Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak pucéran
s vörösen, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki –
Micsoda munka!… „Megszokták már”,
szólt könnyedén mellettem valaki.
Nyugszéken ültem a hajón már,
csukott könyvemmel térdemen;
kétfelől kéklő hegyek úsztak,
ápolták megfáradt szemem.
Dombok és felhők… megiratlan
vers volt ez is, az utazás,
futó képeit lágy ütembe
fonta a lenti tompa dohogás.
Úsztam a vízen, fönt a fényen,
boldogan, hogy felül vagyok,
költői szintjén a világnak,
amely alattam békétlen dohog,
izzad és köpköd fuldokolva –
– Megszokták… – nyugtattam magam –
Megszokták? – nyilalt belém ekkor
a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.
Megszokták? – Meg tudtad te szokni
– (volt benne részed) – a kapát?
Emlékszel? Emlékezz apádra!
mit szokott ő meg? A halált!
Sorsa derekán mit szokik meg
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
Kínlódva jártam föl-alá már
a hajó lüktető födélzetén.
– Bolond vagy – sziszegtem magamban.
– Áruló! az vagy, semmi más! –
csattan egy másik hang szívemben
s tagolta egyre rá a dohogás.
– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
Lapuló bérenc!… – Ha megint
alul kerülnél, a fűtőkhöz:
megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…
A korlátnak dőlve vívódtam
s úgy éreztem, mintha apám
fűtene lent, mint rég fűtött is
napszámra a gróf birtokán.
Mintha apám és minden ősöm
dohogott volna ott alant,
jajongott volna föl a sírból –
Verte a rengő padló talpamat.
Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlőn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz – bárhová kerülj!
