Címke: család

  • Buda Ferenc: Nagyapám

    Nagyapámat sose láttam,
    megelőzött a halálban.
    Simaszőrű fehér kecske
    s tarka malac legelészik
    már felette.

    Fejfája sincs, rég ellopták,
    széthasítva tűzredobták.
    Krumpli főtt a fejfa lángján,
    repedt, rozsdás, ritkánfütött
    bádogkályhán.

    Néki ez az ágy: a végső.
    Nékem ez az első lépcső
    fölfelé, a tiszta napra,
    nagyapámnál messzibbre és
    magasabbra.

    Az utódok szaporodnak –
    lemaradnak a halottak.
    Ritka köddé vált az emlék,
    nem lelek sírt már seholsem,
    bár keresnék,

    és kihűlve alvad bennem
    árnyéka, mint vér a sebben.
    Mindegy most már. Hadd aludjék.
    Ha siratnám, csak hazudnék.
    Váljék teste puha röggé,
    pihenjen és porladozzék
    mindörökké.



  • Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

    Azon az éjjel
    az órák összevissza vertek.
    Azon az éjjel
    holdfényben úsztak mind a kertek.
    Azon az éjjel
    kocsik robogtak a kapunk alatt.
    Azon az éjjel
    könnyben vergődtek a fülledt szavak.

    Azon az éjjel
    égett szobánkba gyertya, lámpa.
    Azon az éjjel
    féltünk a borzasztó homályba.
    Azon az éjjel
    arcunk ijedt volt, halavány.
    Azon az éjjel
    halt meg szegény, ősz nagyapám.

    Azon a reggel
    csupa rokon jött, sirató nép.
    Azon a reggel
    sürögtek az öreg mosónék.
    Azon a reggel
    kendővel kötötték fel gyönge állát.
    Azon a reggel
    lassan vezettek a földúlt szobán át.

    Azon a reggel
    rozsdás pénzt tettek kék szemére.
    Azon a reggel
    riadtan bámultam feléje.
    Azon a reggel
    csak hallgatott makacs ajakkal.
    Azon a reggel
    olyan volt, mint egy néma angyal.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

    Karácsonyra feljött vidékről
    Lóci kedvence, az apám.
    Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
    hogy délelőtt és délután

    tőle visszhangzott az egész ház
    és én már féltem egy kicsit,
    hogy itt hiába az okos szó,
    itt már csak a terror segít.

    Apám, látva, hogy unokája
    hogy a nyakamra nő, talán
    nevetett magában az ifjabb
    ügyetlen apán, a fián,

    s ha nem is gondolt vissza arra
    az időre, mikor velem
    bánt el, meg akarta mutatni,
    hogy hogy nevelnek helyesen,

    s mondott valamit a gyereknek,
    fél-tilalmat és fél-panaszt…
    Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
    hisz olyasmit vagy ugyanazt

    mondtam volna esetleg én is…
    S szavára Lóci dacosan
    összerezzent, és vele én is,
    egész úgy, mintha én magam

    kaptam volna a szemrehányást,
    a szót, a tiltót, büntetőt,
    azt, ami oly gyűlöletes volt
    harmincegy évvel ezelőtt:

    úgy éreztem: most készülődik
    ellenem egy más akarat,
    úgy éreztem: lapulni kell, vagy
    összetörik a csontomat,

    és elöntött a keserűség,
    a gyerekkori fájdalom – –
    És Lóci felelt: – Csak azért is!
    Úgy lesz, ahogy én akarom! –

    És apám szólt: – De nem szabad, mert
    apu megbüntet!… – Lázadó
    hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
    leszek! csak rossznak lenni jó! –

    Néztem apámat: énhelyettem
    játszotta meg, hogy szigorú,
    és Lócit: s láttam, hogy helyettem
    lázadt fel szegény kisfiú:

    helyettem lázadt, s amit egykor
    nem mertem, most megtette ő,
    s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
    előttem a nemhitt jövő,

    s valamit akartam csinálni,
    valami bolondot, vígat,
    ami majd mindent elfeledtet,
    és szóltam: – Lóci, gyere csak,

    gyere, kis disznó, megtanítlak
    röfögni… – Röfögtem neki
    és Lóci is röfögni kezdett,
    hogy potyogtak a könnyei,

    és béke lett és már mosolygott
    a harminc év kísértete,
    Lóci játszott s én nem sajnáltam,
    hogy a napom elment vele.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Az Anyák

    Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
    Szentek és ápolónők: a csodát,
    a jelenést láttam bennük. A nagy
    odaadást, az aggodalmakat,
    a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
    a nő szenved, ha otthon dolgozik,
    a gondviselést.

    Hogy testileg mi a
    férj, feleség s a család viszonya,
    nem sejtettem-kutattam. Valami,
    éreztem előre elrendeli,
    ki hol álljon, mi legyen, öröme,
    bánata mennyi, milyen gyermeke,
    és ezen változtatni nem lehet.

    A férfi maga küzdi ki szerepét,
    a nők az eleve-elrendelés:
    ők a béke, a jóság, puhaság
    a földön, a föltétlen szeretet…
    Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!


  • Petőfi Sándor: István öcsémhez

    Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
    Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
    Mondjátok-e, ha estebéd után
    Beszélgetéstek meghitt és vidám,
    Mondjátok-e az est óráinál:
    Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

    És máskülönben hogy van dolgotok?
    Tudom, sokat kell fáradoznotok.
    Örök törődés naptok, éjetek,
    Csakhogy szükecskén megélhessetek.
    Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
    Az emberekben: jégre nem viszik.

    Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
    Azt gondolá, hogy minden ember az.
    És e hitének áldozatja lett,
    Elveszte mindent, amit keresett.
    Szorgalmas élte verítékinek
    Gyümölcseit most más emészti meg.

    Mért nem szeret ugy engem istenem?
    Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
    Agg napjait a fáradástul én
    Mily édes-örömest fölmenteném.
    Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
    Most egyedűl ez keseríti meg.

    Tégy érte, amit tenni bír erőd;
    Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
    Vedd vállaidra félig terheit,
    S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
    S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
    O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

    Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
    Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
    De megmutatná a nagy veszteség:
    Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

    E néhány sorral érd be most, öcsém.
    Én a vidámság hangját keresém,
    És akaratlan ilyen fekete
    Lett gondolatjaimnak menete;
    S ha még tovább fonnám e fonalat,
    Szivem repedne a nagy kín alatt.

    Más levelem majd több lesz és vidám.
    Isten megáldjon, édes Pistikám!

    Pest, 1844. június


  • Illyés Gyula: A ház végén ülök…

    A ház végén ülök, a padlás-grádicson
    s ilyeneket hallok: na te paradicsom
    most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
    így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
    A kis öreganya, ő beszél egyre itt
    magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
    De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
    amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

    Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
    mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
    Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
    Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
    Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
    Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…

    Feleselve így jő a barackfák alatt,
    a csillogó gallyak
    lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
    örömkönnyek folynak a kis leveleken.
    Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
    az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

    Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
    bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
    ki a költőkénél jobban kinyitottad
    nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
    nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
    dülöngtem utánad e pörgő világon,
    tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
    szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

    Íme már az alkony, mint hatalmas állat
    rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
    Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
    hét tányér levesből száll fehér áldozat
    feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
    őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
    Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
    áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
    Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
    és mondtad, egyétek,
    hadd bekanalaznom e békés igéket
    s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

    Íme a folyókban már az éj közeleg.
    Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
    Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
    menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
    s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
    Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
    oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
    Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
    S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
    a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
    és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
    hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
    nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
    Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

    Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
    könnyeznek a néma csillagok fényei
    rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
    éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
    Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
    a harmatraj is a káposzták levelén.
    Íme útra készen, ma este úgy érzem,
    állok egy igéző tekintet fényében.
    Mosolygó és síró pillantások alatt
    biztatgatják egymást cihelődő szavak
    bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
    vigyenek e zavart, dadogó világban. –

    Én, aki egy földrelapult ház végéről
    állok fel, a világ forró mélységéből,
    félve nézek körül, remegve szívemben
    most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

    A holdfényben kétsort hajladozó ágak
    az útra fekete csokrokat dobálnak.

    Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
    nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
    Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
    ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

  • Fekete István: Elment

    Csend van, nagy a csend most nálunk,
    Szívünk sötét borulásban.
    Anyád sír…, alig halljuk,
    Apád sír…, meg nem valljuk,
    Körülöttünk elmúlás van.

    Amit tettél, tán jól tetted,
    El-elmondjuk egy nap százszor,
    De hiányzol az ebédnél,
    Felkelésnél, lefekvésnél,
    Reggel-esti imádságkor.

    Mert a helyed most már üres.
    Az is marad már örökké.
    Keserű vád csorog bennünk,
    Jóvá nem lehet már tennünk
    Soha többé…, soha többé…

    Soha többé itthoni ágy,
    Itthoni hang soha többé.
    Jobb is tán, ha meg nem érted,
    Mit kínlódunk, sírunk érted,
    Most már tudjuk…, mindörökké.

    Itt a ruhád, hétköznapi,
    Eltaposott kis cipőd,
    Most már mind kincs, emlék, álom,
    Mindennél több a világon.
    Hogy letelt itt az időd!

    Hát, kislányom, csak így vagyunk.
    Most tudtuk meg, mi a bánat.
    Sír, ami nincs betemetve,
    Név, ami nincs elfeledve,
    Kulcs, mely nem nyit semmit már.

    Elszórt percek, elszórt napok
    Most heggyé nőttek mellettünk.
    Elmúlt utunk csak most látjuk,
    Hogy lépted hiába várjuk.
    Nagyon-nagyon árvák lettünk…

    Régi kis leveleidet
    Összeszedem…, összeszedem…
    Simogatlak, úgy, mint régen,
    Ha nevettél a meséken,
    Bizony, ritkán…, ha meséltem.

    Csupa emlék, csupa tegnap,
    Eliramló percnyi évek,
    Kis bölcsődben itt vagy újra,
    Mezítláb kavicson futva,
    S könnybe fúlnak az emlékek…

    Ez már így lesz, míg magunk is
    Nem válunk majd szálló köddé.
    De küszöbünk át nem léped,
    Ajtót már nem nyitunk Néked,
    Itthoni csók, öröm, jóság
    Elment Véled… mindörökké…

    Forrás: mek.oszk.hu