Címke: elmúlás

  • Illyés Gyula: Éjfél után

    Kirakom a kést, az órát, a vén
    naptárt, a sok súlyt, papirost;
    ülve magamban az ágy peremén
    nem bánom, nem fáj az se most,
    hogy nem vagy enyém, –
    hogy melléd nem én
    fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

    Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
    nézem a hessenthetlen éjt,
    amely beszív majd és feloldja majd
    a szenvedést és szenvedélyt,
    lágy mosolyodat,
    mely napjaimat
    nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.

    Sötét világ. A sírhoz szoktatom

    • elszoktatva tőled – magam?
      Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
      hangosan száll, oly magasan
      járok kapkodón,
      zihálva nagyon,
      mint vénen majd a rideg kaptatón.

    A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
    Hogy elmaradtál, lágy világ!
    Barackfa-illatod utánam ér,
    átfog, visszahúz, elbocsát,
    lassan, mint ki fél
    nézek hátra mély
    meredélyedbe, gyönyörű veszély.

    Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
    hol mint… gyors lépteim után
    köveivel az ösvény megered,
    lefoly egy vad hegy oldalán –
    Hullok, fölkelek,
    némán így megyek
    mind messzebb, meleg,
    édes valóság, szép honod felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • János Árpád: Aki menni akar…

    Mégis elment. És vissza nem jön soha.
    Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
    szerettem, azt sohasem érezte meg.
    Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
    nem kellett neki. Mégis elment vele.
    Aki menni akar, azt engedni kell.
    Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
    Aki szívvel él, szívébe hal bele –
    a gondolkodónak más az élete.
    De a józanságnak mindig ára van,
    pózoló, festett színész sorsára jut.
    Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
    prózai szerep. Semmit se ér vele.
    Hát elment és vissza többé sose jön.
    Egyszer… Talán majd meglát kint az utcán,
    lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
    Minden virágnak sorsa a hervadás,
    nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
    ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
    fiatal marad. A szív, mely szeret.
    S míg rájön, egy egész életbe kerül.
    És letagadná a szívét józanul.
    De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
    ha elvirágzott. És akkor már késő!
    Sokan próbálták már – sikertelenül.
    A szívtelen csak magával vétkezik.
    Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
    S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
    Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
    s a múltat pótolni ezért nem lehet.
    Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
    Ha találkozunk és szembejön velem,
    lehet, hogy halványan eszébe jut egy
    régen volt, játékos, félig szerelem,
    amely bennem még akkor is élni fog,
    de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
    arcától felém a józanság ragyog.
    Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
    hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
    Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
    a ráncok látszanak – az idő halad -,
    szeretni tudni és nem akarni kell.
    Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
    és szeretni tud, az fiatal marad!

    Forrás: Arcanum

  • Sík Sándor: Őszi fecske

    Őszi fecske

    Mit is mondjak, mit is kérnék,
    Serpenyőmbe ha mi fér még?
        Én Istenem,
      Egy keveset még elélnék.

    Élnék, amint mások élnek,
    Rendes népek, jámbor vének,
        Én Istenem,
      Mint a jó lelki szegények.

    Csak a mái napot kérem,
    Akár vízen és kenyéren,
        Én Istenem, –
      Holnap is úgy, ha megérem.

    Tapsoló termekre vágyjam,
    Úgy mint tegnap, – hajdanában?
        Én Istenem,
      Jobb a halk szó kis szobában.

    Majd ellennék csendben immár
    Fejemre nőtt fiaimnál,
        Én Istenem,
      Még ameddig hazahínál.

    Egy-egy dalt ellesnék olykor
    Fűtől, fától, csillagoktól,
        Én Istenem,
      Amíg egyszer el nem oltol.

    Rendberaknám hét fiókom,
    Versbe rívó cókom-mókom.
        Én Istenem,
      Aztán, tudod, nem szabódom.

    Úgy szerettem ezt az áldott
    Jóra váltott rossz világot,
        – Én Istenem,
      Úgy-e bizony megbocsátod? –

    Mintha nem is futó vendég:
    Mintha végképp itthon lennék.
        Én Istenem,
      Soha talán el se mennék,

    Ha nem búgna éjek éjén
    Valami a szívem mélyén,
        Én Istenem,
      Az a végső, az a mély-én.

    Testvérszívben, testvérkézben,
    Mint a fecske puha fészken,
        Én Istenem,
      Úgy éltem, úgy fütyörésztem.

    Testvérkézből Isten-kézbe,

    • Őszi fecskét költözésre –
          Én Istenem,
        Majd elhívsz már, az Egészbe.

    Jaj, csak akkor el ne késsen
    Hozzád csukló szívverésem,
        Én Istenem,
      Csak az ament el ne vétsem.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Jékely Zoltán: Ősz a Városmajorban

    Ősz a Városmajorban

    Tarsolyából a puszta földre szórta
    egy üldözött király –
    a sok tallér most itt hever a porba’,
    a fák lábainál.

    Kékeslila homályban, ázva-fázva
    ődöng a vén fasor;
    szerelmesek fojtott sírása
    szól a bokrok alól…

    Mint szép leány után, ámulva nézek
    pazar nyarunk után –
    Fölöttem lóg még egy-két árva fészek
    a tar fák ágbogán.

    Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam,
    s fütyülök is nekik:
    Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van,
    és karjuk rezgetik.

    1933

    Forrás: Kedvesch versek

  • Czóbel Minka: Nyár vége

    Nyár vége

    Piczi fehér felhő
    Arany búza felett,
    Széles szekereken
    Hordják az életet.

    Sötét ákáczsor közt
    A szekér nyomába,
    Kavargó porfelleg
    Sürün száll utána.

    Repülni tanuló
    Fiókgólyák járnak,
    Keresztben az élet, –
    Vége már a nyárnak.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Meghalni mégis egyedül kell

    Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,
    Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred –
    Lehet szeretőd és vad szenvedély
    Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély –
    Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,
    Vagy vele-élés: mint a tenger, mély –
    Köthet hozzá egy forró, kéjes óra –
    Sok éjszaka vonagló lüktetése,
    Mely ködpárává foszlik virradóra –
    Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba
    És szállhatsz, mint méh virágról-virágra –
    Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet
    Égbe meredő szirt-ravatalára –
    Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,
    S lehet illanó, s tűnő, mint a fény
    És lehet, mint a koporsó: kemény.
    Befogadhat egy kis hálószoba –
    S egész országok fogadhatnak be –
    Az ágyad és az asztalod
    Minden nap rózsával lehet tele –
    Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz –
    S mint játékközben a labdát a gyermek:
    Egyik kedves kéz a másikba perget –
    Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
    És végül mégis egyedül maradsz:
    Halálod egyedül kell elviselned.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Kinek számolunk el a végén

    Kinek számolunk el a végén,
    letéve testünket, mint egy batyut?
    Ki veszi kezébe tűnődve
    és szánakozva kihűlt agyunk?

    Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?
    A végtelen türelem, mely összerakta,
    miért volt s miért van, hogy ugyanúgy
    szétszedi sejtjeinket darabokra?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Bordal

    A nyár elé, a kert fölé
    kikötve áll a rózsa,
    és ráhanyatlik szótalan
    a rabtartó karóra.

    A fűzfaág is, levele
    még egy se hullt a porba,
    s tenger szemét örökre már
    szeszélyesen lehunyta.

    Tünődve én is hallgatok,
    sötéten egymagamba,
    mind eltökéltebb bánatot
    löttyintve poharamba!

    Kimondhatatlan egyedül,
    apátlan és anyátlan,
    megannyi tompa áldozat
    hervadozunk a nyárban.

    Forrás: Lélektől lélekig – Pilinszky János versei

  • Ady Endre: Véresre zúzott homlokkal

    A Mában élni a Jövőért,
    Az Újnak tenni hitet:
    Valamikor csináltam én ezt?
    Mintha valami baj ért volna,
    Dobása valakinek,
    Homlokomon éles, nagy kő ért.

    Harcos valómból kiszakadtam?
    Véres-e a homlokom?
    Igaz-e csúf menekülésem,
    Vagy csak véres ésszel, homlokkal
    Álmodom és gondolom?
    Jaj, be szörnyűen megriadtam.

    S mégis most már váltott a kedvem:
    Régieket keresek.
    Pedig, ugy-e, nem történt nagy baj?
    Tán egy kicsit megzavarodtam
    És a szavam kevesebb
    S csak még hitből van kevesebbem.

    Ugye, azért tartnak a harcok
    S nem változott a világ?
    Csak az én vén homlokom vérzik?
    A Jövőt is el csak én dobtam
    S tagadom a mai Mát?
    Én, jaj, a régiekkel tartok.

    Drága Tegnap, sebetlen homlok,
    Hajh, nagyon szeressetek,
    Nagyon szeress, éltem leéltje,
    Hátha mégis baj van a Földön
    És igazak a sebek
    S minden Leendő összeomlott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine

    „Egyetlen óriás ütés
    a hold. Halálos csönd a magja”,

    s a csöndességben valaki
    a hamunémát nagyon lassan
    fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

    A zongoránál Mozart, hátradőlve.
    Csend, csend, csend, csend,
    s a zongora alatt
    egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
    nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

    Forrás: Lélektől lélekig