Az éveket, a messze, messze szálló
Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
Vagy várja őket örök kikelet?
Szerelmemet, a messze, messze illant
Szűz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg?
Vagy várja őt is egy örök csalit?
A bánatot, a messze, messze elment
Szent felleget, Uram, hol látom újra?
Vagy várja őt is örök üdv ege?
Az életet, a messze, messze tévedt
Víg életet, Uram, még megtalálom?
Vagy tán a Fájdalom csak az örök?
Forrás: MEK
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: MEK
Olykor
az eső cseppjeiben
át tudod csempészni
a Hold Éjszakáját
a
Szerelem Sátrába
ahol
a töménytelen
Szomorúságtól és Szerelemtől
továbbra
is hiszed
hogy
a Tűz a Vízből születik
míg
az Évszakok
gyökeret vertek a
végtelen
pillantásában
amit
gyakran
megérinthetünk
csak
nem
tudjuk
Mikor…
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…
A könny, a szelíd, meleg, enyhítő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szívemben
örök búgássá szélesül egy nóta.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.
Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket, –
az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.
Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,
nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?
(Budapest, 1993.)
Forrás: PIM – Faludy György válogatott versei
Szeretek én bolyongani
közöttetek, sírok halottjai!
Rég porladó szívek fölött
a pázsit kétszer oly tömött.
S köröskörül, amerre nézek,
halál helyett száz ifjú élet.
Azt olvasom fűben, virágban,
hogy a sírból feltámadás van.
Rég porladó szívek fölött,
ahol a pázsit kétszer oly tömött,
szoktam tűnődni egyedül
a túlvilági lét felül.
S ha új sírdomb előtt megállok,
melyet benőttek a virágok:
úgy érzem, holtakkal beszélek,
s mélázva egy rózsát letépek.
A temető csendes magánya
mindig kedvenc helyem marad.
A lét zajából ki-kivágyva,
oda irányzom utamat.
Ha bú emészt, ott enyhülök;
a léttel ott kibékülök.
Ha sírról sírra lépdegélek,
úgy tetszik, hogy marasztanak.
A holtak mintha intenének:
„Békén viseld fájdalmadat.
Begyógyul mindnyájunk sebe,
tiéd is, bánat embere!”
Forrás: Magyar Kurír
A kertbe bejöttek a fák
megálltak a kerítés mellett
éhesen, szomjasan kéregettek.
Aztán egyre közelebb jöttek,
kalapjuk, köpenyük az úton hagyták,
csak az árnyuk követi őket
a téli fákat
a szenvedőket.
HIÁBA zárom ki a mindenséget
a függönyön át merőn néz reám.
Forrás: Magyar Kurír
„Önzésem szeret!” – vádolom magam,
s fájva nézek zaklatott tudatomba.
(Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
Ha önzés volna húsz év úntalan
újuló szükséglete: csakugyan
gyengülne tőle lelked hite arra,
ami legfőbb öröme és jutalma,
hogy a gyönyörben biztos társa van?
Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
és vállalom, ha az hajt. Soha még
nem úntam édességed: ez elég
megnyugtatásnak, ez múltat, jövőt és
jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
„Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”
Forrás: DIA
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Forrás: MEK
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Forrás: MEK
