Címke: család

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás:

  • Kosztolányi Dezső: Karácsony

    Ezüst esőbe száll le a karácsony,
    a kályha zúg, a hóesés sűrű;
    a lámpafény aranylik a kalácson,
    a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

    Kik messze voltak, most mind összejönnek
    a percet édes szóval ütni el,
    amíg a tél a megfagyott mezőket
    karcolja éles, kék jégkörmivel.

    Fenyőszagú a lég, és a sarokba
    ezüst tükörből bókol a rakott fa,
    a jó barát boros korsóihoz von.
    És zsong az ének áhítatba zöngve…
    Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
    sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.
    S az ónszin égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…

    Ott kint a télnek bús haragja
    Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
    A lombjavesztett fákon által
    A vihar zúg, süvölt vadul.
    Elhervadt a mezők virága,
    A puszta fának lombja sincs,
    – De szívemben mosolygó hála
    Nyíló virága drága kincs. –

    Szívem virágit nyújtom át itt,
    S kívánom szívből igazán:
    Az Isten éltesse sokáig
    Az én jó, kedves jó Apám!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Az esküvő

    S amikor már asztalhoz ült a násznép,
    nagy messzeségből megjött az apa.
    A csákóján, ahogy fogasra tette,
    csillant az őszi erdők harmata.

    Nem látta senki, amikor belibbent,
    s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
    hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
    menyasszony-lányát, telhetetlenül.

    És lassan ismét megmoccant az ajtó:
    csillagjövéskor megjött nagymama.
    Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
    szepegtető az úri lakoma.

    A pihegéstől mozgott még a szája,
    nehéz útról, a hegyről jött szegény.
    Pár szál katalin-virág volt kezében
    s az örök fehér kendő volt fején.

    Nesztelenül leült az ó divánra
    s ott hallgatott a nagy némák jogán.
    Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
    az embersorba érett unokán.

    S a drága párt oly élőn átölelte
    a halálból sugárzó szeretet,
    hogy a szívük titkos delejre dobbant
    és a szemük áldottan nevetett.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kalász László – Anyámnak kontya van

    „Anyámnak kontya van kerek,
    sötét és dús, mint egy meleg
    eső utáni éjszakán
    sötét és dús a lomb a fán.

    Anyámnak szíve van, meleg,
    piros és fáj, ha nem merek
    időnként szemébe nézni:
    ő minden gondolatomat érti.

    Csak akkor leszek a kedvesed,
    ha kerek kontyod lesz neked;
    ha mint anyám: első jajomra
    gyógyírt találsz minden bajomra.”

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Nagyapám

    Nagyapámat sose láttam,
    megelőzött a halálban.
    Simaszőrű fehér kecske
    s tarka malac legelészik
    már felette.

    Fejfája sincs, rég ellopták,
    széthasítva tűzredobták.
    Krumpli főtt a fejfa lángján,
    repedt, rozsdás, ritkánfütött
    bádogkályhán.

    Néki ez az ágy: a végső.
    Nékem ez az első lépcső
    fölfelé, a tiszta napra,
    nagyapámnál messzibbre és
    magasabbra.

    Az utódok szaporodnak –
    lemaradnak a halottak.
    Ritka köddé vált az emlék,
    nem lelek sírt már seholsem,
    bár keresnék,

    és kihűlve alvad bennem
    árnyéka, mint vér a sebben.
    Mindegy most már. Hadd aludjék.
    Ha siratnám, csak hazudnék.
    Váljék teste puha röggé,
    pihenjen és porladozzék
    mindörökké.



  • Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

    Azon az éjjel
    az órák összevissza vertek.
    Azon az éjjel
    holdfényben úsztak mind a kertek.
    Azon az éjjel
    kocsik robogtak a kapunk alatt.
    Azon az éjjel
    könnyben vergődtek a fülledt szavak.

    Azon az éjjel
    égett szobánkba gyertya, lámpa.
    Azon az éjjel
    féltünk a borzasztó homályba.
    Azon az éjjel
    arcunk ijedt volt, halavány.
    Azon az éjjel
    halt meg szegény, ősz nagyapám.

    Azon a reggel
    csupa rokon jött, sirató nép.
    Azon a reggel
    sürögtek az öreg mosónék.
    Azon a reggel
    kendővel kötötték fel gyönge állát.
    Azon a reggel
    lassan vezettek a földúlt szobán át.

    Azon a reggel
    rozsdás pénzt tettek kék szemére.
    Azon a reggel
    riadtan bámultam feléje.
    Azon a reggel
    csak hallgatott makacs ajakkal.
    Azon a reggel
    olyan volt, mint egy néma angyal.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

    Karácsonyra feljött vidékről
    Lóci kedvence, az apám.
    Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
    hogy délelőtt és délután

    tőle visszhangzott az egész ház
    és én már féltem egy kicsit,
    hogy itt hiába az okos szó,
    itt már csak a terror segít.

    Apám, látva, hogy unokája
    hogy a nyakamra nő, talán
    nevetett magában az ifjabb
    ügyetlen apán, a fián,

    s ha nem is gondolt vissza arra
    az időre, mikor velem
    bánt el, meg akarta mutatni,
    hogy hogy nevelnek helyesen,

    s mondott valamit a gyereknek,
    fél-tilalmat és fél-panaszt…
    Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
    hisz olyasmit vagy ugyanazt

    mondtam volna esetleg én is…
    S szavára Lóci dacosan
    összerezzent, és vele én is,
    egész úgy, mintha én magam

    kaptam volna a szemrehányást,
    a szót, a tiltót, büntetőt,
    azt, ami oly gyűlöletes volt
    harmincegy évvel ezelőtt:

    úgy éreztem: most készülődik
    ellenem egy más akarat,
    úgy éreztem: lapulni kell, vagy
    összetörik a csontomat,

    és elöntött a keserűség,
    a gyerekkori fájdalom – –
    És Lóci felelt: – Csak azért is!
    Úgy lesz, ahogy én akarom! –

    És apám szólt: – De nem szabad, mert
    apu megbüntet!… – Lázadó
    hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
    leszek! csak rossznak lenni jó! –

    Néztem apámat: énhelyettem
    játszotta meg, hogy szigorú,
    és Lócit: s láttam, hogy helyettem
    lázadt fel szegény kisfiú:

    helyettem lázadt, s amit egykor
    nem mertem, most megtette ő,
    s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
    előttem a nemhitt jövő,

    s valamit akartam csinálni,
    valami bolondot, vígat,
    ami majd mindent elfeledtet,
    és szóltam: – Lóci, gyere csak,

    gyere, kis disznó, megtanítlak
    röfögni… – Röfögtem neki
    és Lóci is röfögni kezdett,
    hogy potyogtak a könnyei,

    és béke lett és már mosolygott
    a harminc év kísértete,
    Lóci játszott s én nem sajnáltam,
    hogy a napom elment vele.

    Forrás: DIA