https://verskucko.com

Címke: család

  • Pethes Mária: Vannak családok

    Kányádi Sándor után szabadon

    Vannak családok
    ahol sebhelyes arccal jön elébed a keserű szó
    ahol egy ágyban ketten kucorognak
    az elhagyatottság meg a magány és
    csak hírből ismerik a gondoskodást
    Üres kenyértartóban morzsák visszhangzanak
    a gyermekek csorba fűszálakként élnek tovább

    Vannak családok
    ahol árvábbnál is árvább az árva élő szüleit nem ismeri
    a mindennél szebb titkot még gondolni sem meri
    hogy egyszer rálel anyjára ki sosem akarta magához ölelni

    Vannak családok
    ahol kezek fonódnak egymásba de jeges tengerágyban ring
    a két szabadulásra váró lélek
    és nem lelnek egymásnál menedéket

    Vannak családok
    ahol a hétfőt várják akkor enni kap a gyermek
    mert segélyből már nem telik
    a napköziben meleg étellel kínálják
    az iskolába elég ezért elmenni

    Ahol nem nevetnek szabadon és lélegzetért kapkodva
    ajkukon pecsét arcukon megfagyott ima
    s áhított percekben álom tör reájuk édes andalító
    messzi családok asztalt körül ülő vacsorájáról
    hol desszert a lágy szó és szép dalokat pendít a simító
    meleg tenyér és már nem is kell kenyér
    mert mindenük megvan mert együtt vannak
    szelíd szózuhatagban

    Vannak családok
    ahol idegen az áldás az anyaméhben
    zigótára gömbölyödött remény fészkel
    és vannak minden lehetőséget vesztett anyák
    akik a korai klimax verítékhullámaiban fuldokolnak
    és ritkult csontokon rogyadozva cipelik
    beteljesületlen vágyaikat
    a megnemszületett gyermek kacagására
    ébrednek lucskos álmaikból

    és vannak családok
    ahol az asszony a férfi és a férfi az asszony
    s törvénytelen törvényszerűségben
    mind arra tör hogy irányítson
    szélmalmaik emancipációs szózatokat őrölnek
    durva szemekre
    magukra maradva aztán méltóságukat vesztve
    teóriákat gyártanak megszentségtelenítve
    a még menthetőt de letiporják a szebb jövőt

    és vannak családok
    ahol hazudni sikk és senki nem tudja kinek mit
    lódított s a hűséget már csak a köztük alvó eb ismeri
    kész átverés show az élet miközben istenítik a hűséget
    az egyszer élünk jelszavával lelakják egymás életét

    és vannak családok
    ahová a jó szó levélben érkezik
    s a pengére vékonyult szájak az erkölcsre hivatkozva
    nem nyílnak meg soha
    s anyáik bűnét cipelik magukban
    a szeretetlen gyermekkor sikoltó hangjára riadnak
    nagykabát helyett bicikliről álmodnak
    s az elpazarolt anyai csókok
    selymét vágyják vissza tökéletesre álmodva
    kifosztott életüket
    s a sírba magukkal viszik az egyetlent
    mi megmaradt a becsületüket

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.
    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.

    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi Ágnes: Égiposta – Apámnak

    Mióta visszaköltöztem a házba,
    mindenütt látlak, ülve, állva,
    együtt terítjük meg az asztalt,
    mely annyi estét felmagasztalt,
    kedvenc tányérod ott van a helyén,
    és ott a többi, jól megszokott edény,
    a tál, amiből a leveskét adod,
    mert így becézted, mint családtagot,
    látlak, ahogy a barna karosszékben
    cigarettára gyújtasz éppen,
    kéjjel fújod a kedves mérget,
    oldva kissé a feszültséget,
    mely cikázó idegeid csapdában tartja,
    de jólesik, nem hagyod abba,
    a nevetésed még ott a falban,
    s már visszamosolygok rád magamban,
    cinkosod voltam és vagyok,
    kicselezzük az anyagot,
    ja, elfoglaltam a padot,
    ahol verselned adatott,
    a fűzfa alatt, kint a kertben,
    ott írok, most, hogy írni mertem,
    s bár él a fa, kopaszodott,
    megőrizte az apa-szagot,
    és együtt hallgatunk zenét,
    halott társaid üzenetét,
    az örök Wohltemperiertest,
    nem élőben, de tudtuk, így lesz,
    tehát a CD-be gravírozott klaviert,
    ahogy kerülve minden manírt,
    a pravoszláv Szvjatoszláv Richter
    játssza nagy, igaz protestáns hittel,
    s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat,
    amin már túl vagy, a Passiókat,
    és nem emel fel semmi se
    úgy, mint a h-moll mise,
    csak mondom, ez szólt a temetéseden,
    érted szólt, bár nem hallottad te sem,
    de arra intettél, hogy legyek józan,
    s most a megszokott, hanyag pózban
    csücsörítesz, jól van ez, jól van.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Arany János: Itthon

    Mint a madár a fészkére,
    Szomju vándor hűvös érre,
    Mint a gyermek anyaölbe:
    Vágyom én e nyájas körbe.

    Itt, enyelgő kis családom
    Közt, van az én jó világom;
    Künn borong bár a magasban:
    Itt örökké csillagos van.

    Csillogó szem, mosolygó ajk:
    Ez az amit szívem óhajt,
    S küszöbömet átallépve,
    Ez derűl itt én elémbe.

    Szívem ifjul, gyermekké lesz:
    Kis örömet nagynak érez,
    Körülem is ártatlan kedv
    Játszi pillangója repked.

    És felejtem egyelőre
    Gondjaimat a jövőre:
    Mi nehéz súly függ e vállon,
    Nehogy kedvök búra váljon.

    Gyermek-szívvel, öntudatlan
    Nyugszom meg e gondolatban:
    Hogy övéit el nem hagyja,
    Ki mindnyájunk édesatyja.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Benedek Elek: Üres a ház, üres a fészek

    Üres a ház, üres a fészek,
    Magam elé szomorúan nézek.
    Itt egy szoba, ott más bezárva,
    Elnémult, el, az édes lárma.

    Hol tegnap még gyermekhang csengett,
    Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
    Temetőkertnél némább a házunk,
    Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.

    Vigasztalgat jó nagyanyóka:
    Ne búsuljon már, nagyapóka.
    Ez a világnak sorja, rendje:
    A gyermekek elhagynak rendre.

    Ősszel elszállnak vándormadárként,
    De visszaszállnak ismét apránként.
    Egyik tavaszra, másik nyárra,
    S megújul az az édes lárma.

    Könnybe borul szemem, de látom,
    Hol van az én legjobb barátom
    Jó nagyanyó titkolja, rejti,
    Maga búját értem felejti.

    És indulunk, kart karba fonva,
    Ki a kertbe, lassan osonva.
    Tekintünk jobbra, aztán balra:
    Nincs-e gyermek erre vagy arra.

    Lelkünk gyermekként képzelődik:
    Hátha Évi erre vetődik?
    Tán Lacika? Tán kis Döncike?
    (Ez a bece. Ez a kicsike.)

    Bolond remény, de oly jól esik,
    Öreg szívet ez lecsendesít;
    S megtérve, lám meleg a házunk,
    A tűz nem ég már, mégse fázunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • H. Gábor Erzsébet: Az utolsó rétes

    Káposztát reszelt, rétesbe valót,
    a torzsáért álltam oda,
    s nem akartam érteni a szót –
    azt mondta: fáj a feje, a foga,
    de hiába mondta, s zavart volna el,
    nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
    Váratlan kaptam egy pofont,
    én hisztiztem ordítva –
    s még egyet rám csapott.
    S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
    a lisztet kiborítva
    löktem rajta egy nagyot.
    A reszelő megvágta –
    láttam, egyik ujja véres,
    nem sejtettem akkor, hogy
    ez lesz az utolsó rétes.
    Csak szótlanul húzta, gyúrta,
    míg szanaszét szakadt darabokra,
    s míg ép nem lett újra.
    A padkára ültem szipogva.
    Nagyapám odajött, s titokba`
    adott egy csókot. – Gyere!
    A kezemet húzta, de még
    nem tudta, hogy mondja el.
    Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
    zokogtunk mindketten ott kinn,
    a göcsörtös szilvafa alatt.
    S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
    Nagyanyám kijött, észrevett,
    s egyszeriben olyan árva volt!
    Tudta, hogy nagyot vétkezett,
    magához húzott, átkarolt,
    s megcirógatott lisztes, vén keze…
    Az volt az utolsó rétese.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.

    S az ónszín égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gyurkovics Tibor – Szégyellős karácsony

    Karácsony délután
    jön hozzánk az apánk,
    leül és elmeséli hosszan,
    hogy ne higgyünk az angyalokban.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Gyurkovics Tibor – A hóban jön apám

    Anya minden este mesél,
    hogy mikor érkezik a tél,
    hófalakban, hótornyokban,
    ott jön apám benn a hóban.

    ha ideér, hát ideér,
    idén nagyon kemény a tél,
    vagy átlábol, vagy átrobban,
    vagy ott marad benn a hóban.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Benedek Elek – Újévi köszöntők

    Madárka, madárka,
    Csácsogó madárka,
    Szállj ide, szállj ide,
    Házunk ablakára.
    Szállj ide, szállj ide,
    Szépen csicseregd el,
    Amit szívem érez,
    Újesztendő reggel.

    Áldja meg az Isten
    E háznak lakóit,
    Édes szüleimet,
    Hozzátartozóit.
    E háznak tájékán
    A bú meg se álljon,
    Soha se is lássunk,
    Olyan messze szálljon!

    Kicsike vagyok én,
    Nem mondhatok sokat,
    De nálamnál senki
    Nem mond szebbet, jobbat.
    Esztendő, esztendő,
    Édes új esztendő,
    Szépből, jóból benned
    Legyen elegendő!

    Forog a szárnyas, a nagy időkerék,
    Egy esztendő, ím, újra eltelék.
    Fölvirradott az újnak reggele,
    Egész világ reménységgel tele.
    Kinek a múltban búja, gondja volt,
    Kitől a jó szerencse elhajolt,
    Könnyét letörli e nap reggelén
    És a szívében támad új remény.

    Remény, remény, te szépséges virág!
    Friss harmatot az Isten hint reád.
    A te életed örök, végtelen,
    Mert Isten az, ki ápol szüntelen.
    Az ő kezében a mi életünk,
    Minden jót csak tőle remélhetünk,
    Azért most is, ez újév hajnalán,
    Hozzád fordulok, édes jó Atyám!

    Te, ki szüleimnek is Atyja vagy,
    S porszem előtted az is, aki nagy,
    Ki mindent látsz s vagy mindenütt jelen
    Világos nappal, sötét éjjelen.
    Ó, légy velünk ez esztendőben is,
    Ápold a jót, a szépet bennem is,
    S jó szüleimet, óh, tartsd meg nekem,
    Mindenek Atyja, én jó Istenem!

    Forrás: magyar-versek.hu