Címke: elmélkedés

  • Szamolányi Gyula: Csillagok

    Ha felnézünk a csillagokba
    S megejt a fény, a szép, csodás,
    A szív azt mondja: égi pompa!
    Az ész szól: hiú ragyogás!
    A bölcs azt látja, nagy világok,
    Hasonlók, mint a durva föld;
    A költő nem lát, csak sugárt ott,
    Mely lelket álmokkal betölt.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Benedek Elek: Újesztendei ének

    Adjon Isten, ami nincsen
    Az új esztendőben!
    Így énekelt Arany János
    Rég elmúlt időben.
    Adjon Isten, ami nincsen
    Én sem kérek másat,
    Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
    Semmi magyarázat.

    Minden ember maga tudja,
    Mi néki hiányos,
    Azért kérte azt, mi nincsen
    A jó Arany János.
    Ami megvan, bolond kéri,
    Meg a telhetetlen,
    Kérjük hát csak, ami nincsen
    Egyezzünk meg ebben.

    Kevés a van, sok a nincsen
    Ma is, miként régen,
    De a sok közt, hogy egy nincsen
    Rettentő nagy szégyen.
    Nincs szeretet a szívekben:
    Ez a legfőbb nincsen,
    Szeretetet a szívünkbe:
    Ezt adjon az Isten!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Reviczky Gyula: Agglegény karácsonya

    Ha elközelg a szent karácsony
    (Örömnek éje, áldalak!)
    S angyalka jár kis csöngetyűvel,
    Hol gyermekek zsivajganak:
    A házhoz tartozók szemében
    Mosolygó békefény derül.
    Mindenki vígad a családban,
    Az agglegény busúl csak egyedül.

    Vannak talán jó ismerősi,
    A kik meghívják szívesen?
    Mit ér! az agglegény e körben
    Karácsony-este idegen.
    Az egygyé tartozó családdal
    Érzése, kedve nem vegyül.
    Csak elmereng, busul magában.
    Mily szomorú sors lenni egyedül.

    És mennél hangosabb a kis kör,
    Annál inkább elmélyed ő.
    Az ifjuság elszállt fölötte.
    S ki még hozzá megy, lesz-e nő? …
    Óh, mert olyan sivár az élet
    Feleség és család nélkül.
    Köznapnál szomorúbb az ünnep,
    Nem ízlik a falat sem egyedül.

    Leverten tér rideg lakába,
    S vádolja némán önmagát:
    Elvesztegetted ifjuságod’,
    S újat az ég többé nem ád.
    Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
    Nyüg nélkül élsz, függetlenül…
    Ah, annál nehezebb leszen majd
    Utód nélkül halnod meg egyedül!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • József Attila – Balatonszárszó

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.
    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.
    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –
    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,
    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.
    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám
    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,
    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.
    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.
    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

    József Attila, Balatonszárszó, ősz, vihar, szerelem, csónak, hullám, emlék, búcsú, Balaton


    Gárdonyi Géza – A Balaton

    Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
    égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
    Arcát a hold benned elmélázva nézi,
    s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
    Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
    az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
    Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
    Balatont álmodom s melléje magamat.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Pilinszky János: Egy szép napon

    Mindig az elhányt bádogkanalat,
    a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
    remélem, hogy egy szép napon
    elönt a sírás, visszafogad szelíden
    a régi udvar, otthonunk
    borostyán csöndje, susogása.
    Mindig,
    mindig hazavágytam.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Jogos István: Helyzetkép

    A harmatcsepp, amit a párkányon
    találtam: a múlt.
    A horizonton tomboló vihar: a jövő.
    Most épp a szelet várom.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: (Rousseauként…)

    Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
    Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
    Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
    Disztichonos versben írom e szép sorokat.

    Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
    Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
    Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
    Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

    Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
    Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
    Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
    Lelkem vára aként épül a csend közepett.

    Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
    Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
    Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
    És a barátságból, lengenek ím körülem.

    Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
    Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
    Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
    S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

    Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
    Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
    S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
    Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

    Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
    Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
    Természet s lángész szemlélete érleli bennem
    Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

    Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
    Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
    Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
    Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

    Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
    S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Kérdések

    Az éveket, a messze, messze szálló
    Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
    Vagy várja őket örök kikelet?
    Szerelmemet, a messze, messze illant
    Szűz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg?
    Vagy várja őt is egy örök csalit?
    A bánatot, a messze, messze elment
    Szent felleget, Uram, hol látom újra?
    Vagy várja őt is örök üdv ege?
    Az életet, a messze, messze tévedt
    Víg életet, Uram, még megtalálom?
    Vagy tán a Fájdalom csak az örök?

    Forrás: MEK


  • Juhász Gyula: Költők

    Vannak poéták, akik sohsem írnak,
    Csak a szívükben élnek költemények,
    Valami nagy búbánat érte őket,
    S azóta lettek költőkké szegények.
    Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
    Rajongás őket éppen úgy hevíti,
    És éppen olyan szomorúk, lemondók,
    Mint azok, akik – verset tudnak írni!

    Forrás: MEK

  • Luminita Mihai Cioaba: Szerelem sátra

    Olykor
    az eső cseppjeiben
    át tudod csempészni
    a Hold Éjszakáját
    a
    Szerelem Sátrába

    ahol
    a töménytelen
    Szomorúságtól és Szerelemtől
    továbbra
    is hiszed
    hogy
    a Tűz a Vízből születik

    míg
    az Évszakok
    gyökeret vertek a
    végtelen
    pillantásában
    amit
    gyakran
    megérinthetünk
    csak
    nem
    tudjuk
    Mikor…