Esett és fújt; mint a sörét, úgy
vert minden csepp, úgy süvített;
de a Háromcsőrű Kacsában,
hová behajtott a hideg,
forralt bor és fűtött kemence
mellett megenyhűlt a világ
és zene kavargott a füstben
és szinte riszálta magát:
„Szőrösarcú kis cica,
hol jártál az éccaka
titokba?”
Még vacogott bennem a lélek,
de a nóta már megfogott
s irígyen néztem a sarokba,
ahol két csöndes és nyugodt
úr mulatott… Maguk helyett a
prímást nótáztatták fanyar
és bölcs derűvel… Vacsoráztam
s pattogva dünnyögött a dal:
„Szőrszál szitába,
asszony az ágyba,
hosszába!”
Telt az idő… Az urak ittak,
mulattak „személytelenül”…
Néztem, aztán elúntam őket,
éreztem, pillám nehezül…
Fáradt voltam… Nem is tudom már,
cigány és vonó mit mesélt,
mit rögtönzött, de annyi biztos,
hogy a cicára visszatért:
„Pirosszájú kis cica
mit ettél az éccaka
titokba?”
És altatót zsongott a lárma
és altatót zsongott a bor:
az asszony hosszában, utána
keresztben úszott valahol:
egybefolyt bennem nóta, álom,
meg a Háromcsőrű Kacsa
s már csak végtelen messzeségből
huncutkodott a muzsika:
„Pirosszájú kis cica,
húst ettél az éccaka
titokba!”
Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
darabokban szakadt reám.
Felriadtam: …két tenyerével
nyúzta bőgőjét a cigány,
az egyik úr az öklét rázta
s valami bestiát szidott
és vörösen s a hegedűvel
versenyt sivítva bőgte, hogy:
„Pirosszájú kis cica,
vessz meg még az éccaka
titokba!”
– Vessz meg! – bömbölte, és a másik
fizetett. – Még az éccaka! –
– No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
Elhallgatott a muzsika.
Mind hallgattunk. A két úr elment.
Csönd. Kint az eső harsogott.
Aztán cincogva és kajánul
újra rákezdte a sarok:
„Szőrösarcú kis cica,
hol jártál az éccaka
titokba?”
Forrás: DIA
