https://verskucko.com

Címke: együttérzés

  • Kosztolányi Dezső: A kis kutya

    Mégis a legszebb állat.
    Magasba trónol fönn a vánkoson,
    csodálva nézem sokszor órahosszat
    és fürge szívverését számolom.

    Ha álmodik csontokról és ebédről,
    gondolkozom, milyen a kutya-álom?
    Milyen lehet az élete, az álma
    ezen a vad és végtelen világon?

    Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
    s virgonc szemem kerüli futva-félve.
    Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
    enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.

    És firtatom: nem szeret ugye senki
    s buksi fejét búsan térdemre ejti.
    És szólítom: menjünk a kertbe ki
    s lengő fülét lassan leengedi.

    Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
    és mélabúsan önmagába mélyed.
    Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
    s reám borul, akár egy drága testvér.

    És nógatom: szólj a kutyavilágról,
    hol testvérkéd, apuskád messze él
    és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
    Száját feszítem és mégsem beszél.

    Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
    ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
    Nem tud beszélni, a kedveske néma.
    És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

    Úgy élünk együtt, két kis idegen,
    valahol messze, mese-szigeten.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa: Vaspántok

    Ha így szólnék a kedves,
    fiatal kalauzhoz:
    – Kalauz úr,
    hogyha ma este hazamegy,
    ölelje meg nagyon a feleségét,
    dicsérje meg, ami épp rajta van,
    akár az ócska pongyoláját –
    Ha így szólnék –
    ugye… bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a bottal kopogó
    nyugdíjas bácsihoz a boltban,
    mikor épp forintjait guberálja,
    végül levágat tíz dekát
    a „kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
    – Bácsi! Itt van ötszáz forint.
    Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
    Nem számítottam rá. Fölösleges. –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
    – Útkövezők!
    Én ezt a kis kavicsot elviszem,
    mert az erezetében
    lehorgadt Krisztus-fejet látok.
    Engedjék meg, hogy elvigyem! –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
    – Gyere, fiam,
    üljünk le valahol, s te elmeséled,
    mitől nőtt vállig a hajad,
    mi ellen mered ez a tüske
    tejes arcod körül,
    s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
    kérlelhetetlen? –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék padon sütkérező,
    újságpapírból eddelgélő nénikéhez:
    – Néni, jöjjön velem,
    amit szeret, azt főzök vacsorára,
    puha ágyat vetek,
    előtte pedig mindent elbeszélhet,
    a menyasszonykorát,
    azt a szülést, a császármetszést is,
    és szegény jó ura szívszélhűdését,
    és hogy mivel ültette be a sírját,
    azt is, milyen a szomszédasszony,
    azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
    meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
    Mindent apróra elbeszélhet.
    Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
    De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
    fölébred –
    keljen fel, takarjon be engem,
    mert éjjel mindig lerúgom a takarómat…
    Ha így szólnék –
    ugye, bolondnak tartanának?

    Konvenciók, bevett szokások
    hideg vaspántjai
    szorítják lüktető,
    eleven húsig lenyúzott szívünket.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: A koldusnak

    A koldusnak, ki áll az utca sarkán
    S kinek vállán egy élet terhe roskad
    És vak szemében egy világ halála,
    A koldusnak egy rongy papírt vetettél
    És azt gondoltad, hogy most jószívű vagy.

    Koldus előtt én röstelkedve állok
    És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
    Szeretném homlokát megsimogatni,
    A derekát szelíden átölelni,
    A szívemet a kalapjába tenni
    És engedelmet kérni tőle szépen,

    Hogy én még látó szemmel baktatok
    Az örömök útján a sír felé,
    Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
    És úgy szeretném biztosítani,
    Hogy én is, én is oly koldus vagyok
    Testvére és bajtársa, szenvedő,

    Mert boldogabb és szabadabb jövőt
    Neki már nem merek ígérni én se,
    Mert neki megváltója a halál lesz…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • William Blake: A mások bánata

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?

    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.

    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sújtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?

    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.

    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • William Blake: A mások bánata

    (Tótfalusi István fordítása)

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?
    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.
    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sujtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?
    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.
    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerré,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiúik fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: MEK

  • Zelk Zoltán: Kivert kutyák siratója

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
    be kegyetlen gazdád az éjszaka!
    Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
    bérházak kőküszöbjei között,
    vinnyognád néki: Csontig fáj a tél… –
    ostor felel, vad ostora, a szél.

    Nyalnád kezét te, volna csak keze,
    néznél szemébe, volna csak szeme!
    S volna szava, lesnéd, megértenéd,
    nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
    de úgy, mint a lihegő szeretet,
    ki hogy szeressen, azért született.

    Látom bordáid, éhednek jegyét,
    és szőrödön a tél jeges lehét,
    kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
    kályha tüze is remegésedet,
    ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
    mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
    éhed a szóval szóló száj után…

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
    milyen szörnyű volt az az éjszaka,
    milyen megverten mentem én haza!
    Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
    de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!

    A kivert kutyák kínját tudtam én,
    melyet nem enyhít írként a remény,
    hogy holnap tán majd másképpen leszen,
    nem vet számot a hűvös értelem.
    Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
    miért nem lel gazdát a szeretet?

    S kutyákkal népes lett az éjszaka…
    ezer kivert társad kísért haza!
    Kiket, mint téged, nem felejthetek:
    zöld rémülettel lobbanó szemek,
    ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –
    kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!

    Forrás: DIA – PIM

  • Juhász Gyula: A muszka

    A Kárpátokban ellenünk vezették,
    Hozzánk a télen így került Prokop.
    Szakálla kender, a szeme tengerkék,
    Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
    Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
    De ember tervez és Atyuska végez.

    Most szenet és fát hord az iskolában,
    Kis nebulóknak némán melegít,
    És él szelíden, bizton, új hazában,
    És várja, várja, hogy elengedik,
    Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
    Ám szenteltessék az Ő akaratja!

    Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
    S a Volga híján nézi a Marost.
    Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
    Hogy januárban vérrel áradott.
    Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
    S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

    Az iskolába jár egy szőke gyermek,
    Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
    Katonaapja akkor, ott esett el
    A becsület kárpáti mezején.
    Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
    És varjakat lát szállni Mármarosban.

    És odamegy halk lassan a gyerekhez,
    S megsimogatja lágyan a haját,
    Az ujjai oly fázósan remegnek,
    És hallja távol haldoklók jaját,
    S mintegy magának rebegi szegény:
    Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

    Forrás: MEK

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu