Épp elég baj másokkal együtt élni,
hát még ha kapcsunk nővéri-fivéri –
egyikeként egy rakás egyforma gyereknek.
A nővérek döbbenten, a bátyák dühtől remegnek,
hogy egyikük, bár jogtalanságtól benyomódott
heggyel, magának hordja a családi orrot.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)
Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból…
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
Amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.
Forrás: szeretem a verseket
Mondd csak, nagyi: a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
– Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.
Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;
szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja…
olyan volt rég nekem is.
Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.
Csodálatos évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk
nagyapókád oldalán.
Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.
Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek…
ezerszínű őszünk múltán
hajamra már dér pereg.
De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át.
Forrás: szeretem a verseket
Apám s anyámmal szeretnék lenni újból,
meg nagypapával és nagymamával!
… A három cédrus fölött fölsüt az új hold.
Szívemben is jótékony félhomály van.
A kis vaskályha dolgozik veszettül:
úgy meg van tömve szénporral, majd szétdurran.
Tűzgyíkok futkorásznak az oldalán keresztül,
születnek s meg is halnak azon nyomban.
A nagyanyámék ágya előtt keresztben
álló díványon fekszem a jó melegben,
azt figyelem, a fény az árnyakat hogy űzi.
Csak hadiözvegy anyám alszik jégveremben,
a nagyszobában, amit most nincs pénzünk fűteni.
Fekszik, mint üres ágy, vagy sír eldőlt keresztje.
Forrás: Lélektől lélekig
Kányádi Sándor után szabadon
Vannak családok
ahol sebhelyes arccal jön elébed a keserű szó
ahol egy ágyban ketten kucorognak
az elhagyatottság meg a magány és
csak hírből ismerik a gondoskodást
Üres kenyértartóban morzsák visszhangzanak
a gyermekek csorba fűszálakként élnek tovább
Vannak családok
ahol árvábbnál is árvább az árva élő szüleit nem ismeri
a mindennél szebb titkot még gondolni sem meri
hogy egyszer rálel anyjára ki sosem akarta magához ölelni
Vannak családok
ahol kezek fonódnak egymásba de jeges tengerágyban ring
a két szabadulásra váró lélek
és nem lelnek egymásnál menedéket
Vannak családok
ahol a hétfőt várják akkor enni kap a gyermek
mert segélyből már nem telik
a napköziben meleg étellel kínálják
az iskolába elég ezért elmenni
Ahol nem nevetnek szabadon és lélegzetért kapkodva
ajkukon pecsét arcukon megfagyott ima
s áhított percekben álom tör reájuk édes andalító
messzi családok asztalt körül ülő vacsorájáról
hol desszert a lágy szó és szép dalokat pendít a simító
meleg tenyér és már nem is kell kenyér
mert mindenük megvan mert együtt vannak
szelíd szózuhatagban
Vannak családok
ahol idegen az áldás az anyaméhben
zigótára gömbölyödött remény fészkel
és vannak minden lehetőséget vesztett anyák
akik a korai klimax verítékhullámaiban fuldokolnak
és ritkult csontokon rogyadozva cipelik
beteljesületlen vágyaikat
a megnemszületett gyermek kacagására
ébrednek lucskos álmaikból
és vannak családok
ahol az asszony a férfi és a férfi az asszony
s törvénytelen törvényszerűségben
mind arra tör hogy irányítson
szélmalmaik emancipációs szózatokat őrölnek
durva szemekre
magukra maradva aztán méltóságukat vesztve
teóriákat gyártanak megszentségtelenítve
a még menthetőt de letiporják a szebb jövőt
és vannak családok
ahol hazudni sikk és senki nem tudja kinek mit
lódított s a hűséget már csak a köztük alvó eb ismeri
kész átverés show az élet miközben istenítik a hűséget
az egyszer élünk jelszavával lelakják egymás életét
és vannak családok
ahová a jó szó levélben érkezik
s a pengére vékonyult szájak az erkölcsre hivatkozva
nem nyílnak meg soha
s anyáik bűnét cipelik magukban
a szeretetlen gyermekkor sikoltó hangjára riadnak
nagykabát helyett bicikliről álmodnak
s az elpazarolt anyai csókok
selymét vágyják vissza tökéletesre álmodva
kifosztott életüket
s a sírba magukkal viszik az egyetlent
mi megmaradt a becsületüket
Forrás: Lélektől lélekig
Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.
Forrás: Szeretem a verseket
Mióta visszaköltöztem a házba,
mindenütt látlak, ülve, állva,
együtt terítjük meg az asztalt,
mely annyi estét felmagasztalt,
kedvenc tányérod ott van a helyén,
és ott a többi, jól megszokott edény,
a tál, amiből a leveskét adod,
mert így becézted, mint családtagot,
látlak, ahogy a barna karosszékben
cigarettára gyújtasz éppen,
kéjjel fújod a kedves mérget,
oldva kissé a feszültséget,
mely cikázó idegeid csapdában tartja,
de jólesik, nem hagyod abba,
a nevetésed még ott a falban,
s már visszamosolygok rád magamban,
cinkosod voltam és vagyok,
kicselezzük az anyagot,
ja, elfoglaltam a padot,
ahol verselned adatott,
a fűzfa alatt, kint a kertben,
ott írok, most, hogy írni mertem,
s bár él a fa, kopaszodott,
megőrizte az apa-szagot,
és együtt hallgatunk zenét,
halott társaid üzenetét,
az örök Wohltemperiertest,
nem élőben, de tudtuk, így lesz,
tehát a CD-be gravírozott klaviert,
ahogy kerülve minden manírt,
a pravoszláv Szvjatoszláv Richter
játssza nagy, igaz protestáns hittel,
s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat,
amin már túl vagy, a Passiókat,
és nem emel fel semmi se
úgy, mint a h-moll mise,
csak mondom, ez szólt a temetéseden,
érted szólt, bár nem hallottad te sem,
de arra intettél, hogy legyek józan,
s most a megszokott, hanyag pózban
csücsörítesz, jól van ez, jól van.
Forrás: Szeretem a verseket
Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.
Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvök búra váljon.
Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban:
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.
Forrás: Szeretem a verseket
Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorúan nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.
Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőkertnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.
Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.
Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ismét apránként.
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az az édes lárma.
Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.
És indulunk, kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, aztán balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.
Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha Évi erre vetődik?
Tán Lacika? Tán kis Döncike?
(Ez a bece. Ez a kicsike.)
Bolond remény, de oly jól esik,
Öreg szívet ez lecsendesít;
S megtérve, lám meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.
Forrás: Szeretem a verseket
Káposztát reszelt, rétesbe valót,
a torzsáért álltam oda,
s nem akartam érteni a szót –
azt mondta: fáj a feje, a foga,
de hiába mondta, s zavart volna el,
nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
Váratlan kaptam egy pofont,
én hisztiztem ordítva –
s még egyet rám csapott.
S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
a lisztet kiborítva
löktem rajta egy nagyot.
A reszelő megvágta –
láttam, egyik ujja véres,
nem sejtettem akkor, hogy
ez lesz az utolsó rétes.
Csak szótlanul húzta, gyúrta,
míg szanaszét szakadt darabokra,
s míg ép nem lett újra.
A padkára ültem szipogva.
Nagyapám odajött, s titokba`
adott egy csókot. – Gyere!
A kezemet húzta, de még
nem tudta, hogy mondja el.
Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
zokogtunk mindketten ott kinn,
a göcsörtös szilvafa alatt.
S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
Nagyanyám kijött, észrevett,
s egyszeriben olyan árva volt!
Tudta, hogy nagyot vétkezett,
magához húzott, átkarolt,
s megcirógatott lisztes, vén keze…
Az volt az utolsó rétese.
Forrás: Lélektől lélekig
