A nagymamánál jó,
csak ott jó igazán.
A nagymamának sok keze van,
tesz-vesz szaporán.
Egyik kezével főz,
a másikkal mosogat,
a harmadikkal fejemen
egy dudort borogat,
a sokadik kezével
kinyitja a tehénen a csapot,
s a tehénből máris
friss, meleg tej csobog.
A nagymamánál jó,
mert ott van nagyapa,
aki a mezőről tücsökszavú
estét hoz haza.
Forrás: Lélektől lélekig
Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.
Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.
Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.
Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.
Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.
Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.
A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.
S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.
Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Örülni, örülni de jó volna
Lemenő nap aranytavának,
Mely szétömölt amott a lombok
Mögött az égen, s jobbra-balra
Ringatják fejüket a vén fák
Beleegyező mozdulattal,
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
Lemegy a nap, és így kell lenni,
Elhúnyni, elmerülni szépen,
Lemenő nap arany tavában
Elsüllyedni fekete csendben.
Ó, élet, élet… ülök itt a
Hegyoldali új játszótéren,
A kisleányom karikázik,
Csattog a bot vígan és fürgén
Egy új, kis akaratos élet
Bátor s tudatlan ritmusára.
Szólnék utána, nem tudom mit:
Becéző szót, korholó intést?
Már ott nyargal az új játszótér
Távol sarkán, már nem is látom,
S vad érzés üt meg: látom-e újra?
Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?
Elmúlt az arany tó az égről,
És egyszerre nagyon sötét lett.
Forrás: Lélektől lélekig
Apu játszott velem tegnap este
A fenyőfa alatt, vidám hangulatban.
Ajándékba kapott villanyvonatomat
Próbáltuk ki együtt, mint szalad, hogy tolat.
Éjféltájban már csak mi voltunk fenn ketten,
S alvás előtt tőle halkan megkérdeztem:
„Apu mindenkinek van játékvonatja,
Amilyet én kaptam e szép karácsonyra?”
Apu elkomorult, választ alig talált,
S végül e szavakkal oktatta kisfiát:
„Nagyon kevés gyermek ünnepel úgy, mint te,
Mert az egész világ nyomorral van tele.
Sokan ruhátlanok, betegek, éhesek,
És azt sem tudják, hogy Jézus megszületett.”
Kis játékaimat szépen elrakodtam,
Majd a paplan alatt ekképp imádkoztam:
„Úr Jézus, hozz végre egy olyan ünnepet,
Amikor játékot kap minden kisgyerek!
Éppen úgy, mint nálunk, csillog a fenyőfa,
És mosolygó arccal játszanak alatta.
Nem gyártanak többé gyilkos fegyvereket,
Csak ruhát, játékot minden kisgyereknek.
Minden ember örül, hogy a földre jöttél,
És hogy e világnak megváltója lettél!”
Forrás: Lélektől lélekig
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Csak aki meddőségekben élt,
Azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.
Forrás: Lélektől lélekig
„Ahogyan a görögök mondják, egy ház nem otthon addig, míg fecske nem fészkel az eresz alá, ugyanúgy azt tartom, hogy egy ház attól lesz otthon, ha van benne kutya.”
Olyan érettnek vágyom ezt a versem,
mint ízes alma szeptemberi fán.
Nem kell a játék, sem a régi verseny,
lelkem erős bort s tompa fényt kiván
s csöndet, melyben csak tollam hegye hersen
s békét, milyen a fektető diván
s múzsát, kinek tengernyugalmú, hellén
összhang ragyog a homlokán s a mellén.
Jó férfihangszer, mély gordonka, szólj,
hullámaiddal folyjál szét remegve
s a bronzos lámpafényben úgy oszolj
el, mint tömör füst, ifjúságom kedve.
Lassan készülj el, szépséges, komoly
nagy költemény, magadat szövögetve,
soronkint nőve csak naponta, hogy
megfontoltan és bölcsen gazdagodj.
El ne feledd, hogy minden csak jelenség,
tünékeny ábra, ideiglenes
s ha volna is a szenvedélyben fenség,
elég volt már s többé nem érdemes:
multtal babrálni oly könnyűnek essék,
mint hózimankós este kellemes
szobában ülni, míg a tűz leroskad
s a kéz tűnődve kártyákat rakosgat.
Így énekelj egy drága gyermekév
muskotály-ízű, serdülő szakáról,
melyet megölt a fagy, kiölt a hév
s tőlem időtlen messzeség határol.
Ha sejtjük, hogy nincs messze már a Rév,
mely zöld homályba ringat, jó a máról
levenni gondjainkat s hajdani
tisztább vizek felé pillantani.
Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök
s mélázva veszem olykor a kezembe:
Egy kedves kisfiú, vidám szülők –
bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
hogy ültek ott a tág üvegverandán.
Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant előkelő s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
A kisfiúról mondhatnék egy falka
dicséretet, de egyesek szerint
önhitt vagyok s ez szerénységre int.
Boldog idők, melyek parányi bölcsőm
úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
merengő nénik, édes tejbegriz,
adjátok bár egy pillanatra kölcsön
a “Szűzimája” és a “Für Elise”
hangulatát, mely eltemetve mélyen
most arra vár, hogy bennem újraéljen!
A tündérszínpad pillangó-raja
elhull. Haragvörös a naplemente.
Mérges darázsraj zurmogó zaja
közeledik, fulánkjait kifente.
Vérszagu tenger hullám-taraja
paskolja rácsos ágyam éjjelente,
bong a harang, ember nem nyughatik,
lángol a föld kelettől nyugatig.
Jézus kiált fennszóval: – Éli, Éli,
lamma sabaktani! – Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár; a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. – Ne menj! –
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.
Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki “hármunk közt a legnagyobb”,
anyuska is legföljebb huszonhárom.
– “Ha néhány hétnél továbbtartana,
gyertek le hozzánk!” – írja nagymama.
Kis felvidéki város, vén Beregszász,
gazos Fürdőkert, sáros Vérke-part,
agg csöndedből ma is felém remeg száz
félálom-emlék, ködlepett, zavart –
kanyargó, vörheny, zegzugos öreg ház,
matrózruhám, melyet mamuska varrt,
iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza.
Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes Krónikában szörnyű tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok,
hősi halál, dicsőség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.
Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
Hűséges lelkű közlegénye, Bartha,
szipogva hozta el vérbefagyott
köpenyegét s elmondta ékesszólón,
hogyan ütötte át szegényt az ólom.
Riad a hír, hogy elesett a vár,
zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
egy üzenetre, pársoros levélre.
Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
Őszire megjön. Most se? Majd a télre.
Tört gyertyafény, imádság reggelig.
Hét hét után, év év után telik.
(Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.)
Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
– Él! Él! Halljátok, él! – sikoltja most a
boldog igét és elalél. – Vizet! –
Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés – Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.
…S még mennyi emlék!… Százkalandú Verne,
Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
Zalán Futásá-t félretenni fáj,
de nagyapám különben főbeverne:
– Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! –
(Ott kellett éppen abbahagyni, sajna,
ahol fürödni vetkezik le Hajna.)
Öcsi száguld a láncos kút körül.
– Gyű te! – csattanva cserdül karikása.
Szerény személyem szótlanul örül
s fokos kötettel – senki meg ne lássa, –
a padláslétra tetejére ül.
Megbabonázta Jókai varázsa,
a lágymeséjű, vágyzenéjű húr
ezüst zsongása: Az új földesúr.
Nem érdekel, hogy ottlent készülődnek,
kötözgetik a nagy csomagokat.
Félig hallom hangját a nagyszülőknek,
rémült anyámnak: – Indul a vonat
s az a kölyök sehol! – Szemembe szöknek
a könnyek, eltakarom arcomat.
S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.
A létra olykor-olykor megrezeg,
átreng a ház a tompa ágyuzástól.
– Fiam! Fiam! – felém tárult kezek…
A sok riadt szem rettegést palástol…
Kábulatomból én is rezzenek,
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.
Forrás: Arkanum
Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
Hogy méltón zengjen árva énekem
Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
S hang nem hatolt be két szegény fülén.
Meghalt a Hang – régen meghalt Neki –
Fülébe szóltak még gyermekei
Odatapasztva forró ajkukat –
Aztán e szalmaszál is elszakadt.
A betű maradt csak, a holt betű,
Élő hang helyett ó be keserű.
Aztán – szelíd, vigasztaló barát –
Szemén át jött el hozzá a világ.
Hogy csüggött e két drága szürke szem
Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
S próbálta kínlódva olvasni le,
Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
Ki jót akart: mellé telepedett,
S írt neki – én nem írtam eleget.
Ifjan még sorsa ellen lázadó,
Később csupa bölcs rezignáció:
Virágot ápolgatott, olvasott,
Ha házi gondja olykor elfogyott.
A fecske megérkezett csicseregve.
S nem hallotta – ő, pedig úgy szerette.
Beethovent zongorázott a leánya –
Búsan támaszkodott a zongorára.
Tapsok közt olvasott fel a fia –
Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
A rádiót – be jó – nem érte meg.
A mennydörgésre csak megremegett.
A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
Fájtak benne madarak, gyermekek,
Csak a néma virág nem sebezett.
Ha van igazság, hallania kell
Most mindent, ami lelket fölemel.
Madarak ezerhangú kórusát
A tavaszodó mennyországon át.
Beethovent, amint maga dirigál
S zenekarában ezer angyal áll.
A konduló, mély, érchangú harangot,
Amit idelenn közelről se hallott.
A gyermekeit és az unokáit,
Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.
Itt örök csendre kárhozott füle
Ott örök muzsikával van tele.
S ha Isten van, meg nem szűnik soha
E mindent-kárpótló szimfónia.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig
