https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Áprily Lajos: Ikaros

    A gémet láttam, lent, a néma gémet,
    a mély, kavics-tarkázta part felett.
    Fehér kagylók közé bukott fejének
    puha párnát fakó homok vetett.

    Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
    s hogy éri őszi záporok nyila.
    Tragikusabban nem zuhant Ikaros
    a tenger tajtékos szikláira.

    Hullám hullám után illant az éjbe,
    s rém lett belőle, bántó torzalak.
    És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
    ezüst páncélban csillogó halak.

    A gémet láttam, lent, a néma gémet:
    temetőjére halkan hullt a hó.
    Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
    mint egy pólusra tűzött lobogó.

    A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
    s a szél zúgott zimankós éneket…
    Magasan, büszkén, fényes őszi égen
    láttál-e már vonuló gémeket?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Előttem vannak még

    Előttem vannak – eljönnek bizonnyal –
    előttem vannak még a legnagyobbak
    Kívánságokkal halasztgatom őket
    kívánságaim nem érnek sokat
    én hiszek bennük mégis ostobán
    s egy-egy napért hálát adok nekik –
    Majd a személyes harcok majd azok
    melyekben hasztalan lesz a kiáltás
    a segítség-hívás (nem lesz segítség!)
    majd azok lesznek irgalmatlanok
    Fekszem hanyatt akkor fejemben
    mint olvadt jég kavarganak
    forognak állnak összevissza
    tarka-fekete emlék-gomolyok
    majd gyorsan egybedermednek megint
    megszületik egy kristálytiszta kép
    valahány érzékszervem mozgósítva
    Aztán széthull és másik áll helyére
    s ez ismétlődik mígnem egynemű
    feketeség borul rám mindörökre
    s ez az idő időtlen lesz ha végső
    hosszú lesz hogyha gyötrelmek telítik
    hosszú ha még csak néhány percnyi is

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Menekülök

    Hálóját a pók odahagyja,
    a falon fut tébolyodottan,
    egyszál legyecském menekülne,
    szárnya az ablakon megkoppan.

    Árnyam is úgy forog szobámban,
    miként ketrecében az állat,
    míg künn sürögnek és futkosnak,
    fecsegnek boldog, szabad árnyak.

    Ha hold busong az ablakon be,
    ha elfödik a varjufelhők,
    kapnék utána: lelkem az tán,
    magárahagyta a veszendőt…

    Mert a veszőnek nincsen társa,
    az elhullótól minden elvágy,
    utolsó kuckóm, menedékem:
    a drága értelem is elhágy.

    El vágyaim, szárnyas reményem
    s a testvérként vélük nőtt tervek:
    útra készülő fecskerajként
    immár fejem fölött kerengnek.

    Fut minden fut sorsom teréből.
    Betelt hát? Mindenek elmúlnak?
    Ülök, csak ülök mozdulatlan
    s fogaim egyenként kihullnak

    s karom lehull és porrá mállik
    végzetem vad forgószelében.
    Voltam, de már porként kerengek
    a pornak forgó tengerében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Ha szólít a hang

    El kell indulni bátran
    hátra se nézve
    berántani az ajtót magad után
    akiket szeretsz
    úgy is veled maradnak
    egy ideig még bármit megtehetsz
    legalábbis azt hiszed
    a magad ura vagy
    most még válogathatsz
    a kacatok közül melyiket
    viszed magaddal a vágyat
    csaknem ötvenévesen
    megtépázott sóvárgásodat
    egy emberibb igaz világ iránt
    ami egyre távolibb ködkép
    mágnesként vonz mégis
    hív és csalogat maga után
    lódulj hát indulj el végre
    ne lankadjon sohase reményed
    hogy a halálban végül elérjed

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Kétféle idő

    Igaza van az időnek igaza van
    elfogadom eztán panasztalan:
    csontig maró szél hóviharral
    bőrt-égető forróság nyári nappal
    szélsőségek vagy átlagok
    mást nem kívánhatok

    De nem az az idő mely pusztít vagy simogat
    nem amely kívül kedvel vagy riogat
    a bőrt az arcot érintő
    a törvényt tisztelő idő
    mely házat építtet s nyújt még sereg-
    fajta védelmeket

    Nem ez az idő –
                       Csupán az számít ami benn
    csöndben munkál de szüntelen
    s csak metaforákban beszélek
    ha ilyenre-olyanra térek
    A Király-Idő mindenekfölött való
    még a királyokon túl is való

    Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat
    értelmüket fölfognia bármint szabad
    Játszom én is komolytalan
    rakosgatom össze gondtalan
    de az idő az igazi rám se hederít
    görgeti némán görgeti kerekeit

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sztevanovity Dusán: Ha fáj, ha nem

    Ez több mint félszáz év,
    egy lépcső, egy emlék, talán az első,
    és elmúlt félszáz év.
    Tudom, ilyen már volt, vagy mégsem,
    mert páratlan volt – nekem.

    És volt egy udvar,
    egy bringa,
    egy Csepel, egy mosoly, egy fotós,
    és több mint félszáz év.
    És volt a csapat:
    a stréber, a dagadt, a bunyós, a colos,
    és több mint félszáz év.

    Itt az alkalom rá, hát mérd fel
    azt, hogy mennyit is érsz, ha érsz,
    s aki néha elkísért, őt se hagyd el.

    És jött a leltár:
    az asszony, a lakás, az ügyvéd, a tanács,
    az elmúlt félszáz év – és még néhány.
    És jött az Úr, az angyal,
    a doktor, a bánat, a barát,
    és több mint félszáz év.
    Mennyi szívbe került és pénzbe,
    míg a lassú gyümölcs beért,
    mennyi múltról mond mesét minden íze.

    Mennyi mély vallomás,
    mennyi bölcs búcsúzás,
    mennyi halk árulás –
    több mint félszáz év.
    Mennyi hős zendülés,
    mennyi csók, mennyi kés,
    mennyi szép tévedés – ennyi év.

    Mennyi tér, mennyi fal,
    mennyi jó, mennyi jaj,
    mennyi űr, mennyi rév –
    több mint félszáz év.
    Mennyi új tartozás,
    mennyi színváltozás,
    meddig tart, mennyit ér
    több mint félszáz év?

    Egy lépcső, magas, mély.
    Meddig ér, ha elmúlt félszáz év?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Majdnem elégia

    Hajdan a Tőzsde-oszlopsor alá
    futottam, az eső végét kivárni.
    S azt hittem, hogy isteni adomány.
    S talán nem tévedtem nagyot. Akármi
    ért akkor, boldog voltam. Angyalok
    szolgája, vámpírokkal hadakoztam.
    A szép leányt, ki kecsesen futott
    a lépcsőn, úgy lestem, oly izgatottan,
    mint Jákob.

    Ám ez többé tán soha
    nem térhet vissza. Elrejtőzött. Mégis
    kérdőjel nélkül írom fel: „hova”,
    az ablakon kinézegetve én is.
    Most szeptember van. Előttem a kert.
    A távolban a mennybolt dübörög még.
    A sűrű lomb közt éretten a körték,
    mint férfiú-jelképek függenek.
    És szendergő elmémbe, mint sivár
    konyhájába a kapzsi rokonoknak,
    csupán a zápor hangja lopakodhat:
    nem zene még, de nem is lárma már.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorge Luis Borges: Ars poetica

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Elszállnak a lepkék

    Már nincs az égen festék,
    Már nincs a Napnak friss ina
    S gyalogolnak az esték.

    Néha még nincs hat óra
    S már készítjük gyors füleink
    Esti harangozóra.

    Olykor még forr a gőgünk:
    Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
    De éjjel félünk, bőgünk.

    De éjjel újra vesszük
    Életünket és a napot,
    Hogy újból eltévesszük.

    Gondolkozunk, fecsérlünk
    Kevésből, mit az Élet ad
    És azt hisszük, hogy élünk.

    Különös furcsa lángok
    S ezer, bolondos bántalom,
    Jön, ki sohase bántott.

    Valamit tán szeretnénk,
    Pillangó-élet hasonát
    S tűnnek tőlünk a lepkék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Farkasrét

    I.

    Másvilág

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    ez a föld, ez az ég, meg a domb,
    ahol heverek;
    zöld szálak előttem: a fű ring,
    a lepke, a nap, gyönyörű mind;
    virágok arca mögött a táj
    idevillog a bokrok alatt,
    nézem, a szöcske merre száll,
    nézem, a hernyó hogy harap.

    Harap a szív is odabent
    s harapja szomjuság;
    a szem kószál, örök gyerek,
    de a lélek befele rág.
    Úgy kellene, kellene, kellene már
    valami nyugalom, valami
    gyönyörű feledés,
    amelyben ujra örűlhet a
    csalódás és keresés!

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    minden odaki;
    szemem madárként járja a fényt
    s a színt csokorba köti.
    Mi a hegy, vagy az ég neki?
    Mintha csak odanyujtanám, vagy
    mintha egész elválna, el:
    leszalad játszva a völgybe s az ég
    kék rétjén hosszan elhever.

    Kint szép a világ: Másvilág!
    Tűzcsipke a napban a rongy!
    Bent sorvadoz a perzselő
    szomoru, szomoru szomj.
    Halott a szépség idebenn.
    Igazi vigasznak már csak a
    halál lehetne elég;
    de mit ér a halál nyugalma, ha
    nem érzem majd gyönyörét?

    Kábúlt, pirosfekete bogarak
    hevernek a bodza fehér
    virágernyőjén, lelküket
    altatja nehéz, buta kéj.
    Kis testvéreim, nektek is
    szomorú volt az ég, a föld?
    Unt gyászt fed minden tarka kép?
    Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
    s a Másvilág csak kifele szép?

    Bár volnék részeg, mint virág-
    sírjukban a bogarak itt;
    vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
    aki sír és ujjászületik!
    A fekete ég kibőgi magát
    s utána ragyog a csend:
    de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
    a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
    s az egész világ odabent?

    II.

    Virágok közt

    Csupa virág a hegyoldal
    csupa virág a hegy,
    a nyár csillagszemü népe
    csókolja a térdemet.

    Szöcskék rebbennek; a lepke
    lila szirmon kis lila láng;
    száraz kóró a kezemben,
    nyakazom a csalánt.

    A virágok törpe népe
    oly gyönge, alázatos:
    bókol, ha nem éri a lábam,
    törik, ha rátapos.

    Ugye, óriás vagyok én itt?
    – mondjátok, gyerekek!
    És mégis én, az ember,
    búcsúzom tőletek.

    Ti vagytok az örök élet,
    ti vagytok a föld szemei,
    melyekkel a fekete
    isten a napot nézegeti.

    A vak isten a fekete mélyből
    maga fölé kilát,
    látja, hogy elszakadtam
    s lettem külön világ.

    Virágok, az én világom
    be magányos, be kicsi!
    Még itt vagyok; de jön egy nyár,
    s kibujtok, föld szemei,

    kinéz veletek a vak föld,
    az élő, isteni por,
    s megviszitek ősszel a hírt, hogy
    már nem vagyok sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig