„Én gyökértelennek érzem magam,
mert én vagyok a gyökér.”
Esterházy Péter
Majd elfelejted lakásod címét,
számát, igazi neved, de a FÉNYBEN
lesz a te helyed, hiszen csak
a fény teremti és veti az árnyakat,
oldja, amit ember nem oldhat,
csodaszert hoz, a sötétből kihívja
az angyalt, a csillagok kivirágoznak
az égen teérted, majd MINDENÜVÉ
leszel, a földdé, az éggé, az éterré,
a halhatatlanság örök parázsa
fénylik helyetted.
Forrás: Lélektől lélekig
Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.
Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.
Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.
Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.
Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.
S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Te azt mondod: közeleg a fény.
Én azt mondom: a sötét érkezik.
Itt is van már, elterült, hallgasd
miként sustorog bokáid körül.
Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,
hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,
mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe
mielőtt hosszú kampókkal
partra húzzák őket a halászok;
hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,
az eresz nyögve csikordul – s most még jó,
még lábujjra állsz, szájpadlásod –
ha elkiáltod a szót: világosság! – még
visszhangot ver; most még jó, lábad alatt
még ott a talpalatnyi, neked kijáró
köves talaj; de nézd, a sötétség ingája
immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;
megszületett hallgasd, hogyan közeleg
hullám képében hozzánk – még most is jó,
lebegünk sorjában, arccal az égnek,
s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –
tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,
nem is éltünk másként, mint emez
idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –
(habár az is megtörténhetett volna,
hogy az árnyék, a leáldozó arany
s a meleg bíbor küzdelméből
a fény kerül ki győzedelmesen).
Fordította: Lendvay Éva
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
Vagy a lélek a testnek csak barátja?
S ugy tesz, mint rendesen a barát:
Elhordja magát,
Midőn amazt pusztulni látja?
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Forrás: Lélektől lélekig
Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjuság.
Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.
Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?
Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nemcsak mi vénülünk, mi emberek…
Mi volna, ami nem vénülne meg?
Nézzétek a napot, ha jön a december:
Nem valóságos öregember?
Későn ébred, s alig
Hogy fölkapaszkodhatik
Az égre, oly erőtelen;
Mogorván néz a világra s hidegen,
S olyan korán ledől megint ágyára.
Majd végesvégül
Azt is megérjük, hogy megőszül,
És ekkor… ekkor fehér lesz sugára.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, –
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?
Ó, voltak itt is fűszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, –
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.
A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.
Magammal viszem fűszál-életembe.
Kolozsvár, 1928 február 19
Forrás: Lélektől lélekig
Reményik Sándornak
Ki bajvívóhelyt nem tapostam
és nem kerestem glóriát,
harcos lovaggá ütne mostan
regényes allegóriád.
De félek: ritkán lát a korlát,
új udvaroktól irtozom.
Pedig megszoktam rég a tornát:
saját magammal birkozom.
A torna végét egyre várnám,
de dárdámban nincs irgalom,
mert villogó öngúny a dárdám
s vas-ellenzőm: a fájdalom.
S amíg a vért a harcot állja,
maradjak névtelen lovag,
sisakom kék acélhomálya
hadd árnyékolja arcomat.
Amíg a döntő pillanatban
majd hátracsuklom szótlanul,
s akkor a rostély visszacsattan,
s akkor a dárda földre hull.
Forrás: Lélektől lélekig
Különös
táj lesz,
sűrű lesz
a csendje,
csak
mélabúd
halálos
húrja szól.
Belejajdulsz
a süket
végtelenbe,
keresni fogsz,
és nem leszek sehol.
Forrás: Lélektől lélekig
