Címke: bűn

  • Reviczky Gyula – Bűnhődés

    A szenvedélyre jött a szenvedés.
    Színes kéjhabra gond, sötét, nehéz.
    Mámor ködére tiszta öntudat,
    Amelynek kése szívünkben kutat.

    Ó, mindenért fizettem kamatot,
    Mi köznapénál több gyönyört adott.
    Emésztő életvágy szorult belém,
    Szívemet lángján összeperzselém.

    Nem voltam mértéktartó semmiben,
    Nem volt elég, amíg telt, semmi sem,
    Mohón élveztem, kábultan, vakon,
    Akármivel kínált az alkalom.

    Gaz uzsorás volt. Ó, milyen nehéz,
    Keserves most a visszafizetés!
    Amíg egyszer majd kénytelen leszek
    Így szólni: Nincs több; nem fizethetek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az idegen arcok

    Ha idegen arcokat nézek,
    Arcom ijedten földre vágom:
    Óh, Istenem, mennyi más arc van,
    Mennyi más arc van a világon.

    Mennyi borús szem néz szemembe,
    Mennyi homlok sápad rám némán,
    Mennyi vádló álom és rejtély,
    Mennyi nagy szomorúság néz rám.

    Mennyi vád terped minden arcon,
    Vádja letűnt s jövő időnek,
    Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
    Csak föl-fölnézve nézem őket.

    Valaha minden arc magáért
    Vívott egy szörnyűséges harcot
    És állanak rab elleneként
    Egymással szemben most az arcok.

    Már-már alig emlékeznek,
    Hogy egykor egymással csatáztak,
    De ott ég minden ember arcon
    Látatlanul kudarc, gyalázat.

    S minden arcot, idegen arcot,
    Midőn elfog a titkos emlék,
    Legalább egyszer földerítni,
    Megragyogtatni be szeretnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Az ember itt

    Az ember itt kevés a szeretetre.
    Elég, ha hálás legbelűl
    ezért-azért; egyszóval mindenért.

    Valójában két szó, mit ismerek,
    bűn és imádság két szavát.
    Az egyik hozzámtartozik.
    A másik elhelyezhetetlen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Intelem vezeklésre

    Mivel e földön jónak lenni oly nehéz
    erényeid elhagynak mint az ifjuság,
    de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
    s ha netán elfáradva az uton leülsz,
    mind köribéd telepszik és arcodba néz
    nyugodtan, mintha mondanák: »Nem menekülsz!« –
    s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
    kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
    megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
    lelked belső helyein és zugaiban
    kotorna nyelve ragadósan, sikosan,
    és érzed már hogy többé nem kergetheted
    s nem verheted hacsak magadat nem vered
    verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz
    és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
    te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
    s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
    s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
    mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
    és őt is elrohasztja viszi mint az őrület
    vak égését, ezt a sivár belső tüzet
    amelyben minden bölcs erő és fiatal
    erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
    légbe leng fel és híg egek felé enyész –
    mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvényén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Ó, végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – vezeklés

    jól van Uram értelek

    rúgj még rajtam
    néhányat
    megérdemlem

    vessződdel oktass
    hajts a mindennapok
    átkozott mókuskerekében
    míg bele nem pusztulok

    és ha majd a porba zuhanok

    bűneim súlyos
    fekete köveiből
    építs por-testem
    fölé sírt

    de tudnod kell
    sosem akartam több lenni
    csak egy Ember

    vedd magadhoz lelkemet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Ez már az ősz

    Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
    dalt próbál szegény, a füvek között.
    Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
    nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

    Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
    Közeleg a rozsdaszínű áradat.
    Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
    elnémul a rigó, el a tücsök.

    Mily korán jő, mily korán tör felénk –
    hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
    Be üres is volt idén a pohár,
    be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

    S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
    az őszi ég keserű sugarát.
    Hiába isszák, nem ad már erőt,
    csügged az ág, sárgára vált a zöld.

    Csügged az ág, ejti leveleit. –
    Ó, ha az ember is a bűneit
    így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
    de állhatnék telemben bűntelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Visszaháramlás

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
    az önvád, szégyen, az unalom, rémület
    s a lidérces vad éj, amikor szívedet
    mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
    S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
    amikor pokoli sorakozót ver a
    Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
    melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
    mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
    mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
    s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
    leplezett borzadály a szem hódolata,
    melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

    Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
    Dávid a vég előtt tavaszod erejét
    kérte volna, bűvös tested friss delejét!
    Én csak imáidat kérem haló szavammal,
    boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.

    (Zsoltárok könyve 40,13)

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy simogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: „Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig