A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne terítsetek.
Ne bontsatok ágyat. Csak
búcsúzni jöttem.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.
Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
az égi tereken madárhad vé-je úszkál
és néha eltűnik a lassú szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.
* „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Fákat altat a szél,
álmos lombú fákat.
S én most ébredek rá:
nagyon szerethetlek,
ha már a sálam is
integet utánad.
Forrás: Kedvesch versek
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Ha földereng a táj, holnap a pirkadással
elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.
Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,
nem, tőled messze már maradnom nem lehet.
Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,
nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,
görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,
mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.
Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,
sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,
és ha megérkezem, sírodra teszem akkor
virágzó hanga és zöld magyal csokromat.
Forrás: Facebook – Szeretem a verseket
(Tóth Árpád fordítása)
Emlékezz rám, ha majd elmegyek
messzi útra, ahonnan nem jön senki.
Ha itt leszel, hol én már nem leszek,
emlékezz rám. De engedd megtenni,
ha már akarni fogom, hogy feledd,
midőn borúlmányságba hull örömem.
Jobb, ha mosolyogsz, s enyhül a szíved,
mintsem hogy bús légy értem szüntelen.
Emlékezz rám, de többé semmiért
ne tarts fogva. Ha néha elborít
a régi árny, hadd múljék, mint a szél.
Nem várhatom, hogy benned örökig
tükrözze magát mindaz, ami volt.
Szeretném, hogy békén engedj tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
Bánattól élesült szeme,
egy rezzenést felfog vele:
hogy nő, telik levél, fűszál,
átlát tömör kovakő-falon,
látja a lelket – fuvalom –,
amint a hűlt torkon kiszáll.
Még meg se szólalsz, hallja már
hegy-völgyön túlról a hangodat.
Fülébe ér, amint bogár
lárvája rezzen a föld alatt;
hallja a földöntúli neszt,
mikor a fűszál inni kezd;
moly-állkapocs hogyan reszel
a gyapjuban; s mikor cipel
a hangya, ina hogy szakad
becsületből vitt súly alatt
(felnyög és vékonyan zihál),
hogy zizzen pók lábán a szál,
hogy motyog-sóhajt lárva, báb,
hogy moccan halkan a szárny, a csáp.
Tekintetét élezte kín,
jár-kél a föld ösvényein,
– isten, csavargó, furcsa árny –
vesztett szerelme hűlt nyomán.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Emlékezz rám, ha már messze vagyok,
a távol országban, mely hangtalan,
ahol kezem megfognod tiltva van,
s a visszaút is, bár megfordulok.
Emlékezz rám, már nincsenek napok
közös jövőnk tervezni céltalan,
csak emlékezz rám. Kilátástalan
az ima, nincs tervezgetésre ok.
Ám, hogyha elfelejtsz egy ideig
és eszedbe csak későbben jutok,
sohse búsulj. Abból mi most vagyok
egy csipetnyi tán holtan is marad,
ha felejtsz s mosolyogsz, jobban esik,
mint emlékezve pusztítod magad.
Károlyi Ami fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A haldoklókkal csókolóztam,
az elmenőkkel cimboráltam,
izzadt hajuk simítva hosszan
ágyukhoz álltam.
Marasztaló ígéket
súgtam fülükbe, mint az élet,
de hívta őket a nagy út,
és én kötöttem nékik a halálban
batyut.
A távozók
elvitték a lelkem darabjait,
csak én maradtam itt,
és most a hit
porukkal egy lett, mint avitt
ruhájuk, és széthulltak ama szók
és szájukon is megrohadt, amit
adtam nekik, a csók.
Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
elásta, és most a határtalan,
mély földbe van,
s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.
Barátaim,
halványodik énnékem itt a szín,
hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
gyakran mosolygok, többször hallgatok.
De érzem egyre, vár rám sok erős,
jó ismerős,
hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
nem félek.
Forrás: Lélektől lélekig
Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903.
Forrás: Versek mindenkinek
