos esti hallgatást,
    a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
    ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –

    Az ösztönöket átíró bizalmat
    siratom, ahogy a ló engedi,
    hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
    önfeledtséget, ahogy felfedi
    védtelen hasát a macska előtted.
    A vad meglátott, nem futott el mégsem.
    Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
    a föld szép lassan szívja be a vérem.

    Noha ártatlanul, értetlenül,
    bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
    benned is tátong a lövésnyi űr,
    mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.