https://verskucko.com

Címke: Csorba Győző

  • Csorba Győző: Áldottak az éjszakák

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek.
    Külön vagyunk, határaink
    tiszták, nincs senkinek

    velünk érintkezése. Mint
    a sürgönypóznák, hogyha a
    drótjuk szakadt, nem küldenek
    s nem kapnak tétova

    jelzéseket a tág világ
    felé s felől. – Csak száz s nehány
    kilométerre vagy, de ha
    ezerre lennél vagy nehány

    méterre, mindegy volna, mert
    erős a fény és visszatart;
    és nem jöhet közel
    a messzi part. –

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek,
    de áldottak az éjszakák:
    lágy kapcsoló-közeg

    a dús sötét. Az ég meleg
    és roppant nagy kosár,
    és minket, mint ma-kelt
    csibéket összezár

    pihés ölén. A sürgöny-
    póznának számtalan
    új drótja nő, és érzem:
    már nem vagyok magam.

    S határát vesztett testem
    és tested szétterül
    a sűrű légbe, s itt vagy
    a bőrömön belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Alázat

    Szeretném elmondani végre egyszer,
    mi vagy nekem. –
    Megcsöndesedtem, nem verekszem
    többé, várom türelmesen,
    hogy gazdag terveit betöltse
    életemmel a szerelem.

    Fáj a hiány szívemben, restelem,
    hogy ember így vagyok,
    hogy lelkemen és testemen
    a csonkaság sajog –
    de rendelés ez, jogerős ítélet,
    nem lázadok.

    Nem lázadok, csak mentem magamat,
    ahogy lehet,
    csak illő társamat
    fürkészem a hiú magány helyett,
    aki ölében és kezében
    ajándékot számomra rejteget.

    Szeretném elmondani végre, végre,
    mi vagy nekem –
    hát így terelt hálóm elébe
    a gondos szerelem,
    hogy fönnakadva gyönge szálain,
    maradj velem.

    Tőled már a viharok elszaladtak;
    szelíd verő
    fényezte békés vonalát utadnak,
    a nyugalom, e fő erő
    lengett lényed körül,
    mint sérthetetlen levegő. –

    Szél támad, és elvinni készül,
    emelgeti a szoknyád,
    beteg vagyok a rettegéstül,
    zokogva borulok rád:
    úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
    szökni-akaró foglyát.

    Ijesztenélek a világgal:
    mi lesz, ha nem véd
    az én hűségem? kis virágos ággal,
    mi lesz veled? – károdra tennéd.
    Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
    romjaimon tekints szét!

    Szél támad, és elvinni készül –
    nyomaidon bedől
    az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
    többé se ég, se föld,
    mindenfelől a hiány szakad rám,
    – te óvsz mindenfelől.

    Szeretném elmondani végre egyszer,
    mi vagy nekem,
    most, amikor már húzódol, menekszel,
    s nehéz fejem
    horgadva várja: koszorúzza meg már
    a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Szerelem

    Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
    izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
    Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
    s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
    boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

    Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
    szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól
    lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
    Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
    égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

    Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
    gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
    pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –
    Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
    biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

    ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,
    mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –
    s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
    gőzölgő lihegéssel utánad iramló
    rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.

    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. —

    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Se föl se le

    Ha kilépek: se föl se le
    a mérleg egy helyben marad
    nyerés vesztés nem jár vele
    úgy múlik mint szokott a nap

    mint a nagyvilágban szokott:
    itt győztesen ott rongyosan
    lesz áldott és lesz átkozott
    lesz boldog és boldogtalan

    Az égen felhőtörmelék
    a földön egy-szemernyi sár
    nem csúfos ám csöppet se szép
    semmi többlet és semmi kár

    A nagy világ-statisztikán
    nem változik meg semmi sem
    kilépésemmel sem hiány
    fölösleg sem lesz úgy hiszem

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Aki sok szépet…

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma, –
    tudom: fáj, hogy neked jutott
    szavaim maradéka.

    Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
    nyirok s penész ölelget;
    nem csillagokat üldözök, –
    kis emberi türelmet.

    A gyengéimmel sétálok előtted,
    már-már magam kinozva, –
    ha rám gondolsz, a jó helyett
    gondolj inkább a rosszra.

    Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
    – embertől más se telhet, –
    önnön-szívemre készitem
    e gyógyító szerelmet. –

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma,
    de minden szépnél szebb lehet
    szavai omladéka.

    Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
    ahogy a víz a gödröt,
    a napnyugtát az aratók,
    az istállót az ökrök.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Szilveszter-este

    Szomorúságom szürke gömb,
    bárhol próbálom bontani,
    föltépni és szétrontani,
    lesiklik róla a kezem. –

    A szívemen gurul, gurul,
    behorpad tőle a szivem, –
    úgy érzem: szivemen viszem
    a legmagasabb hegyeket.

    Támad a hideg négy felől,
    bevicsorog az ablakon,
    fagyott árnyékok a havon, –
    meleg a szoba: hasztalan.

    Átúsztam újra egy folyót,
    kiveri utánam a hab
    a nem-szeretem dolgokat,
    és nincsen senkim, aki véd.

    Távoli, vidám szavaid
    jéggé meredve érnek el, –
    a hűvös semmi énekel
    fülembe, mint a szunyogok. –

    Siess, hozd már a meleged,
    veszélyes tájon imbolyog
    a lábam: könnyen megfagyok,
    szívemhez koccant a halál.

    Hogy mindörökké áldjalak,
    ki másodszor életre szülsz,
    s a pusztulás elé feszülsz,
    mely már-már arcomba lehel.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Carmen lugubre

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Tizennégyéves volt és félkegyelmű
    és pösze is volt még szegény,
    szegény Kati! – riadó bánat
    ijedezett a két szemén.

    Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
    mint vágya olykor súgta már,
    aszott testére vőlegényként
    reáfeszült a rossz halál. –

    Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
    ölén hagytátok hamvatok,
    félelmes nászéjszaka volt ez:
    a halál alatt egy halott.

    Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
    és szűz maradt a nász után,
    mégis fogant zsengécske méhe:
    enyészet és örök hiány

    támadt belőle, s óriásra sarjadt,
    s falánkul anyját falta fel.
    – Fülem körül hűs, tiszta hangon
    a más-útú rend énekel. –

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Már Isten első bölcsei között van,
    nyelvéről kristály-szó pereg,
    – nagyon fehéren lát az Isten
    és feketén az emberek.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Magános fa

    Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
    társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
    állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
    gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

    Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
    láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
    Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
    hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

    A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
    kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
    egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
    s a domb mögül jönnek felém az emberek.

    Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
    ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
    de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
    s titok marad a volt-titok halálomig.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Késő kérés apámhoz

    Hanyattfekszel; a melleden
    összekulcsolt két kezedről lemállott
    a gyönge hús. Könnyen-síró,
    apró szemednek nyoma sincsen.
    Tudom, tudom,
    hiszen tizennégy éve már. –
    Bennem azóta hódító erők
    bő-terebélyű fája nőtt,
    harcoltam a sírásó-emberek
    gonosz hadával, s győztem.
    Téged szelid víz, gyámoltalan férgek
    roncsoltak el, szegény apám!

    Most minden erőm hiúsulva,
    elmetszve minden ifjú izmom,
    s itt állok valakivel
    égnek tárt arcod előtt.
    Ugye látod?
    Fehér, fészek-szívű leány.
    Ő az, tudod, kivel reméltem
    neked magot támasztani,
    de szorgos, ügyes élők
    gyorsan helyemre álltak.
    Ugye hallod
    elvetélt unokáid zokogását?

    Élőnél lehet tehetősebb élő,
    de halottnál nem.
    Én csont-apám,
    te mozdulatlan,
    segíts a mozgók ellen!
    Most visszabújok hozzád,
    mint az öledbe bújtam,
    amikor még együtt aludtunk.
    Meredj a merénylők elé,
    ellenkezésük törd meg,
    nézz minket össze holt szemeddel,
    ne szakadhassunk széjjel,
    tetteiden az állandóság
    bélyege: védj meg minket!

    Szegény apám,
    te óriási,
    én csont-apám,
    te győzhetetlen,
    mutasd meg, hogy az apám voltál!

    Forrás: DIA – Csorba Győző