Címke: család

  • Nadányi Zoltán – Az első pogácsa

    (Gyerekvers)

    Konyhajelmezt öltött
    kislányom, Kati,
    sütő tudományát
    úgy próbálja ki.
    Húsz kis pogácsából
    csak egy sikerült,
    az is furcsán festett,
    mikor kikerült.

    Botrányos alakja,
    rossz fogása volt,
    kemény kopogása,
    de – pogácsa volt.
    Nekem szánta ő ezt,
    hozta boldogan,
    hát ahogy harapnám,
    nem fogja fogam.
    Igen ám, de lesnek
    lelkes nagy szemek:
    – milyen a pogácsa? –
    Tyű – mondom – remek!

    Kati csakúgy hízott,
    kiszaladt: – Nahát,
    ízlik a pogácsám! –
    hallom a szavát.
    Magunkra maradtunk:
    pogácsa meg én,
    hosszan elmerengtem
    Kati remekén.
    Kicsi kis pogácsa,
    úgy szemre kevés,
    csak a fog sokallja,
    mikor belevés.

    Nem veszi be, sajnos,
    se szám, se begyem;
    jó lesz eltüntetni, –
    hova is tegyem?
    Kiskutyánk ott sétált
    az ablak alatt,
    odadobtam annak:
    nesze, jó falat!
    Siettem utána
    a konyhába ki;
    kell, hogy Kati mellett
    valljon valaki.

    Megettem-e, – kérdi
    kétkedve anyu,
    Nagymamácska, ő is
    hej, csupa gyanú.
    De én megfeleltem,
    azért vagyok ott:
    Egy baj volt: kevés volt! –
    Kati ragyogott.
    Épp akkor besétál
    ám a kis kutya;
    mit hoz a szájában
    az a kis buta?

    Hozza a pogácsát,
    még sértetlenül!
    Leteszi, otthagyja,
    szinte menekül.
    Nevetésbe tört ki
    most a társaság,
    még Kati is, ő is
    fogta a hasát.
    Mert megtudta ebből,
    akit érdekel,
    hogy az a pogácsa
    – kutyának se kell.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.

    S az ónszin égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Benedek Elek: Ördög a kályhában

    Nagyapó! Nagyapó! Édes nagyapókám!
    Mi bajod, galambom, édes kis fiókám?
    Jaj, lelkem nagyapó, sok földet bejártam,
    De még soha olyat, mit a konyhán láttam!
    Mit láttál, mit láttál, édes kis fiókám?
    Ördögöt-bördögöt, édes nagyapókám!
    Láttam a két szemét, huh, de hogy szikrázott!
    Úgy megijedtem, hogy a hideg kirázott.
    A szeme szikrázott, a foga csikorgott,
    Drom, drom, dromdoromdrom, jaj de szörnyen morgott!
    Fogát csikorgatta, száját tátogatta.
    Óh, lelkem nagyapó, te csak nevetsz rajta.
    Pedig rajtam kívül látta Sári, Mári,
    Hogyha ez sem elég: Katóka meg Klári.
    Sári, Mári, Klári, Évike, Katóka –
    No még most sem hiszed, édes nagyapóka?
    Mondá nagyapóka: ezer milljom átok!
    Mégse tréfa dolog, ha ennyin láttátok,
    S nagy bajusza alá mosolygását rejtve,
    Szép lassan elindul, konyhát útba ejtve.
    Évikével kezén elől nagyapóka,
    Aztán Sári, Mári, Kalári, Katóka.
    (Be kár, hogy nagyapó vállán nincsen mente,
    negyvennyolcban se volt ilyen regimentje!)
    Megy nagyapó bátran, előre, előre!
    Ilyen bátran ment ő a csatamezőre.
    Kemence ajtaját kinyitja botjával,
    S eltűnik az ördög szemével, szájával.
    Mindahányan vannak, nevetnek a mókán,
    S egy szívvel kiáltják: Édes nagyapókám!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácson,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könyűt.
    Menj el, karácson, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhül.
    Miként a jégcsap függ a házereszrül,
    Ugy függ szivemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!
    Oh aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

    Embert szerettünk és istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.
    Mi lett a díj? rövid jólét multával
    Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.

    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Ugy állna még, mint álla hajdanán.
    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény itélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Weöres Sándor: Hazatérés

    Anyám szemében kapzsi féltés.
    Apám szemében görbe vád –
    hogy megjöttem, fölhozta mégis
    a legvénebb üveg borát.

    Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
    csupa csont… nézni siralom.
    Nemsokára, tudom, elássák
    a lucernás domboldalon.

    Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
    És az a csönd úgy kiabál.
    Mintha az étel sótlan volna,
    mikor púpozva van a tál.

    Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
    Nem az van itt már, aki volt?
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    Annyit játszottunk a kutyánkkal
    együtt, mind vad imposztorok!
    Most, hogyha fejét megsimítom,
    végigvonaglik és morog.

    Miért nem tudunk már örülni,
    ha étel és bor oly remek?
    Miért vagyunk mi mind a Földön
    olyan örök idegenek?

    Miért nem tudok sírni, bőgni,
    hogy megvénül anyám-apám
    anélkül, hogy megsimogatnám
    az arcukat, mint hajdanán?

    Három holt idegent takar majd
    a borostyános kriptabolt.
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    (1936)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás:

  • Kosztolányi Dezső: Karácsony

    Ezüst esőbe száll le a karácsony,
    a kályha zúg, a hóesés sűrű;
    a lámpafény aranylik a kalácson,
    a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

    Kik messze voltak, most mind összejönnek
    a percet édes szóval ütni el,
    amíg a tél a megfagyott mezőket
    karcolja éles, kék jégkörmivel.

    Fenyőszagú a lég, és a sarokba
    ezüst tükörből bókol a rakott fa,
    a jó barát boros korsóihoz von.
    És zsong az ének áhítatba zöngve…
    Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
    sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.
    S az ónszin égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…

    Ott kint a télnek bús haragja
    Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
    A lombjavesztett fákon által
    A vihar zúg, süvölt vadul.
    Elhervadt a mezők virága,
    A puszta fának lombja sincs,
    – De szívemben mosolygó hála
    Nyíló virága drága kincs. –

    Szívem virágit nyújtom át itt,
    S kívánom szívből igazán:
    Az Isten éltesse sokáig
    Az én jó, kedves jó Apám!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír