Mikor szemed ittasultan
a fák levélkoronáján bolyong
ne kérdezd tőlem
miért késtem el
képtelen vagyok a feleletre
tudom az éjszaka
rég tovatűnt
kireggeledett
ha eléd tárnám az igazat
nem értenéd hogy
hívtak
kértek
rimánkodtak
térdre vetették magukat
számtalanszor
maradj velünk
suttogták nekem a falevelek
és én
maradtam.
Balogh József fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Oly szép ez az éj:
– csak Rád gondolhatok.
Oly kimondhatatlan:
– csak veled nevezhetem.
Mit mondhatok a holdról?
– szerelmünkre gondolok.
Szárnyra kelnek a pálmafák:
– mintha te vetkeznél.
A homokban lépked a szél:
– meztelen lábad követem.
Forrás: Lélektől lélekig
A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
Forrás: Lélektől lélekig
Az ablak négyszögében
csillag alvad
fekete égen
egy percet megformál a tompa fény
sötéten áradnak a fák
lombban messzi tenger énekel
a szél függönybe döfi homlokát
zárt perceden kívül
csillagod elragad
a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen
de a szobában összegyűlt a tér
sarkokban elmerül
karszék piros hajlásain
átlátszón szétterül
mosdókancsó indázó kék nyakán
egyhelyben fölrepül
gyűrűd az asztalon
gyertya mit nem lehet eloltani
a szigetet paskolja az éj
tárgyak hullámverését
süket héjukban hallani
ablakkeretben alvadón
mélybe csügg a szomorúság
te mennyek ábrás könyve
a teljes fényű ősi létben
érintésre becsukódtál
de szemem tovább fut a fedélen
ahogy e csillag vándorol
sok éve előtti sugarában
pillantás parttalan ürébe
Forrás: Szeretem a verseket
Királylánynak kötök ma csokrot,
piros, fehér és sárga rózsát,
haldoklik a bús rózsaerdő,
elvérzik a gallyon a jóság,
piros, fehér és sárga rózsák.
Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
halotti árnyékok osonnak,
sápadt az éj, sápadt az arcom,
hideg szelek fújják a holdat.
Halotti árnyékok osonnak.
Haragvó rózsákkal verekszem,
és vérrel áztat száz hazugság,
cirógatnak virágos ágak,
alattomos, gonosz cicuskák,
és vérrel áztat száz hazugság.
Csurog a holdfény és a vérem,
a földre vág egy gúnyos ördög,
eltépi lebegő ruhámat,
karmolnak égő rózsakörmök,
a földre vág egy gúnyos ördög.
Csupa piros seb már az arcom,
s megyek előre zúzva, marva,
belém hasít a tearózsa,
akár a tigris szörnyű karma,
megyek előre zúzva, marva.
Mezítlen mellel földre fekszem
s kacagva talpra ugrom újra,
egy gőgös ár reám viharzik,
s szegény, szegény szemem kiszúrja.
Kacagva talpra ugrom újra.
Töröm a csokrot, éji kertész,
vérezve és vakon tusakszom,
sebes mellem vérszínű rózsa,
halvány kamélia az arcom.
Vérezve és vakon tusakszom.
Temetkezik a csillag is fenn.
De te ne félj, aludj csak, édes, –
fehér ágyban fehérlő rózsa! –
A te csokrod hajnalra kész lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.
Reggelre majd ajtódba botlom,
vakon, bénán és haloványon,
véres virágokkal borítlak,
és a te rózsalelked áldom
vakon, bénán és haloványon…
Forrás: Lélektől lélekig
A Göncölszekér vertacél rúdjából
tollat faragok.
A tintasötét éjszaka levébe
mártom a hegyét.
Havas mezőkre, vak ködök falára
sorsokat írok.
A kemény, konok ákombákomok
állnak feketén.
Az angyalok hosszú széltrombitákon
dalt dideregnek
s a pólusoktól az egyenlítőig
zokog az Ember.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem tudtak még a lassú órák
kalapácsai összetörni,
nem hajolnak hozzám a fák,
némák a lángoló madarak.
Egészen bennem él az éj
kifájhatatlan szürkesége,
szétszórt keserű szavaim
senki se szedi fel.
Az árnyék hosszan rám zuhan,
eltátott számon sűrű csend ül,
homlokomról az éjszakát
kezem kínlódva tépi.
A puszta utcán kóborol
valami könnyű, árva árnyék,
a hold a barna foltokon
sárgán, hidegen elgurul –
Reggelre majd a szürke köd
hosszú csíkokat húz az utcán,
és dermedt számról földre hull
a széthasadt kiáltás.
Forrás: Lélektől lélekig
Lenéznek rám az égi csillagok.
Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.
Milyen jó a csillagoknak!
A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az éjszakának
látlak.
Forrás: Lélektől lélekig
Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról
fénykönny gyűl tündökölve:
jánosbogár.
A felhősávos hegytetőn
megnő a hold.
Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,
s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget
a szíved számára mosolyt.
Jéggé fagyott szőlő a szád.
Csak a hold finom karéja lehet
olyan nagyon-nagyon hideg
Közel vagy. Itt.
Hallom az éjben pillád rebbenéseit.
(Áprily Lajos fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
Magános csillagom.
Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…
Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
Nem is három, de négy király,
Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?
S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
S ki úgy szeretted már az elmulást,
Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
S bevonván fekete tüzeid,
Lassan fordúlsz el e vidékről.
Forrás: Lélektől lélekig
