https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Csorba Győző: Bumeráng

    “Ha majd öreg leszel…” Ronsard… agyon-
    csépelt szöveg mint Villoné is: “Adnád
    szívesen majd de koldusnak se kell
    amit most megtagadsz”

                                     Lágy vagy kemény

    fenyegetések s roppant ostobák
    ne hallgass rájuk -: önvigasztalások

    Légy kíméletlen s önző gyűjtsd a mézet
    ne nézd hogy az a másik… Rágja szét
    párnáját kínjában a szerelem

    nem irgalmasság rakd tele a mézes
    bödönt s ha majd keserű lesz a szád…

    Mert Ronsard Villon… az nem érdekes
    de keserű lesz mindenképp a szád
    ha majd öreg leszel ha az leszel
    és hogyha már a koldusnak se kell
    amit most (mondjuk tőlem) megtagadsz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucian Blaga: Pán énekel

    Magam vagyok bogáncsruhámban.
    Egykor enyém volt a csillagos ég is,
    s mind e világnak
    sípomon én muzsikáltam.

    Most hangol a Semmi, húrjába kap.
    Most barlangomba nem köszönt
    be a vendég,
    csak szalamandrák tarka népe jő,
    és a hold látogat meg
    néhanap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágh István: A magány közhelyeiből

    Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
    pár napra, mindig az jár az eszemben,
    hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
    formát öltött hiányod költözik be
    hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
    pedig e kurta árvaság csak annyi
    együttlétünkhöz képest, mintha boltba
    szaladtál volna, én meg délben itthon
    fölmelegítem főztödet, szorongva,
    hátha özvegyi ebédem fogyasztom
    kihűlőben, s akár az élet vége
    kifárad lassan ételeid íze
    számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
    az egész lakást, a házat, a várost,
    ahogy az egyetemes kényszerképzet
    kibírhatatlan alakít magához
    pár napra, közben az jár az eszemben,
    mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Magány

    Utazásod is bekövetkezett,
    s a füstön át elbúcsúzott az arcod,
    mint egy fénykép, ha elhamvad a tűzben,
    mint szomorú szonáta, ha az ütem felén
    a vonó lehanyatlik,
    mint céllövőversenyen a galamb, ahogy
    kiterített szárnyakkal elzuhan,
    mint fehér robbanás, amelyre gomolyogva
    a füst és korom kazla dől,
    mint felgyújtott város, ahol senki sem él
    s a hó reggelre egészen befödte,
    mint elsüllyedt sziget, amely fölött
    még zavaros a víz.

    Lucsokban állok.
    Tél van.
    A pályaudvar csukott koporsó.
    A fekete vagonsor hideg halott.
    A ködből szavaid vércseppjeként ragyognak
    a szemaforok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Arany tó az égen

    Örülni, örülni de jó volna
    Lemenő nap aranytavának,
    Mely szétömölt amott a lombok
    Mögött az égen, s jobbra-balra
    Ringatják fejüket a vén fák
    Beleegyező mozdulattal,
    Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
    Lemegy a nap, és így kell lenni,
    Elhúnyni, elmerülni szépen,
    Lemenő nap arany tavában
    Elsüllyedni fekete csendben.

    Ó, élet, élet… ülök itt a
    Hegyoldali új játszótéren,
    A kisleányom karikázik,
    Csattog a bot vígan és fürgén
    Egy új, kis akaratos élet
    Bátor s tudatlan ritmusára.

    Szólnék utána, nem tudom mit:
    Becéző szót, korholó intést?
    Már ott nyargal az új játszótér
    Távol sarkán, már nem is látom,
    S vad érzés üt meg: látom-e újra?
    Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?

    Elmúlt az arany tó az égről,
    És egyszerre nagyon sötét lett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Beteg-klapancia

    Látom a ködöket,
    téli reggeleket,
    hétfőket, keddeket,
    napokat, heteket…
    Nem írok verseket,
    Beteg vagyok, beteg.

    Beteg vagyok, beteg.
    Nem írok verseket,
    nem zengek éneket…
    Csak egypár szót nyögök
    vagy inkább köhögök:
    beteg vagyok, beteg.

    Régi időm elmult,
    régi kedvem fordult.
    Ki volt hivem, elbujt,
    hírem, nevem elhullt,
    erőm veszni indult,
    pénzem sohasem volt…

    Mondd, van-e jussod már
    hogy így nyögj és kántálj
    mint unott koldusszáj?
    Ki hallgat terád már?
    Naphosszat motyogd bár
    hogy itt fáj, hogy ott fáj…

    Künn a fagy közelít.
    Öröm, gond közelit.
    Karácsony közelit.
    A hegyek hátait,
    fenyőfák sátrait
    ünnepre meszelik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A legszebb este

    Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
    Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?
    Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,
    Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.

    Vetkőzött a világ, didergően pőre:
    Szerelmem, Te, Multnak szerelmetes őre,
    Akarsz-e szerelem után is szeretni
    S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?

    Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el
    Atyafias testem a csillogó Éggel
    S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,
    Kellene a multam, kellene az Asszony.

    Esküdözéseink már torkunkra fúltak:
    Szereted szeretni a jelenő Multat?
    Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
    Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?

    Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
    Be tudnék véreddel véresen viradni,
    Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
    S akarod, hogy a Sors víg hunyósdit játsszék?

    Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
    Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
    Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
    S adakozó számat ragadozó szádnak.

    Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék.
    Havasan hullanék Reád az ajándék
    És mindent megadva és mindent ellesve
    Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vázsonyi Judit: Ne sírj!

    Az éj ölel…már belémmar néha a fájdalom,
    de itt vagyok még, s napjaimat nem számolom.
    Hiszek a teremtett jóban, és…hogy van esély.
    S ha nem hagy időt, az utolsó szenvedély
    lesz társam a leghosszabb úton. Ne sírj!

    Nem vártam semmit már, de mégis kaptam,
    és, ha az életbe eddig bele nem haltam,
    az elmúlás szele életet lehel most belém…
    mily bolond az ember, nézd, milyen bohém:
    a koporsóba szerelmet vinni társnak. Ne sírj!

    Még gyűjthetsz csodát…még én is adhatok,
    még várnak engem is ragyogó nappalok,
    és ha éjszaka a fájdalom újra ölel,
    a szerelem véd…a halál még nem jön el,
    még játszani enged egy utolsót…Ne sírj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Tükör – este

    A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe
    titkolódzó teret rajongó kerteket
    A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve
    valami gyermeteg éteri permetet

    Homályon át bolyong a tág terű világ: az este
    lepleken élveteg éli az életet
    Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve
    a házak élesen állnak mint ékszerek

    Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak
    ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok
    ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak
    itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok

    Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön
    az ember e privát szende és semmi báb
    Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön
    látja Istent magát – kit színről színre lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig