https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Pierre Emmanuel: Novemberi száműzetés

    Megyek. Omló hajad zápora elkísér még,
    s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!
    Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj –
    léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!

    Egy lomb szédülete! – De soha a fasor,
    soha a tél fele igyekvő szerelem.

    Magányos zongora kesereg a vidéken,
    s én loholok vakon, kalapomat letűrve,
    míg ellep tétován s alámerül november,
    könnyeim télvizében míg arcod elmerül.

    És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,
    örökre eltemetve és temetetlenül
    a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,
    hogy harminc év után is kísértsen odalent.

    Pilinszky János fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas Árpád: Dúdoló

    Havazás lennék, lengőn áldó,
    gyűrött arcokra, földre szálló,
    vigasztaló-nagy csöndes ének,
    lélegzete a mindenségnek.

    Havazás lennék, mintha volna
    kedvem és pénzem annyi hóra,
    mellyel ember ily hitvány bőrben
    havazhat egész esztendőben.

    Lassún, mint akit nem is kérnek,
    lennék Föld felett lengő ének,
    egy szál ingben is elringatnám,
    elmúlásommal sem ríkatnám.

    Lennék mindenség ingecskéje,
    öltözködnék a szegénységre,
    ne üssön át az éjszakákon
    vacogó lélek, fázó álom.

    Havazás lennék, lengőn áldó,
    gyűrött arcokra, földre szálló,
    csitítgató is ott, hol láz van.
    Méltóságos a pusztulásban.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hatos Márta: Neked…

    Te éltetsz és adsz erőt,
    Életre hívod a csüggedőt.
    Szemedben látom a Nap sugarát
    Megyek veled egy égi hídon át,
    Mert vagy nekem mementó,
    Ezer földi jó,
    S mert jó volt veled a rejtelem,
    Szívet simító szerelem,
    Perverz gyönyör és vad csata,
    Melyben alul maradok vala,
    Mégis semmi ehhez nem fogható,
    Több jót akarva sem adható.

    Maradtál perceim csarnoka,
    Az érzéseknek hadnagya,
    Ha itt vagy érzem élni jó,
    S nem látomás gyötör
    Nem égiek adta jó,
    Csak egy megkésett szerelem
    Mely maradt ezer gyötrelem,
    De általad érzem mi oly´ jó,
    S hogy Te vagy…
    Ez semmihez nem fogható.

    Lehetnék új szerelmed hírnöke,
    Örömeid gyökere,
    Egy hang mely elkísér
    Amikor leszáll az éj…

    Lehetnék… érzem én,
    De az öröm csak vak remény.

    Az Idő most is közbeszólt,
    Kaszával virágot tarolt,
    Égetett erdőt, réteket,
    Kettévágta az életet…

    Álmokat feketére festett,
    Kőbe örök jeleket vésett.
    Minden, mi szép volt emlék maradt,
    Titokban őrzi a csókodat.

    Titokban őrzi a csillogást,
    S hogy nekem nem maradhat más
    Azért van, mert az élet mostoha,
    S belénk mart az Idő vas foga…

    De szárnyakat adott a szerelem,
    Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
    S veled szállok most tova
    Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.

    Hátrahagyom az éveket
    Megőrizve mi szép
    s jó volt nekem veled…
    s talán Neked… velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Elkoptam…

    Ó, ifjan hányszor lestelek,
    Vígan, bízón kerestelek.
    Bordáim rácsos lugasán
    A szívem úgy izzott feléd,
    Mint a tavaszi lugasok
    Rácsa közt piros lampion…

    És lehúnyt szemmel híttalak,
    Te testtelen és drága füst,
    Hányszor mellemre szíttalak,
    Te…….. és drága szél,
    Mellem remegő függönye
    Hányszor dagadt…

    Éji mámorban lestelek,
    Hűs erdőkben kerestelek,
    Feldúltam asszonyok ölét,
    Csak egyszer borulni föléd.

    Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
    Itt állok, és nem is tudom,
    Éltem delén vagy estelén,
    És azt hittem, hogy rádnyitok,
    Te iszonyú, te nagy titok…

    Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
    Kitakarom a mellkasom,
    E borda-rácsos bús lugast,
    Zászlós tüdőm, a bús lyukast…

    Tüdőm rekedten felzihál
    A csontos rácsú furcsa kasban,
    Mint őszi szélben csapkodó
    Tépett függöny a bús lugasban…

    A vérerek bús ágbogán
    Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
    …Levánnyad róla, mint a bús,
    Elomló lomb, a gyenge hús…

    A bordák közé aggatott
    Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
    S melyből, ha néha… vér
    …… feltör, és ajkamig ér
    …….. bíbor iszap
    ……….. kicsap.

    Lehúnyom lankatag szemem,
    Itt, északi hegyek között…

    Ha rossz voltam s hanyag,
    Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
    A szikra vagy a bús anyag?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Kavafisz-hangminta

    Szépségedre, ha van, büszke ne légy. Kaptad.
    Szeresd, örülj neki.
    És, ha tűnik,
    veszteségnek, szégyennek ne tekintsd. Mondd,

    • nem, ne is mondd, érezd csak – “köszönöm, hogy
      voltam szép is, mások és a magam gyönyörűségére.
    • Jaj, de milyen szép is most már kipihenni magam belőle…!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Raul de Carvalho: Egy kígyó halálának pillanatai

    Kezdek apránként
    beléd habarodni.
    Ismeretlen okból – írnám le magamnak.
    Megbánom hamar. A valós okok tudatom alagsorában rejlenek,
    és kipattannak! Szabadjára! s világosak, tiszták –
    tekintélyesek, körülhatárolhatóak; kellőek és leverőek.
    Sosem tudtam – soha -, hogy mi ez a társas együttlét.
    Kezdem megszokni. A melletted-valót.
    Nem mintha a homály kitisztulna:
    a tél kútjai feneketlenek,
    zártak és légmentesek.
    Nehezemre esik megérteni mosolyod,
    hogy miként lehetsz eleven
    és akaratos akkor, amikor.
    Könnyeim sokszor türtőztetem. Édesdeden szólítalak. Nincs rá
    válaszod.
    Hallgatásod csendem cinkosa, akaratlanul szétnyíló rózsaszál – egy tőről fakadunk.
    Közös kertben, egymásért virágozunk.
    Tested telt érzékisége váza.
    Színültig töltöm gyengédséggel.
    Csókollak csupán,
    s máris kapatossá tesz az emlék –
    de a csillagzat, mi nevemet tükrözi régtől, sápad már,
    túlsó-fertályát virítja felém.
    Íme, itt heverek oldaladon és éberen mélázok:
    mennyire keserű
    a leselkedő halál, a hátralevő élet…
    Úrrá lesz rajtam a nesztelen
    zokogás.
    Agyamban mintha méhek, a levertség és a sérelem döngedez.
    Végtelennek tetsző éjszakák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Mindig…

    Mindig reménytelen volt a szerelmem,
    Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
    Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
    Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
    Mindig kellettek eléretlen rózsák,
    Örök talányok, édes szomorúság.

    Mindig nevettek, akiket szerettem,
    Mindig nevettem, aki szeretett,
    Mindig csak vágytam és sohase mertem,
    Mindig csak vártam én az életet,
    Az élet elment, én is tovább mentem,
    Mindig daloltam és mindig feledtem

    Forrás: Lélektől lélekig