Címke: elmúlás

  • Patricia Nolan: Téli álom

    Bemásztam sötét odúdba
    a lépcső alá, ahol annyi éven át
    hevertél, és megtaláltalak
    régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
    könyvkötegek közt.

    Kirángattalak téli álmodból.
    Újból életre öleltelek,
    nem törődve hiányzó bal karoddal,
    megrövidült jobb lábaddal.

    Te nem láthattál engem.
    Valaki kiszedte szemedet.
    Orrad elmosódott az arcodban,
    lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
    hogy helyén tartsa a fűrészport.

    A karomba vettelek, úgy ringattalak,
    ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
    réges-régen. Megmaradt ép füledbe
    mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
    Érintésedtől megújultam.
    Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
    valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.

    Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
    Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
    A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
    egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.

    (Kántor Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jan Twardowski: Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    cipő marad utánuk meg süket telefon
    csak ami nem fontos cammog mint a tehén
    az igazán fontos hirtelen történik
    utána a csend normális szóval elviselhetetlen
    mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
    mikor gondolunk valakire nélküle maradván

    Ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
    érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
    együtt járnak mint a pátosz és a humor
    mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
    oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
    mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
    becsukják szemüket hogy lássanak igazán
    nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
    mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

    Ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
    szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
    és a szerelemről sem tudni soha
    hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

    (Sajgó Szabolcs fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Szabó T. Anna: Lányok

    „Supra aggnő
    söck fel kabla”

    1.

    Ez leszek én is: csupasz öregasszony.
    Már ha megérem.
    Büdös kórházi mosdószivaccsal
    mosom a fülem, az ölem, a térdem.
    Perdül a nővér, tréfálni próbál –
    „Lányok, mi ez a pisiszag?”
    Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű
    lányok nyílt szájjal alszanak.

    2.

    El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
    szükségünket is más viszi ki.
    De ez mind nem baj: hiszen ha meghal,
    testünk is elviszi majd valaki.
    Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
    nagyvizit előtti lepedőosztás,
    nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
    hogy fogy a létünk! puszta matematika,
    elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
    elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,
    kivonás, osztás: marad a nulla:
    kimosdott, tiszta,
    O-szájú hulla.

    Forrás: Szabó T. Anna

  • Móra Ferenc: Van minden szívnek…

    Van minden szívnek titkos rejteke,
    Amelybe senki nem láthat bele;
    Hisz magad elől is takargatod,
    Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

    Hanem azért sokáig érezed
    A fojtott sírást, halk lélegzetet
    Átaltörni a titkos rejteken.
    De valahára mégis csend leszen.

    Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
    Hogy ama rejtett zugba betekints;
    Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
    A zárt pedig a rozsda eszi meg.

    De egyszer aztán, egy ködös napon,
    Ha fojtogat az életunalom,
    Nem is tudod, hogyan, véletlenül
    A pókhálós kulcs elibéd kerül.

    Próbálod véle szíved rejtekét,
    Örülsz neki, hogy fordul benne még –
    Csak akkor kell sírnod keservesen,
    Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Szerelmes vers

    Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
    majd hűvösen int s tovaúszik.
    És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
    permetegén ragyog által a kék.
    Sárgán fut az ösvény,
    vastag avar fedi rég!

    Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
    már csöppen a csönd a falakról,
    engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
    hull a levél, közelít a fagy és
    eldől a merev rét,
    hallod a halk zuhanást.

    Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
    s nem szeretek már soha mást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért

    Néha feledem, hogy időnk véges,
    hogy szeretni itt a földön van jussom.
    Míg ver szívem, míg érezni képes,
    míg szép szívedbe magamat rajzolom,
    míg tegnapom igaz holnapra ébred,
    s hinni tanul bennem a kétkedés,
    míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
    s mosolyod örökre elmémbe vés,
    addig tudom, hiába nem éltem,
    s lelket sem koloncnak adott az ég,
    nem baj, ha a vég korán jön értem,
    csak téged engedjen szeretni még.
    Futnak a napok, s vele az évek,
    most kell szeretnünk, nincs másik élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Szakály Éva: Uram, ma lettem nyolcvanéves

    Uram, ma lettem nyolcvanéves
    Túl gyorsan múltak el az évek.
    Még oly sokat szeretnék tenni,
    Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

    A pár kis tervem, mi még lenne,
    Ha tán több időt igényelne,
    S egy év nem lenne elegendő,
    Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

    Jó lenne még sokat utazni,
    Újabb helyeket látogatni,
    Halálom perce még tán várhat,
    Megérhetném a nyolcvanhármat?

    Uram, Te látod a világot,
    Gyorsan jönnek a változások.
    Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
    Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

    És ahogy a technika halad,
    Sok újat lát, ki élve marad,
    Még oly sok minden ideköthet,
    Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

    Az emberiség sokat tehet,
    A világ oly csodás hely lehet,
    Jó annak, aki itt maradhat,
    Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

    Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
    Hisz oly szép lehet fenn az égben.
    S én mégis arról tervezgetek,
    Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

    Elfáradok a hosszú úton,
    El is kések majd sokszor – tudom.
    Tudasd velem, ha meggondoltad,
    Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.

    Addigra már oly sokat láttam,
    Emlékeimet regisztráltam.
    Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
    Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

    Már igazán csak egyet kérek,
    Uram, ne vedd szemtelenségnek,
    Éveim száma kerek lehet,
    Ha meglátnám a kilencvenet.

    És hogyha ezt már megengedted,
    S ezt a lépést értem megtetted,
    Neked már úgyis mind egyre megy,
    Könnyen lehetnék kilencvenegy.

    Minden szemérmet félreteszek,
    Hogyha még egyet kérhetek,
    Tudom, ez a kor hajmeresztő,
    De hadd legyek kilencvenkettő.

    Úgy megszoktam az életemet,
    És hátha lesz még, ki megszeret,
    Ki pótolná elvesztett párom,
    Ha lehetnék kilencvenhárom.

    Addigra már reszket a kezem,
    De ha még helyén lesz az eszem,
    A magas kortól én nem félek,
    Megadod a kilencvennégyet?

    A korra nincsen szabadalom,
    Számításom megtalálhatom.
    Ha őrködsz egészségem fölött,
    Akkor lehetnék kilencvenöt.

    Manapság már hallani olyat,
    Emberekről készül másolat,
    Ezt talán én is megvárhatom,
    Segíts át a kilencvenhaton.

    Ha még hirtelen meg nem halok,
    Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
    Elég lesz talán még egy évig,
    Kihúzhatnám kilencvenhétig?

    Hála Neked, nagy a családunk,
    Még pár dédunokát is várunk.
    Láthatnám őket? – ugye azt mondtad
    Megadod a kilencvennyolcat.

    Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
    Megköszönöm a sok esztendőt.
    És még kérem, tán el sem hiszed,
    A kilencvenkilencediket.

    Még egy év és akkor valóban
    A népek azt mondhatják rólam:
    „Ez aztán igen szép kort ért meg,
    Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

    Uram, az életet Te adod,
    Úgy veszed el, amint akarod.
    Nem is zavarlak többet Téged,
    Ne vedd komolyan, amit kérek –
    Csak beszélgetni vágytam véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat

    Elfüstöltem ötven nyarat,
    ötven hósipkával lefödtem,
    egyre több, ami kívül maradt,
    egyre több van már mögöttem,
    röstellem, de sehogy sem akaródzik
    bennem a lélek megöregedni,
    vígan viszket és vígan vakaródzik,
    indulna mindent újrakezdeni –
    „No, te lélek! – így intem óva –
    légy bár büszke és szabad,
    röpködni a madár dolga,
    miránk szájat a semmi tátogat,
    komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
    mint a köhögős őszi reggelek,
    lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
    mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
    Isten lehelete sem lesz elég,
    hogy még egyszer újra felmelegítsen,
    hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
    azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
    Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
    e mindent elrontó savanyú dohogással,
    röpülj vígan és légy halhatatlan,
    s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

    Forrás: Szeretem a verseket