https://verskucko.com

Címke: család

  • Kányádi Sándor

    Epilógus egy balladához

    Két öreg anyóka, talpig feketébe,
    Mennek az ösvényen, talpig feketébe.
    Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
    Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.

    Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
    Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
    Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.

    Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
    Olyan szófogadó drága jó legény volt.
    Olyan szófogadó drága jó leány volt.
    Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
    Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
    Már az unokám is legényszámba menne.
    Már az unokám is férjhez készülődne.

    Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
    Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
    Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
    Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.

    Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
    Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.

    Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
    Mikor ad igazat egyiknek a másik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Ferenc: Ibolyaszemű

    Ibolyaszemű kishúgommal
    megüzentem, hogy hazamegyek,
    rendbehozom a kerítést is,
    bekötözöm a rózsafákat.

    Mondják, anyám kalácsot sütött,
    összeszitált egy kicsike lisztet,
    zsák aljából, fiók fenekéből,
    lisztes kötényét leporolta.

    Az asztalra mosott terítőt tett,
    bögrébe meleg kecsketejet,
    fehér ingem fényesre vasaltan,
    kiterítve várt az ágyon.

    Apám leveles dohányt vágott,
    eregessek bodros füstöt,
    kórót, faháncsot kosárba szedett,
    befűtött, hogy ne dideregjek:
    hidegtől nem véd fehér papiros.

    Már kora reggel a kapuba álltak,
    toporogtak és köhögettek,
    az eget nézték, az utca végét,
    a csordás gyerekre ránevettek,
    csokorba szedtek dermedt őszirózsát.

    S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
    sóhajuk hullott csak zizegve,
    fejükre sűrű zuzmót hintett
    a bokrosodó őszi szél.

    Forrás: DIA

  • Moretti Gemma: Az első

    Mikor születtél, pici csomagként
    féltőn mindig magammal vittelek.
    Csak addig voltál egészen az enyém
    míg megtetted az első lépteket.

    Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
    belém karolsz ha melletted megyek.
    De egyre kevesebbet vagy velem,
    már elvisznek tőlem a reggelek.

    Iskolás vagy, „olyan sok a gondod”.
    Esténként, ha visszatérsz karomba,
    s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
    „holnap írás, énekkar meg torna,

    és képzeld el, tízpercben mi történt:
    találtunk egy törtszárnyú verebet,
    és elcseréltem az uzsonna körtém
    szalvétáért. Szép? Odadom neked.”

    Beszélsz, beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
    úgy megfognám a röppenő Időt.
    Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
    De rég kinőtted első kiscipőd.

    Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
    ma én vezetlek az úttesten át.
    Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
    s ringatod – mint gyermeket – megfáradt anyád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: A nagymamánál

    A nagymamánál jó,
    csak ott jó igazán.
    A nagymamának sok keze van,
    tesz-vesz szaporán.

    Egyik kezével főz,
    a másikkal mosogat,
    a harmadikkal fejemen
    egy dudort borogat,
    a sokadik kezével
    kinyitja a tehénen a csapot,
    s a tehénből máris
    friss, meleg tej csobog.

    A nagymamánál jó,
    mert ott van nagyapa,
    aki a mezőről tücsökszavú
    estét hoz haza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kibédi Ervin: Ahogy a napok rövidülnek…

    Ahogy a napok rövidülnek
    Úgy érzem mintha köd borulna rám,
    Ahogy az éjjelek lehűlnek
    Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

    Mit oly sokszor elhalasztottam
    Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
    Jóvá tenném mit mulasztottam,
    De nem lehet, mert Ő már messze jár.

    Ó mennyi mindent nem tettem meg!
    Még nem késő, te még megteheted
    Megőszülve is maradj gyermek
    Mondd meg neki mennyire szereted.

    Két keze érted dolgozott csak
    Mindennél jobban szeretett
    Az éjet is nappallá téve
    Óvott téged és vezetett
    Míg lehetett, míg lehetett.

    Most vár valahol megfáradtan
    Nem kér sokat csak keveset
    Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
    Egy vigasztaló kedveset
    Tán még lehet, tán még lehet.

    Amit akkor elfelejtettél
    Talán még jóvá teheted
    Hát menj, rohanj és simogasd meg
    A téged védő két kezet
    Amíg lehet, amíg lehet.

    A szíve érted dobogott csak
    Amíg belebetegedett
    De Ő titkolta nem mutatta
    Nem mondta el; hogy szenvedett
    Csak mosolygott és nevetett.

    S ha olykor nagyon elfáradtál
    Ő hozta vissza kedvedet
    Ő tanított beszélni téged
    Nyitogatta a szemedet.
    Mert szeretett, úgy szeretett.

    Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
    Az ember másként nem tehet
    És csókold meg amíg nem késő
    Azt az áldott édes szívet
    Ha még lehet, ha még lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Gyertyafényben

    Csendre vágyunk, melegségre,
    s csendben várunk az estére,
    hogy majd a négyes gyertyafényben
    élet születik a reményben.

    Arcunk sima, rezzenetlen,
    s mosoly repül az üzenetben,
    halkan suhanva szerte a tájon,
    hogy a szép még szebbé váljon.

    Szeretve lentről felemelnek,
    és csak szeretetből követelnek,
    mert örülnek, hogy szerethetnek,
    s hogy teret adnak a szeretetnek.

    Kedves kezünk egymásba olvad,
    szép a ma, s még szebb lesz a holnap,
    csodák mennek végbe az éjben:
    élet születik a reményben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Arany tó az égen

    Örülni, örülni de jó volna
    Lemenő nap aranytavának,
    Mely szétömölt amott a lombok
    Mögött az égen, s jobbra-balra
    Ringatják fejüket a vén fák
    Beleegyező mozdulattal,
    Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
    Lemegy a nap, és így kell lenni,
    Elhúnyni, elmerülni szépen,
    Lemenő nap arany tavában
    Elsüllyedni fekete csendben.

    Ó, élet, élet… ülök itt a
    Hegyoldali új játszótéren,
    A kisleányom karikázik,
    Csattog a bot vígan és fürgén
    Egy új, kis akaratos élet
    Bátor s tudatlan ritmusára.

    Szólnék utána, nem tudom mit:
    Becéző szót, korholó intést?
    Már ott nyargal az új játszótér
    Távol sarkán, már nem is látom,
    S vad érzés üt meg: látom-e újra?
    Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?

    Elmúlt az arany tó az égről,
    És egyszerre nagyon sötét lett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gerzsenyi László: Apu játszott velem

    Apu játszott velem tegnap este
    A fenyőfa alatt, vidám hangulatban.

    Ajándékba kapott villanyvonatomat
    Próbáltuk ki együtt, mint szalad, hogy tolat.

    Éjféltájban már csak mi voltunk fenn ketten,
    S alvás előtt tőle halkan megkérdeztem:

    „Apu mindenkinek van játékvonatja,
    Amilyet én kaptam e szép karácsonyra?”

    Apu elkomorult, választ alig talált,
    S végül e szavakkal oktatta kisfiát:

    „Nagyon kevés gyermek ünnepel úgy, mint te,
    Mert az egész világ nyomorral van tele.

    Sokan ruhátlanok, betegek, éhesek,
    És azt sem tudják, hogy Jézus megszületett.”

    Kis játékaimat szépen elrakodtam,
    Majd a paplan alatt ekképp imádkoztam:

    „Úr Jézus, hozz végre egy olyan ünnepet,
    Amikor játékot kap minden kisgyerek!

    Éppen úgy, mint nálunk, csillog a fenyőfa,
    És mosolygó arccal játszanak alatta.

    Nem gyártanak többé gyilkos fegyvereket,
    Csak ruhát, játékot minden kisgyereknek.

    Minden ember örül, hogy a földre jöttél,
    És hogy e világnak megváltója lettél!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Acélkerék is megkopik,
    Hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    Nem fogja be a rozsda sem,
    Csiszolja minden mozdulat,
    S forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nem adnak ingyen semmit ám,
    Voltak keserves napjaim,
    És rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    Bizony egyet-mást tenni kell,
    Legalább így az életem
    Nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra, és
    Egyszerre oly üde vagyok,
    Hogy a szemem harmatgyöngyös,
    Hajnali rét gyanánt ragyog,
    S leánykám, mint a Március,
    Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    Őt nézem és bimbókorom,
    Újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    Hiszen az idő úgysem áll,
    Csak aki meddőségekben élt,
    Azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    Csömörnél mása nem marad,
    Koldus, ki mit sem áldozott,
    S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nehéz a toll is néhanap,
    De a lehalkult szívverés
    Fiam szívén erőre kap,
    Szépségem múlik – nem sírok,
    Leánykám arcán tündököl,
    Szinte sok is, e két gyerek,
    Mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    Bár néhanap békétlenül
    Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
    Hogy ürmöm mézzé édesül…
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    Hiszen mindennek ára van…
    Ezerszer újra kezdeném
    Alázatosan, boldogan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gerald Durrell: Idézetek

    „Ahogyan a görögök mondják, egy ház nem otthon addig, míg fecske nem fészkel az eresz alá, ugyanúgy azt tartom, hogy egy ház attól lesz otthon, ha van benne kutya.”