Betonpalánkra írt nevek
elmúlt szerelmek
lassú zakatolása
háttal ülve, akárha
a múltba vinne a vonat
talpfák sora rozsdás
sínek íve kanyarog
útközben megannyi állomás
és a borostás kalauz
még a jegyed sem kéri
másodosztályú huzat
járja át a kocsit
valaki a peronról integet
sosem látott arcáról
tudod nem neked
aztán könyvedbe mélyedsz
és fel sem fogod
hogy az élet a 3-as vágányon
már rég tovarobogott.
Forrás: Lélektől lélekig
Égi vizekben elázik a hold,
kifakulnak az árnyak,
őszi kolompszó sírva barangol az
árva határban.
Rózsa lobog még, izzik az őszben
a hárs, a kakukkfű
illata száll, kicsi nyírek a fénybe
fogódzva zokognak.
Rőt tarlón citerázik a szél, hova
bújsz, ki elől futsz?
Csillagok éles körme hasítja az ég
sima bőrét.
Mondd, tudnál-e nevetni ma úgy,
mint fürge patak szól
zöld köveken, hideg éj kupolája
alatt tovafutván?
Sok tovaringó évszak után dideregve
az emlék
hűlt parazsánál föl tudnád-e
idézni, ki voltam?
Forrás: Lélektől lélekig
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
Szüreti illatok sejtelme táncol,
útjára indul az est.
Fanyarul rálép a szőlőhegyekre
s hozzánk dalolva, bús ütemekre
búg a sok szőlőgerezd.
Részegen fúj a szél. A hajad bomlik.
Trillázva ring a csipőd.
Szomorún járunk s zokogva siratjuk
ezt a szép szüretidőt.
Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk;
november gyásza tetőz.
Szüretek fekete átkai ülnek
fejedre s fejemre. Sípolnak, fütyülnek:
most esket minket az ősz!
Forrás: Lélektől lélekig
Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.
Nem akartál meghallgatni
míg az ablak ragyogott
most már látod meghallgathatsz
befedték az ablakot.
Nem akartál meghallgatni
pedig vággyal hítt a kéj
most már látod meghallgathatsz
itt a hűvös, itt az éj.
Nem akartál meghallgatni
Láttad hogy a vérem ég
most már látod meghallgathatsz
mert a szívem csupa jég.
Forrás: Lélektől lélekig
Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
Mi lett belőled a nagy tél alatt!
Mentem, megjöttem, réted újra látom,
De téged, téged nem találtalak.
Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
Ki fog még emlékezni rólatok,
Kik az Isten szépei voltatok,
Ha gyertyáitok fényére se lelnek.
Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
Nem hallotta a pokol röhejét:
Meggyilkolt egy miniatűr világot,
Az Istenségnek egy lakóhelyét.
De bennem élsz, amíg majd nemsokára
Befogad engem is egy más planéta,
Ott majd egymásra ismer és magára
Virágos kóró s fiatal poéta.
Forrás: Szeretem a verseket
már nincs erőm,
az utolsó órákat élem itt
fáradtan, kizsigerelten
és mégis elégedetten,
amit szerettem volna,
végül is megcsináltam,
úgy, ahogy futotta
szorgalmamból és
képességeimből,
hogy ez mire elég,
nem tudom,
már nem is érdekel,
ez vagyok,
most ilyen vagyok,
ha rossz is, vállalom,
irgalmazzon nekem az Isten
Forrás: Lélektől lélekig
Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:
Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:
A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?
Forrás: Lélektől lélekig
Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok holt falevél –
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már…
E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szívem,
nincs két szív még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szívem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.
Ford: Baranyi Ferenc
Forrás: Lélektől lélekig
Írtam, töröltem, majd újra írtam,
a második sornál megállt a toll,
kerestem egy érzelmes kezdést,
valami költőit,
igazat,
valódit,
ami a szívbe hatol.
Nem sikerült.
Azután megértettem, amit nem tudtam régen:
hogy a nagy szívek, melyek a testben halnak
tovább lüktetnek az éj lélegzetében…
Megértettem, hogy nincs szabály, rend, harmónia,
csak elsöprő viharok villámaiban
egy pillanatra felvillanó
halálos szépségű orchidea.
Fordította: Jóna Dávid
Forrás: Lélektől lélekig
Írtam, töröltem, majd újra írtam,
a második sornál megállt a toll,
kerestem egy érzelmes kezdést,
valami költőit,
igazat,
valódit,
ami a szívbe hatol.
Nem sikerült.
Azután megértettem, amit nem tudtam régen:
hogy a nagy szívek, melyek a testben halnak
tovább lüktetnek az éj lélegzetében…
Megértettem, hogy nincs szabály, rend, harmónia,
csak elsöprő viharok villámaiban
egy pillanatra felvillanó
halálos szépségű orchidea.
Fordította: Jóna Dávid
Forrás: Lélektől lélekig
ahogy a tenger ír a fövenyre:
írja-törli
írja-törli
mindig ugyanazt
-sosem ugyanúgy
Forrás: Lélektől lélekig
