Messze vándor útra,
Rég kiköltözém,
Napjaim haladtak,
Nem haladtam én.
Szivem szép hazája
Még közel virul,
Fellegek köszöntnek
Láthatárirul.
Ah, ki honja földén
Mindent elhagyott,
Terhes annak útja,
Nem lép az nagyot;
Lassan megy, megállong,
Vissza-visszanéz,
Zeng-e még felé szó?
Int-e bucsu kéz?
Forrás: Magyarul Bábelben
Bércről visszanéz a vándor,
Vígan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szíve vérzik, szíve fáj;
Zeng felé a búcsuszó:
„Isten hozzád, bújdosó!”
Bérc alatt áll völgyek árnyán,
Csak felhőket lát honából,
Elmerűlt a róna táj:
Ámde búja nem maradt el,
Szíve gyászol, szíve fáj;
Zeng felé a távol szó:
„Isten hozzád, bújdosó!”
Bérc és völgy is elmaradtak,
Felhőt sem lát már honából,
Ábrándkép a róna táj:
Búja mint az ég kíséri,
Szíve vérzik, szíve fáj;
Mély keservvel zeng szava:
„Isten hozzád, szép haza!”
Múlnak évek, fürte ősz már,
Elfeledte rég hazája:
Ám a kedves róna táj
Sírig képben él előtte,
Szíve gyászol, szíve fáj,
S a halónak vég szava:
„Isten hozzád, szép haza!”
Forrás: Magyarul Bábelben
Harcra vagyok indulóban,
Nincsen több bor a kancsóban,
Csaplárosné, violám,
Én még többet ihatnám.
Mérjen ki még egy kancsóval,
Nem fizetek ám bankóval,
Szép ezüstöt adok én,
Ragyog, mint a csillagfény.
Szól a had tárogatója,
Csaplárosné, Isten óvja,
Visszatérek valaha,
Valaha, vagy tán soha.
Forrás: www.eternus.hu / Zajzoni Rab István: Harcra vagyok indulóban…
… Fent ék alakban vonulnak a darvak…
Nem is tudom miért fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak…
Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok:
daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.
Valaki akkor feltekint az égre,
nem tudja mért, de könny szökik szemébe:
… fent ék alakba vonulnak a darvak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék versben elbúcsúzni
attól, mi szép volt nekem,
“törvényen kívül” is fény,
és virágok a hegyen…
Oly szegényen ezüstöm volt a
lármázó patak,
szépen búcsúzni
fáradó agyamban már
nincsenek szavak…
A fények ott játszanak
még mindig a hegytetőn,
de elérni a
csúcsokat már nincs erőm –
nem jutok fel a
rímeket-rejtő hegytetőre,
vonszol magával
erdélyi sorsom nyolcvan éve –
s nincs már erőm bontani
piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
De még szeretném megköszönni,
mi szép volt nekem,
fényt és virágot
a Mezőség dombjain,
és a székely hegyeken,
megköszönni a hópelyhet
és napot,
az eltévedt golyókat
és az eltaláló szót –
Egy versbe zárva megköszönni,
hogy még itt vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül – mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak – Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.
De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
Forrás: Lélektől lélekig
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
Forrás: Lélektől lélekig
Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.
Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.
Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.
Forrás: Szeretem a verseket
Neked játék, neked a szerelem,
Neked a fény és a végtelen,
Nekem a hiány, nekem a küzdelem,
Nekem a bűn és a félelem.
Arcul csapott magányunkra rászállott illúziókkal
két sornyi hír lett az életem,
s ami szép azt csak képzelem…
Neked eső, neked havazás,
Neked maradt a tisztaság, fehér lepedő,
de zápor verte homlokodra jeleket karcol az idő.
Mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne,
mert nem lehet, mert nem lehet!
Mert amit nem lehet az az élet,
mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz…
Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak
sohasem lesz vége.
Neked játék, neked a szerelem,
Neked a fény és a végtelen,
Nekem a hiány, nekem a küzdelem,
nekem a bűn és a félelem.
Csak tovább roncsol a vágy…
Az eltévedt boldogság,
akit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk,
s ránkgyújtotta házunk…
De nem! Nekem szép így is,
nekem szép a Volt és a Lesz is,
még ha a bűnnel házasságot kötsz is.
Hajnali házak csöndjét ma még titokban zárjuk,
s a kulcs halott fém testként postaládánkba koppan,
mint startpisztoly dörren a meneküléshez.
Mert futni kell magam, magad ellen,
mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,
s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét,
de itt ez csak per, itt ez csak büntetés.
Nekem játék, neked szerelem,
Neked fény, nekem a végtelen,
a közös bűn, a hiányzó értelem,
mi neked küzdelem, nekem a félelem.
Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak,
de most ami volt, s ami lesz, odaadod másnak.
Ez most a búcsú, és a kezdet is,
ez most fájni fog… még ha tudjuk is.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
