Címke: életút

  • Gyurkovics Tibor: Állomás

    Lekapcsolódsz, mint egy vagon
    a tehetetlen kocsisorból,
    továbbütődsz a vasakon,
    a vasutas már rád se gondol,

    pedig tele vagy még teherrel,
    melletted jár a gyorsvonat.
    Kissé raknak. Aztán egy reggel
    megmérik tiszta súlyodat.

    Forrás: —

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálkozni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

    Köd előttem, köd mögöttem,
    isten tudja, honnan jöttem,
    szél hozott, szél visz el,
    minek kérdjem: mért visz el?
    Sose néztem, merre jártam,
    a felhőknek kiabáltam,
    erdő jött: jaj, be szép!
    – megcibáltam üstökét.
    Jött az erdő: nekivágtam,
    a bozótban őzet láttam,
    kergettem, ott maradt,
    cirógattam, elszaladt.
    Ha elszaladt, hadd szaladjon,
    csak szeretőm megmaradjon,
    szeretőm: a titok,
    ő se tudja, ki vagyok.
    Isten tudja, honnan jöttem,
    köd előttem, köd mögöttem,
    szél hozott, szél visz el,
    bolond kérdi, mért visz el?

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Elég volt a vágta

    Lassan, lovam, lassan,
    Elég volt a vágta;
    Vén legénynek tempós már a
    Kengyelvasba hágta.

    Minek is nyargalnánk?
    Hová? Ki elébe?
    Itt is, ott is örök cudar:
    Egy a világ képe.

    Lobogni lélekkel
    Haszontalan próba,
    Míg mi élünk, nem lesz más e
    Veszett Európa.

    S hiába legyezget
    Holmi tavaszféle,
    Mindegy az már, öreg csontnak,
    Tavasz van-e, tél-e?

    Dirmegünk, dörmögünk,
    Bajszunk, kedvünk kajla,
    Nem kell már a szerelem se,
    A parázna frajla.

    Édes kábulatra
    Könnyebb szerzet vágyjon,
    Ordas, lompos régi búkkal
    Hálunk mi egy ágyon.

    Fringiánk is vesszen!
    Az ifjabb fegyver
    Hadd csattogja, hogy ő minden
    Ócska vaskót megver!

    Majd eléri őt is
    Idején a balság –
    Hányja farát, míg lehet, a
    Csikó-fiatalság!

    Mindegy már minékünk
    Szerda vagy csütörtök,
    A nagyságos angyal vagy a
    Tekintetes ördög!

    Tempós lassúsággal
    – Elég volt a vágta –
    Szép egykedvűn átkocogunk
    A másik világba.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit – Hajnali ballagás

    Adjátok nekem,
    adjátok vissza nekem
    a hajnal-okozta mámort,
    a könnyű szívvel
    ballagó hajnali tábort.

    Megyek a dértől-dercés úton,
    távol a bútól.
    Fagytüskék égnek ereimben.
    Hajnal van, s fájhat minden,
    csak a szívem nem.

    Ti deszkapallók,
    a szürke sárból kiaranylók,
    életen átringó hidak,
    ha rátoklelek,
    a könnyű győzelem gyönyöre itat.

    Gyönyörű,
    bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
    a lélek hűs földje felett
    tüzijáték, mit jajlehelet
    fújt ki, didergő tűzpalota.

    Öt érzékem de friss még,
    csudáikat rávésték
    sárgöröngyök és paloták,
    – úgy lépj elém jelen világ:
    most a csoda a mérték.

    Csoda vagy te is, ballagó,
    angyalhajadra hull a hó,
    s nem is vagy tán jelen,
    nem segítesz, ha elesem
    te sem, de senki sem.

    Halálom se legyen más;
    borzongó hajnali ballagás,
    csodák és alvó idegek.
    Halál zajtalan angyalai,
    hajnalban vigyetek.



  • Nagy László, Jártam én koromban, hóban

    Jártam én koromban, hóban,
    húzott az álom.
    Mást kerestem, s mellém te álltál,
    kardél mellett felnőtt virágszál,
    sebzett virágom.

    Húszévem elveszett, s érzem,
    te lész a vígasz.
    Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
    szádról szóló harmonikáddal
    föl-fölvidítasz.

    Engem a szépség, a vígság
    csodásan éltet.
    Érte égek, hogy megmaradjak,
    bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
    kócból a mézet.

    Köröttem kúsza az élet,
    kúsza a sorsom.
    Vértezz hittel, hűséggel állig,
    akkor én a halálos ágyig
    beléd fogódzom.


  • Kristina Calu: Voltunk

    Egyszer voltunk
    Hol nem voltunk
    Élet útján vándoroltunk

    Egyik nap egyenesen
    A másikon görbén
    Hol fejünk lehajtva
    Hol felemelve büszkén

    Kézen fogva, szerelemben
    Háborúban, kételkedve
    Örömtelin, kacagva
    Búsan, magunkra maradva

    Megbántva és megbocsátva
    Bírtuk egymást maradásra
    Ketten, aztán sokasodva
    Ránc költözött az arcunkra

    Lassul a ritmus
    Halványul a szem
    Szürkül a koronánk
    De még emlékszem

    Hogy táncoltunk
    És álmodtunk
    Hogy ketten együtt
    Itt voltunk

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    acélkerék is megkopik,
    hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    nem fogja be a rozsda sem,
    csiszolja minden mozdulat,
    s forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nem adnak ingyen semmit ám,
    voltak keserves napjaim
    és rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    bizony, egyet-mást tenni kell,
    legalább így az életem
    nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra és
    egyszerre oly üde vagyok,
    hogy a szemem harmatgyöngyös
    hajnali rét gyanánt ragyog,
    s leánykám, mint a Március,
    rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    őt nézem és bimbókorom
    újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    hiszen az idő úgysem áll,
    csak aki élt,
    azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    csömörnél mása nem marad,
    koldus, ki mit sem áldozott
    s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nehéz a toll is néhanap,
    de a lehalkult szívverés
    fiam szívén erőre kap,
    szépségem múlik, – nem sírok,
    leánykám arcán tündököl,
    szinte sok is, e két gyerek,
    mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    bár néhanap békétlenül
    lázongtam, hisz nem tudtam én,
    hogy ürmöm mézzé édesül.
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    hiszen mindennek ára van…
    ezerszer újra kezdeném.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Meggyesi Éva: Amíg csak élünk

    Amíg csak élek, te légy az élet,
    amelyben mindig értelmet lelek,
    nálad leljem a csöndes menedéket,
    amelyet olyan régóta keresek.

    A te vállad legyen majd támaszom nékem,
    amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
    hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
    s karodba bújva nyerek friss erőt.

    Amíg csak élünk, én legyek néked
    az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
    hogy a vállaidról átvegyem egy részét
    súlyos terheidnek, melyet hordozol.

    Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
    S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
    mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
    s elcsitítja a csöndes zokogást.

    Milyen jó lenne együtt bandukolni,
    amíg a hajunk hófehérre vált,
    s szeretni egymást olyan türelemmel,
    hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

    Együtt ébredni, hogy én lássam először
    reggel az arcod első mosolyát,
    s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
    egymásért éljünk, míg időnk lejár.

    S ha majd ránk borul a végső éji álom,
    amely örökre karjaiba zár,
    azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
    hisz csak veled szép ez a rút világ.


  • József Attila: KÉSZ A LELTÁR

    Magamban bíztam eleitől fogva –
    ha semmije sincs, nem is kerül sokba
    ez az embernek. Semmiképp se többe,
    mint az állatnak, mely elhull örökre.
    Ha féltem is, a helyemet megálltam –
    születtem, elvegyültem és kiváltam.
    Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
    ki ingyen adott, azt szerettem érte.
    Asszony ha játszott velem hitegetve:
    hittem igazán – hadd teljen a kedve!
    Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
    Okos urak közt játszottam a bambát.
    Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
    ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
    Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
    de ágyban végzem, néha ezt remélem.
    Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
    Éltem – és ebbe más is belehalt már.

    1936. nov.–dec.