https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Szabó Lőrinc: Meg fogok halni

    Meg fogok halni, súgta valaki,
    mikor kezet csókoltam és közelről
    megláttam a ruhán s az ingen át
    melled kezdetét s térdeid fölött
    friss husodból annyit, amennyin elfér
    egy kéz, vagy ezer csók. Kivánjalak?
    Meg fogok halni! Néztem arcodat
    s öledet is megizleltette már
    az az egy kézcsók, egész bőrödet
    fölvonultatta ajkamon, s örök
    gyönyörüségre vágyott ez a perc.
    Meg fogok halni, súgta valaki.
    Meg fogok halni könyörtelenűl
    s lehetsz enyém: én mégis megöregszem
    s meg fogok halni, mint te, akivel
    be akart csapni most a feledés.
    Meg fogok halni, én, e szomju lélek,
    ki ma örökre megkivánt: e test
    meg fog halni s csak az marad utána,
    hogy elmesélte vágyát s elmesélte,
    hogy lemondott rólad, mert élete
    az öröklétben csak egy pillanat volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Zoltán: A kedveshez

    Emeld szived a csillagok fölé:
    Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
    Emlékeknek száll hattyufellege
    És énekel a csendnek csalogánya.

    Létünk csak szikra két sötét között,
    Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
    A mindenség fényénél felragyog,
    Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

    Szivünk legyen friss harmatos csokor,
    Pipacshoz kössünk kék katángot társul
    S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
    Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

    Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
    Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
    Az életem egy futó gondolat
    Mig szépséged átvillan a világon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: A csönd felé

    Lakásom lesz a hetedik magány,
    A halál felé nyílik ablaka.
    Kertjében csak emlékek teremnek
    S lakója csak a lelkem lesz maga.
    Kertjében örök emlékek teremnek,
    Nem érnek mérges vágyak már oda,
    Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
    Ne várj csodát, az élet a csoda!

    Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
    Csak népek nélkül népes a magány.
    A csönd elfojtott igéktől beszédes,
    A föld csak ölelő ölén anyám…
    A csönd csak megölt igéktől beszédes,
    Ne mondd ki a szót és ím megleled.
    Hagyd magára e látszatos világot
    És maga a világ lesz majd veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A kivívott magaslaton

    A 80 éves Vas Istvánnak

    Kevés ami tudható,
    és kevés ami remélhető,
    elfonnyadhat a virágzó,
    fiatal cserje is,
    lángot vethet,
    szikrázva föltámadhat
    a holtnak hitt rózsatő

    Ki vagyok én? kérdezi
    nyiladozó értelmével a gyermek,
    ám egyértelmű válaszra nem lel,
    megvénülve se láthat
    csak imbolygó mécsvilágot,
    beomló falak közt parázsló,
    reszketve kihamvadó csillagot

    A bőven ömlő források kiapadnak,
    a dúsan megrakott magtárakból
    a gabonát – csontról a húst -,
    csipegetik láthatatlan csőrök,
    föl-fölbukkan már a váz is,
    a veszendő, pőre szerkezet

    Bolond volna mégis, aki most hátrálna,
    aki föladná kivívott magaslatát,
    e kopár fennsík az ég elérhető,
    legalsó lépcseje, a semmi várfoka,
    onnan belátható a világ kicsinyes,
    céltalan és önző torzsalkodása,
    onnan már megbocsátható tévedése

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Hajnal kertjében

    A betűk, szavak fölött hangok rezegnek
    Szövétnekük titkos dallam…
    Belőle születnek, belőle élnek,
    És végezetül belehalnak…

    Lassan kibontja haját a nappal,
    Merengek rólad áhítattal.
    Ölelem a csendet, mintha te volnál,
    Térdelek eléd mátkám, Fényoltár.
    Simítom homlokod: Ébredj! Ébredj!
    Nézd, itt a reggel, s én veled fénylek!

    Fények fészkéből, keleti meséből,
    Hajnal gerincén lapulva,
    Éber áhítattal osonok hozzád a Nappal,
    Ébredés mámorát csenni,
    Sóhajod fényén pihenni titokban,
    csendben, hogy szívünk összeérjen,
    hogy szívünk összecsengjen…

    Egyetlen pillanat! Ennyi az egész!
    A többi? Tűz hátán, égve
    Csillagnak szökik az égbe.
    Látod? Ilyen a hamis isten!
    Elragad azért, hogy elveszítsen.
    Az égbe repít, csillagos mezőkre,
    Hogy flegmán visszadobhasson a Földre…
    Maradj inkább velem!
    Szeress, szeretve! És végezetül
    Feszülj a keresztre! Ott a helyünk!
    Karjaink tárva felfeszülni a szivárványra!

    Szívébe fulladt utolsó álma,
    Testét bezárta rideg faláda.
    Fények hátán játszik
    Fenn az angyalokkal,
    Hiába is sírom vissza
    Könnyező dalommal
    Nem válaszol, nem jön,
    Csak nagy égi szárnya
    Suhogtat le áldást
    az árva világra.

    Ég és Föld között, pórázon feszítve,
    Bensőnk majd szétszakad,
    Felhősülnek, és hullanak ránk szavak,
    Hogy békét, nyugalmat nyerjünk,
    De nem hagyja azt sóvár testünk, lelkünk.
    Mindkettő mást akar: a másikat.
    Közös út, csak alázattal születne,
    s erre nem képes a beste lélek és test,
    pedig a végén mindig győz az ég,
    s a felhők mögött mindig ott a Nap,
    s a szavak csak hullanak, hullanak,
    kilépnek álmaink mögül, a bensőnk
    végletekig feszül, szakad, a helyén üres
    cserép marad, hiába ragyog ott fönn a Nap,
    simogat a remény, hullanak alá a szavak,
    s születik újabb költemény: derül-busong,
    majd fagyos közönybe dermed,
    hogy oldódjon ismét,
    és serkentsen szerelmet.
    Lelkét csábítja az égi tető,
    Testét elnyeli a temető…
    Mi lesz utána? Senki sem tudja, csak a
    Nap marad, s hullanak a szavak…
    Van, aki érzi, van, aki érti..
    Az egyik éli, amíg más féli…
    És ami voltunk, maroknyi por marad,
    Fölötte kő, amire írják, ki is volt ő?
    És mennyit élt, meddig haldoklott,
    Mennyit remélt?

    Micsoda rabság!
    Fényed a lánca!
    Cellája a szíved tornáca!
    Rácsain lelked harmata csillan!
    Raboskodnék itt holtomiglan!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Prae-existentia

    Isten gondol öröktől fogva téged,
    elméjében léted mint szikla áll.
    Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
    és mit változtat rajtad a halál?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Akik mindig elkésnek

    Mi mindig mindenről elkésünk,
    Mi biztosan messziről jövünk,
    Fáradt, szomorú a lépésünk.
    Mi mindig mindenről elkésünk.

    Meghalni se tudunk nyugodtan.
    Amikor már megjön a Halál,
    Lelkünk vörösen lángra lobban.
    Meghalni se tudunk nyugodtan.

    Mi mindig mindenről elkésünk,
    Késő az álmunk, a sikerünk,
    Révünk, nyugalmunk, ölelésünk.
    Mi mindig mindenről elkésünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ünnep

    Áldassál, Uram, amiért
    nékem is adtál valamit,
    áldassál, amiért
    nemcsak szépséget s szórakozást
    teremtettél, nemcsak gyönyörű
    templomokat s félelmetes
    pénz-szörnyeket, nemcsak ifju
    lelkesedést, friss vért, kacagó
    lányokat s gyermekeket, – óh,
    áldassál, Uram, amiért
    a mulandó örömök
    s harcok hétköznapjai után
    megteremtetted az ünnepet,
    a megnyugvást,
    a semmit,
    aki az idő teljességében
    értem is eljön
    és áldott karjaiban
    elringat mindörökre. Ámen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: A férfi visszatér

    Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még
    vissza tudok fürkészni a nyirkos
    föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem
    ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi
    napjától érlelve. – De hát itt,
    itt már szinte alig valamicske maradt a
    régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és
    hol van a fürge baromfihad is, mely
    szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott
    résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma
    zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített.
    Merre, hová ballagtak az ökrök?
    Lábnyomuk is fölverte a gaz.

    Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi
    két ablak s a szobácska döngölt
    földje s az utca is és a harangláb,
    s kint a Dunán is a fecskék
    éppúgy játszanak. – Ám a
    kérdések hangját elvitte a szél.
    Választ adni aligha tudok, s ami annak
    készül, nem válasz lesz már, nem előző
    szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti
    az se, kinek szól. –

    Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet
    lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek
    áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? –
    Jobb, jobb inkább elmenekülnöm,
    és ami romjaiban kísér még,
    életem étkéül használnom,
    és nem idétlen árnyak föltámasztására
    tékozlani vérem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről

    Amit ma tartok, azt elejtem,
    amit ma tudtam, elfelejtem,
    az arcomat kezembe rejtem,
    s elnyúlok az üres sötétben,
    a mélyen áramló delejben.

    Annál, mi van, a semmi ősibb,
    még énnekem is ismerősebb,
    rossz sem lehet, mivel erősebb
    és tartósabb is, mint az élet,
    mely vérrel ázott és merő seb.

    Szokatlan-új itt ez a köntös,
    pár évre szóló, szűk, de göncös,
    rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
    beh otthonos lesz majd a régi,
    a végtelen, a bő, közömbös.

    Én is öröktől ebbe voltam,
    a semmiségre ráomoltan,
    míg nem javultam és romoltam,
    tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
    eltűnni és feküdni holtan.

    Ha félsz, a másvilágba írj át,
    verd a halottak néma sírját,
    tudd meg konok nyugalmuk írját,
    de nem felelnek, úgy felelnek,
    bírjuk mi is, ha ők kibírják.

    Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
    Mi volt a mi bajunk korábban,
    hogy nem jártunk a föld porában?
    Mi fájt szívednek és szívemnek
    Caesar, Napoleon korában?

    Forrás: Lélektől lélekig