https://verskucko.com

Címke: éjszaka

  • Tóth Árpád: Notturno

    A szürke éj kóbor lovagja lettem,
    Mint egy beteg, unalmas trubadur,
    S amint az est sok groteszk árnya lebben,
    Megindulok, merengve, szótlanul…
    Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
    Pirulnak az eső utáni tócsák,
    Hidegen villog a kék kövezet,
    Kápráztat és vezet…

    Az égen felhők szállnak, szomorúak,
    Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
    Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
    A földi, párás, fájó sóhajok…
    Körül a sok komor körrajzú kőház
    — Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
    Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
    Komor ablak-szeme…

    Ó, ott belül e falak nem ily némák:
    Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
    Ilyenkor kúszik vergődő problémák
    Hűs kígyóteste a lelkek taván;
    Megremeg fogaim közt cigarettem,
    Hamva lehull szürkülő permetegben,
    S közel valahol bús ária csendül:
    Egy dal Chopinből…

    Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
    Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
    S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
    Elém tárul egy fűszeres fasor,
    Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
    Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
    Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
    S megejt az áhitat…

    Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
    Reámborul, könny futja át szemem,
    Egy gyermekkori édes, halk imádság
    Bűbája száll át árva lelkemen
    S csak néha nyilall szívembe a kétely:
    Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
    Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
    Ha elröpül az éj?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Éjimádó

    I.

    Leplét bár váltva öltse, vesse:
    Az én világom nincs már messze.
    Az én világom el fog jönni:
    Hajnaltalan csodás világ lesz,
    Az éj sohsem fog elköszönni…
    Egére nem lesz csillag hintve,
    Én leszek minden gyöngye, kincse,
    Én leszek célja, üdve, átka
    És mégis ez lesz legjobb, legszebb:
    Minden világoknak világa…

    Akkor már nem lesz semmi multam,
    Feltámadok, bár el se multam,
    Reménykedem, bár mit se várok,
    Elzúghatnak mögöttem békén
    A többi napderűs világok…

    Nem törtetek célra, titokra,
    Nem lesz szükségem asszonyokra,
    Nem keresem, aki megértett,
    Én leszek a szent különélet,
    A hazug fények megvetője,
    A nagy sötétség, szent sötétség
    Tapadó, bárgyu szeretője.

    Köröttem nem lesz semmi kétség,
    Csak nagy sötétség, szent sötétség…
    …Az éjszakában állva, fázva
    Várlak, szerelmetes világom,
    Minden világoknak világa…

    II.

    …Fény ad színt a darabka kőnek,
    Fény ad színt minden agyvelőnek.
    A fény teremtett, fény teremt
    Fejet zsibbasztó végtelent
    S egyetlen egy kis, balga órát,
    Amelyben nyíló tubarózsák
    Vad illatába olvadunk…
    A fénytől élünk s fény vagyunk…

    …Hejh, temető! Valamikor még
    Nap volt a lelkem, fény az álma
    S íme, most a nagy világosság
    Kerget belé az éjszakába…

    …Légy áldott, legvalóbb legenda
    S a szent fény, mely most visszahoz;
    Az… az! A sötét volt az első,
    Fényt sohse látott szent kaosz.
    A nincs volt az első igazság,
    Önmagátszülte szent erény,
    A tagadás az első isten
    S első hazugság volt a fény.

    Színben pompázik, hazug álmok,
    Gyötrődő gondok gondozója,
    Hogy káprázón agyamba szállott:
    Elkárhozás volt az az óra…

    Azóta nincs már semmi új fény,
    Nem érzek semmi meleget,
    Sóvárgom a nagy éjszakákba,
    Várom a barna felleget,
    Multát a színnek, fénynek, vágynak,
    Borultát a nagy éjszakának…

    III.

    Hullj, hullj az asztalomra,
    Nyárnak hulló virága,
    Vadgesztenyék virága…
    Ott a bokroknak alján
    Csiklandott lány kacajja,
    Párzó, bujálkodó vágy
    Gyalázza meg az estét,
    Az édes nyári estét…

    Majd lesz est még sötétebb,
    Lehull a nyár virága,
    A gesztenyék virága.
    Köd fekszi meg a bokrot,
    Hideg lesz majd az este
    S elmulnak a szerelmek…

    Hullj, hullj az asztalomra:
    Szeretem a virágot,
    Az elmuló virágot.
    Ilyen szép nyári estén
    Nagy oktondin kiporzik
    S lehull az asztalomra…

    Az a ficánkoló lány,
    Ott a bokroknak alján
    Fázódva jár a ködbe’,
    Ha jön sötétebb este
    S elmulnak a szerelmek…

    Nem hull majd asztalomra
    Vadgesztenyék virága
    S az őszi csöndes esten
    Én maradok meg itt csak…
    Begázolok a ködbe,
    A sötét, lomha ködbe,
    Átgázolom a bokrot,
    A száraz, árva bokrot
    S bekiáltom a csöndbe:
    Az édes, szörnyű csöndbe:
    Elmultak a virágok,
    Elmultak a leányok:
    Én itt vagyok, maradtam
    És úr vagyok a csönden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő

    Tavaszi éjszakán gondolj reám
    és nyári éjszakán gondolj reám.
    És őszi éjszakán gondolj reám
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyattfeküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
    Nappal minden fonákjára kerül;
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – búdul vagy élvedül –
    elméd mire gondolni kényszerül;
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lányi Sarolta: Aki el nem alszik…

    A legszomorúbb muzsika
    a mások álmának zenéje,
    a legszomorúbb: nyitott szemmel
    belebámulni a vak éjbe
    álomtalan, gyötrődve, égve.

    Jaj annak, aki el nem alszik…
    éber búval sorsába bámúl
    a néma éjben, társtalan.
    Az álmok ajtaja bezárúl,
    ő künn marad. Sorsába bámul…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók

    Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
    mikor a fák az utcát átölelve tartják,
    s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
    felizzanak a gyertyák,

    s mikor mindnyájan hazamennek,
    kik mindezt látva látták,
    s a kapuk alól kidől a huzat
    megingatni a lámpát,

    s mikor szemben két árny egymásra hajlik
    s a villanykapcsolóba markol,
    s a foszló-sárga ablak-négyszögek
    sorban lehullnak a falról,

    és igaztalan szájad
    minden szerelmest elátkoz:
    nekik csönd van a csókhoz
    – neked nincs az íráshoz,

    mert széttört üveggolyók az éjszakák,
    szállnak, zuhognak, felragyognak,
    neszezve ütődnek a fáknak
    s az ablakodnak,

    mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
    neked minden zizeg, világít, hat érzékedre
    hatszáz üvegszilánk zuhog
    – mondd, láttad már a mások éjszakáit?

    Mindig a másokét!
    S voltál-e megbocsátó, míg a csont
    is pattogott fejedben,
    mint az óra? Mondd!

    Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
    még csak ki sem kell nyitni a szemem.
    S egyszer a seb sebezni is tanít.
    Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Hatos Márta: Elégve

    Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
    érinti ajkad telt vonalát…

    Erős karod ölel, nem enged el,
    A magány pirulva tűnik el.
    Ébren álmodjuk az élet álmát
    Lecsókoljuk rabságunk láncát.

    Szived riadtan, vadul ver, dobol,
    Forró testem véd, hozzád simul,
    Megszűnik idő, eltűnik a tér,
    Csalfa útra indul a remény.

    A tenger is csókol ha partot ér,
    Szoríts szorosan szived fölé.

    Karodba ájulva a fény kigyúl,
    Nesztelen omló sziklához simul,
    Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
    Égő fényeden siklok tova,

    Belőled születek halok meg én,
    Efemer lángod egekig ér.
    Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
    Szilaj hullámon lovagolunk.

    Jelet hasítunk fekete égre,
    Izzón égve hullunk a mélybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • W. H. Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabolcsi Erzsébet: Holdtölte

    Ébred a holdfény, tűnnek a felhők, lágy zene árad,
    s várjuk az álmot, az enyhet adó szép égi csodákat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Áldottak az éjszakák

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek.
    Külön vagyunk, határaink
    tiszták, nincs senkinek

    velünk érintkezése. Mint
    a sürgönypóznák, hogyha a
    drótjuk szakadt, nem küldenek
    s nem kapnak tétova

    jelzéseket a tág világ
    felé s felől. – Csak száz s nehány
    kilométerre vagy, de ha
    ezerre lennél vagy nehány

    méterre, mindegy volna, mert
    erős a fény és visszatart;
    és nem jöhet közel
    a messzi part. –

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek,
    de áldottak az éjszakák:
    lágy kapcsoló-közeg

    a dús sötét. Az ég meleg
    és roppant nagy kosár,
    és minket, mint ma-kelt
    csibéket összezár

    pihés ölén. A sürgöny-
    póznának számtalan
    új drótja nő, és érzem:
    már nem vagyok magam.

    S határát vesztett testem
    és tested szétterül
    a sűrű légbe, s itt vagy
    a bőrömön belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz

    (Kingyesi emlék)

    Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
    Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
    Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
    Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
    Mikor az égnek kéklő magasságán
    Leomlik finom, ezüst fátyolod,
    Tündöklő kedves isten-arcod látván,
    A mindenségnek szíve földobog.

    Új fényre lángol a csillag az égen.
    A fák egymásnak súgják a neved.
    S a vadgalamb az erdő kebelében
    Hozzád a ringó lombról fölnevet.
    A mezők, erdők milliárd virága
    Feléd fordítja illatos fejét;
    A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
    S a nádak ezre meghajlong feléd.

    A tó tenéked tükröt tart remegve,
    S te leemelve aranykoronád,
    Kibontod – reá jósággal nevetve –
    Sugárzó hajad lengő sátorát.
    A fűz a parton rádmélázva áll.
    A sás térdelve hajlik le eléd.
    A fülemüle a hársfa-lombra száll,
    S elkezdi hozzád édes énekét.

    Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
    Mindenki csupán mosolyogni lát.
    Békéangyalként jársz a föld felett,
    Fehér királynő, kedves holdvilág!
    Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
    Boldog félálom mámorával nézlek,
    Az én szívem is tükröd, Égi Fény!
    Te kedves jóság! te tiszta igézet!

    … Mikor belépsz a felhő-palotádba,
    Az éj beborul: minden bús, setét.
    A mezők, erdők millió virága
    A fűbe hajtja harmatos fejét.

    Forrás: Lélektől lélekig